A kaddis mint irodalmi műfaj (I.)

A kaddis (vagy kádis, sokan a szónak ezen kiejtését preferálják, most az egyszerűség kedvéért maradjunk a talán az angol-amerikai hagyományt idéző kaddisnál) az egyik legszentebb zsidó ima, amelyik elsősorban a gyászhoz magához kötődik. Alapvetően Istent dicsőítő ima. Az Örökkévaló nevének megszentelésével a gyász idején a gyászolók megerősítik hitüket, és felemelik az elhunyt lelkét. Ezt a célt szolgálja.

A kaddisban tehát a fókusz Istenen van, az ő dicsősége jelenik meg az imában, de a cél önmagunk, a saját lelkünk megerősítése, az elhunyt emlékének megtartása. Mindez az Örökkévaló, vagyis Isten dicsőségének a középpontba helyezésével. Vagyis belenyugszunk Isten akaratába, gyászoljuk az elhunytat, de el is fogadjuk Isten döntését, sőt, dicsőítjük az Istent, ezzel fejezve ki életigenlésünket.

Feltehetjük a kérdést: a zsidó vallásjog alapján miért ezzel az imával emlékezünk halottainkra?

Alapvetően három szempontot emelhetünk ki. Egyrészt az, hogy egy gyászban lévő ember a tragédiája után nem válik istentagadóvá, sőt, egy Istent dicsérő himnuszt mond el a szerette friss sírjánál, az a halottnak adható legnagyobb tisztelet, amely megerősíti, hogy az elhunyt személynek méltó, istenfélő leszármazottai vannak. Másrészt az  ima  szövegének életigenlő, reménykedő, pozitív tartalma ellentmondásban áll a gyászoló külső jegyekben is szembetűnő szomorúságával. Ezért is fontos, hogy hangosan (dialógusban), illetve nyilvánosan mondjuk el ezt az imát. Harmadrészt a zsidó vallás életigenlő volta szerint a halál – a hagyomány szerint – Isten jelenlétének gyengülését jelenti, ezért fontos, hogy a kaddis Isten nagyságát hangsúlyozza, megerősítve az életbe, a jövőbe vetett hitünket.

Elmondhatjuk tehát, hogy miközben a kaddis a legszentebb imák egyike, és gyász alkalmával mondjuk el, mégis olyan, a zsinagógai imarendhez tartozó szöveg, amely nem tartalmaz nyílt utalást a halálra vagy a gyászra. Ősi, arámi nyelvű prózavers, ami Isten nevét magasztalja és a világ békességéért könyörög. Tudjuk azt is, hogy eredetileg olyan ima, ami a jeruzsálemi Templom lerombolása után keletkezett, és az imakönyvbe Jób szavaival került be, aki a legmélyebb fájdalomban is dicsőíti Istent.

Mint látjuk, Istent dicsérjük ezzel az imával, és ezzel köszönjük meg neki, hogy a szerettünk – akire ezzel az imával emlékezünk – itt volt közöttünk, így a kaddis tulajdonképpen az igazolása, elismerése annak, hogy az isteni Gondviselés igazságos, és a világ mennyire szebb és csodásabb lett azzal, hogy akit most elvesztettünk, megszületett és élt.

A kaddis elmondásával – a mi ajkunkról – az Isten, az Örökkévaló is imádkozik. Maga az ima erőteljes ritmusú, izzó hangú, gyönyörű ditirambus. A ditirambus eredetileg Dionüszosz görög isten tiszteletére énekelt, fenséges és mámoros kardal volt, olyan csapongó, szenvedélyes, ódaszerű lírai költemény, amely a lelkesedést, a szilaj örömöt vagy a mámort fejezte ki. Így van ez a gyászolók kaddisa esetében is, hiszen már szavainak muzsikája is csodálatos, és ha a gyászolók közül bárki is érti jelentésüket, a hangzás maga megrendítő.

Mindemellett ott van az az érzelmi élmény, hogy együtt mondjuk másokkal, akiknek a családját a csapás érte. Ott van a halál tisztelete, amely a hosszú idők folyamán beleivódott a szövegbe. A gyászoló ösztönösen megvigasztalódik és felszabadul a közös kaddis által, mert úgy érzi, hogy az elhunyttal mintegy azonosul, valamiféle kapcsolatot alakít ki vele.

A kaddis-mondás betartása gyakran a zsidósághoz való részleges, vagy esetleg teljes visszatéréssel jár együtt. A szokás, amely elviszi a gyászolót a zsinagógába, újjáéledt érdeklődést támaszthat benne a héber nyelv, az imádságok iránt, és a gyászév minden napjából lefoglal egy kis részt az elmélkedés számára.

A gyászolók Kaddisából ha idézünk, láthatjuk, hogy milyen mértékben életigenlő maga az ima, és mennyire valóban Isten dicsőségéről szól:

“Magasztaljuk és szenteljük meg a nagy Nevét e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen!  Áldottabb Ő minden áldásnál, költeménynél, dicshimnusznál és vigaszéneknél, amit a világon mondanak, s ti mondjátok erre: ámen! Jöjjön nagy békesség és élet a mennyből ránk és egész Izraelre, s mondjátok erre: Ámen! Aki békét teremt magasságaiban, az hozzon békességet ránk és egész Izraelre! Mondjátok végül: Ámen!”

Mindezek alapján nem mondhatjuk azt, hogy valamiféle siratóval van dolgunk, amikor kaddist mondunk. Emlékezünk az elhunytra, hiszen ő miatta mondunk kaddist, de tovább is lépünk, méghozzá a nagybetűs “Élet” felé, az Örökkévaló segítségével, az Örökkévaló, az Isten megszólításával.

A legszentebb zsidó ima, ezzel kezdtem. Gyász, de továbblépés. Gyász, a folytatás jegyében. Valakiért kaddist mondunk, de élünk tovább.

Elképesztő erő, az életigenlés elképesztő ereje jelenik meg ebben az imában. És a szavak is fontosak: nem egyszerűen ima, nem is valamiféle gyászima, hanem kaddis. Vagyis a szónak olyan jelentése van, amely csak ezzel a szóval kifejezhető, szinonímával, valamiféle nyelvi fordítással nem helyettesíthető, vagy csak nehezen. Éppen ezért a kaddis nagyon sok nyelven kaddis. Mert a zsidó imának egy olyan sajátos megjelenési formája, ami csak a zsidóságra jellemző, vagy legalábbis a zsidósághoz kötődik.

Éppen azért, mert egészen különleges, sajátos ereje van a szónak magának, ami pontosan köthető a zsidó imához, ezért is kel önálló életre maga a kifejezés, maga a szó, és szakad el, bizonyos értelemben, eredeti szerepétől, eredeti jelentésétől. A kaddis kifejezés önállósítja magát, kilép abból a közegből, ahol megszületett, és elkezdi élni a saját életét – jelesül a legkülönbözőbb művészeti ágakban. Dicsőíti az Életet, az Örökkévalót, és megteremti azt a közeget, amelyik ebben a dicsőítésben teret ad az emlékezésnek is. Vagyis olyan műfaj keletkezik, különböző művészeti ágakban, amelyik valakinek a halálának az alkalmából, az emlékezés alkalmából megszólítja az Örökkévalót, az Istent, vagyis lehetőséget talál arra, hogy az életigenlésről szóljon a gyász megélésnek pillanatában.

Tehát, ismételjük meg: a kaddis nem gyászima – Radnóti Zoltán rabbi szóbeli közlése –, hanem himnusz. Csak pozitív szavak, igék vannak benne, mert az életet meg kell köszönni. Az elszakadás megjelenik a temetés pillanatában. Az emlékezés az az én döntésem, az emlékeimben legyenek a pozitív dolgok dominánsak.

Az emlékezés pozitív élmény.

A kérdés továbbra is az, hogy mint irodalmi és művészeti műfaj, a kaddis megtartja-e ezt a pozitív, életigenlő, Istent dicsőítő jellegét.

Ismert, hogy kaddis létezik zeneművekben is, ugyanúgy, ahogy irodalmi művekben is. Fontos zenemű az úgynevezett Kaddish-szimfónia, Leonard Bernstein III. szimfóniája. Bernstein eredetileg John F. Kennedy halálának emlékére írta a művet. Vagyis maga a mű is emlékezés. Ugyanakkor az alkotói folyamat jóval korábbra datálható. A mű megszületésének előzménye volt, hogy már 1955-ben tervezett Bernstein egy szimfóniát a Bostoni Szimfonikusok fennállásának 75. évfordulójára. Azonban végül csak 1961-ben fogott hozzá. Kennedy 1963-ban halt meg, és a hirtelen jött gyász hatására nevezte el Bernstein a művét Kaddish-szimfóniának.

1963-ban Tel-Avivban mutatták be először.

A zeneszerző nem volt megelégedve a művével, és egészen 1977-ig dolgozott rajta. Az először tehát Kennedy emlékére előadott mű szövegét többször is átdolgozta, ám a holokauszttúlélő Samuel Pisartól kért szövegváltozat kidolgozására már csak Bernstein halála után, Bernstein egyik lányának, Jamie Bernsteinnek közreműködésével került sor. Az átdolgozott szövegű előadásokon mindig maga a jogász, diplomata és író Samuel Pisar a narrátor, és a holokausztban megélteket beszéli el. Kétségtelen, hogy a mű librettója az életnek és a békének szentelt óda. A nagyzenekarra, vegyeskarra, fiúkórusra, szoprán szólistára és narrátorra írott, háromtételes mű (I. Invocation – Kaddish 1, II. Din-Torah – Kaddish 2, III : Scherzo – Kaddish 3 – Finale. Fugue-Tutti) egyértelműen a holokausztról szól.

Bernstein a tizenkét hangú kompozíciós technikát a jazz elemeivel, és tonális elemekkel is ötvözte.

Hogy egy másik zeneműről is beszámoljunk, Födő Sándor 2020 –ban írta meg a Kaddis című művét nagyzenekarra. A Födő-mű felhasználja az ima teljes, arámi nyelvű szövegét, valamint a zenemű tételeiben tradicionális héber imaszövegek mellett a 23 évesen elhunyt Szenes Hanna, valamint a szintén 1944-ben meggyilkolt Radnóti Miklós verseihez is kapcsolódik, sőt, Szép Ernő szövegeket is felhasznál.

Külön kiemelkedő Richard Wolfson és Andy Saunders 1985-ben indult vállalkozása, a Towering Inferno (Tornyosuló pokol, vagy: A pokol tornya) címmel, amelyben zenével, szöveggel mondanak kaddist, állítanak “siratófalat” az elhunyt áldozatok emlékére. Ennek 1993-ban megvalósult változatában Szkárosi Endre, Sebestyén Márta és Raj Tamás is közreműködik. Már ez is elszakad a kaddis szó eredeti jelentésétől.

És – ha zenéről beszélünk – természetesen fontosak még a hászid kaddis dallamok, ezekről azt kell tudni, hogy a zsidó liturgikus zenében és a klezmerben számos népi és hászid dallam alakult ki a kaddis szövegére, amelyek improvizatív, mélyen érzelmes, panaszos és ujjongó motívumokat ötvöznek. Panaszos és ujjongó motívumok. Tehát itt is megjelenik az emlékezés, a gyász is, de ezek is az életigenlésről, az élet folytatásának ünnepéről szólnak.

Irodalmi példáink úgy tűnik kevésbé követik a kaddis Isten dicsőítő imajellegét, a himnusz emelkedettsége is mintha hiányozna azokból a művekből, amelyeket most fogunk elemezni. Allen Ginsberg Kaddis Naomi Ginsbergért című hosszú szövegverse, szabadverse, prózaverse semmiképpen sem nevezhető himnusznak, ha elfogadjuk a himnusz eredeti jelentését, amely szerint a himnusz dicsőítő és magasztaló ének, amely eredetileg  vallásos jellegű, Istent vagy az isteni hatalma(ka)t dicsőítő, hozzá(juk) segítségért fohászkodó, imaszerű lírai műfaj, tárgya és megszületésének alkalma eredetileg valamely istenség vagy Isten dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja, az ősi kultúrákban mindenhol fellelhető. Mint látni fogjuk, ebben a Ginsberg-műben megjelenik a himnusz, hiszen a vers tartalmaz egy betétverset, amelynek a címe az, hogy Himnusz, de ez a himnusz nem felel meg a szó hagyományos értelmezésének.

“Különös most gondolni rád, elmentél fűzők és szemek nélkül én meg Greenwich Village napsütötte úttestén ballagok / Manhattan belseje felé, tiszta téli dél, egész éjjel virrasztottam, beszéltem, beszéltem, fennhangon olvastam a Kaddist, Ray Charles bluesait hallgattam, vakon üvöltött a gramofonból / a ritmus, a ritmus – és emléked fejemben három év után – És hangosan olvastam az Adonais utolsó diadalmas versszakait – sírtam, rádöbbenve, mennyire szen- vedünk – / És mennyire a Halál a gyógyír, minden dalnok álma, éneke, emléke, jövendölése, mint a Héber Himnuszban vagy a buddhista Feleletek könyvében – és egy fonnyadt levél képzete bennem – hajnalban –”, így kezdi Ginsberg a versét, és már az indításnál nem teljesül az az elvárás, hogy pozitív, valamint az Örökkévalót dicsőítő szavak legyenek a kaddisban. “A Halál a gyógyír“, írja Ginsberg, és ez a megfogalmazás semmiképpen sem életigenlő.

Valami másról van szó.

Fontos, hogy azt írja Ginsberg, az Adonais utolsó diadalmas versszakait olvasta. Az Adonais című mű egy elégia John Keats, az Endymion, Hyperion stb. szerzőjének halálára. Pásztori elégia, amelyet Percy Bysshe Shelley írt John Keats emlékére 1821-ben, és széles körben Shelley egyik legjobb és legismertebb művének tekintik. A 495 sorból álló költemény 1821 tavaszán született, április 11-e után, ekkor értesült Shelley értesült Keats haláláról.

Pásztori elégia, mondtuk, John Milton Lycidas című művének angol hagyományát követi. Shelley korábban klasszikus elégiákat tanulmányozott és fordított. A vers címe ókori művek mintájára készült, mint például az Achilleis – vers Akhilleuszról – az 1. századi római költő, Statius epikus költeménye, és a görög Adonisz, a termékenység istenének korai halálára utal. Egyes kritikusok szerint Shelley Vergilius tizedik eklogáját használta modellként, amelyben Cornelius Gallust dicsérte.

Mindebből az következik, hogy Ginsberg az elégiákhoz fordul, nem a kaddis érdekli, miközben versének mégis kaddis címet ad. Mintha a kaddis meghatározást erősebbnek érezné az elégia szónál.

Mint tudjuk, minden szónak aurája, hangulata, ereje van. Úgy tűnik, a kaddis szó aurája, ereje fontosabb Ginsberg számára, mint az elégia műfaji meghatározása.

A Ginsberg-vers alapvetően elégia.

A vers folytatásában egyszerre jelenik meg az emlékezés, az anyára, Naomira való emlékezés, valamint a teljes nihil, az élet értelmetlenségének a megmutatása. “Míg visszaálmodtam magam az életen át, idődön – és időmön át, mely gyorsulva robog az Apokalipszis felé, a végső pillanat – Mában égő virág – és ami utána jön, magára az elmére pillantottam vissza: egy amerikai várost látott,  / gyors villanást, majd a nagy álmot rólam vagy Kínáról vagy rólad és egy agyrém–Oroszországról, vagy egy gyűrött ágyról mely sohasem létezett – / mint vers a sötétben – a Feledésbe visszamenekült –”, írja, aztán pedig “Iskola, házasság, idegösszeomlás, operáció, tanárság, álombéli őrületre-ébredés felé – mi ez az élet?”, teszi fel a kérdést, és érezhetően nem tud válaszolni.

Talán nem is akar, olyan értelmetlennek, reménytelennek lát mindent.

“Oj! Oj! Mi húztuk a rövidebbet! Bent vagyunk a pácban! S te kívül vagy, a Halál kieresztett, a Halál irgalmas volt, végeztél évszázadoddal, végeztél Istennel, végeztél a rajta / átvezető úttal – végeztél magaddal is – Te tiszta! – vissza a csecsemő-éjbe Atyád előtt, mindnyájunk előtt – a világ előtt – / Nyugodj hát. Nincs többé számodra szenvedés. Tudom, hová mentél, jó hely az.”, mondja ki a versnek ebben a szakaszában.

Mintha azt mondaná, a Halál a jó hely. És te, Naomi, anyám, ügyesen megszabadultál a szenvedéstől azzal, hogy meghaltál.

Persze, mondhatjuk azt, hogy siratja a vers narrátora, az egyes számú lírai hős azt, aki nagyon fontos a számára. Ezért a keserű szavak.

Rendben.

Ugyanakkor, ha ez igaz, akkor már ab ovo semmiképpen sem mondható kaddisnak az, amit itt olvasunk. És miközben azt írja a versében a szerző, Ginsberg, hogy annak, akinek az emlékére íródott ez a vers, vagyis Naominak az összes barátja, ismerőse halott, hogy Naomi anyjának “az emléke sincs már”, és a lányok, akikkel valamikor közös fotót készített, mind megöregedtek vagy meghaltak, “hosszú hajuk a sírban“, aközben nem érezhetjük a kaddis “himnikus” jellegét.

A teljes gyász, az értelmetlen halál és az idegösszeomlás közepette a versben felidéződnek Naomi életének hétköznapjai, vagy éppen mindennapi borzalmai. A vers második részében olyan horrorisztikus emlékek vetítődnek elénk, amelyek valóban a teljes lepusztultság, egyfajta létezés alatti lét képét mutatják:

“A Kórházak – refrénje – újra és újra még mindig nem írtam meg történetedet – maradjon  homályban – agyamon / néhány kép rohan át – mint házak és évek szaxofon-kórusa – elektrosokkos emlék. / A hosszú éjszakákról, amikor gyerekként, a patersoni lakásban figyeltem idegeskedésedet – hájas voltál – következő mozdulatodat – / A  délutánról, amikor nem mentem iskolába, hogy ellássalak –”, írja a szerző.

Majd így folytatja: “te kibámultál a Broadway Church-i sarokablakon, egy titokzatos newarki bérgyilkost fedeztél fel. / Telefonáltam az orvosnak – ‘Oké, vidd pihenni’ – felvettem  a kabátomat és lesétáltam veled az utcára – Útközben  egy gimnazista rád üvöltött, megmagyarázhatatlanul – ‘Hova mész, Hölgyem, a  Halálba?’ / Megborzongtam – / orrodat molyette prémgallérba temetted, gázálarcba a méreg ellen, melyet a belváros  légkörébe a nagymama fújt — / És a városi gyufaskatulya-busz sofőrje a bandához tartozik?  Borzadva meredtél az arcába, alig bírtalak feltolni – New York felé, éppen a  Times Square-re, hogy elcsípjünk egy másik távolsági buszt – / két óra hosszat tartottunk ki ott láthatatlan poloskákkal és zsidó nyavalyával küzdve – a szellőt Roosevelt mérgezte meg – / hogy kinyírjon – én bólogattam, remélve, hogy nyugodt szobába érünk végül, tóparti viktoriánus házba”.

És nincs vége a borzalomnak a versben: “Hajnali kettőkor telefon csörrent – Rendkívüli sürgősség – Naomi  megőrült – az ágy alól sivalkodik Mussolini poloskáira – Segítség! Louis! Buba! Fasiszták! Halál! – a szobaasszony megrémült / – homokos öreg szolga  visszaüvöltött rá – // A 35 dollárért bérelt mentőautó megérkezett végre a Véradó Központból – Megmarkolták  a karját – a hordágyra szíjazták – nyögve, rémképektől / mérgezetten végigokádta vegyszerekkel Jerseyt, / irgalomért könyörögve Essextől Morristownig – / És vissza Greystone-ba, három évre – ez volt az utolsó áttörés, mely kiszolgáltatta ismét  a Tébolydának – /  Micsoda kórtermeknek – gyakran mentem oda, később –  katatóniás öreg hölgyek, felhő-, hamu- vagy tűzfal-szürkén – a padlón ültek  dudorászva – Székeken – és a  ráncos csoroszlyák előrecsúsztak vádolón – 13 éves irgalmamért esdekelve –”.

Aztán a folytatás, az “emlékezés” még borzalmasabb: “Néhány év múlva hazatért ismét // Az udvari szobába ment, hogy lefeküdjön és tűnődjön, vagy szundítson, elrejtőzzön – elkísértem, nem hagytam magára – melléfeküdtem az ágyba – árnyak kúsztak be, homályos késő-délután – Louis az utcai szobában várt, íróasztalánál – tán  csirkét főzött vacsorára – / ‘Ne félj tőlem, hogy az elmegyógyintézetből jöttem – Az anyád vagyok –’ ‘Szegény szívecském, mi lesz veled’ – riadalom – ott fekszem – ‘Szeretlek, Naomi’ – mereven, szinte a karjai közt.”

Kaddish (For Naomi Ginsberg 1894-1956) – Allen Ginsberg

From the CD box set Holy Soul Jelly Roll. Vol. 2: Caw! Caw! It’s a bit long, but worth your while honest! Nobody said Kaddish at her funeral, because there were not ten Jewish men present. Ginsberg tried to have one performed for her, but was unable to since the two companions with him, Jack Kerouac and Peter Orlovsky, were not Jewish.

Mondhatjuk azt, hogy mindez, amit Ginsbergtől olvasunk, fantázia, látomásos költészet. Mindenesetre tény, hogy a versének mondatai nem ismernek kegyelmet, a szerző az emlékezés ürügyén minden lehetséges borzalmat – mint realitást – jelenít meg:

“Egy éjjel hirtelen roham – neszezése a fürdőszobában – mintha  felkérődzné a lelkét – vonaglik, szájából dől a vörös  okádék – hasmenés lövell robbanva hátsó feléből négykézláb a vécé előtt / – lába közt vizelet csordul – ott marad okádva a fekete ürülékével bemocskolt csempén eszméleténél – / Negyvenévesen, visszeresen, pucéran, kövéren, halálra szánva kilopódzott a lift melletti  lakásajtón, rendőrért kiáltva, barátnőjéért, Rózáért üvöltve, segítségért – / Egyszer bezárkózott borotvával vagy jóddal – hallhattuk könnyek közt köhögni a  lefolyónál – Lou betörte a zöldre festett üvegajtót, kitaszigáltuk a  hálószobába.”

Az emlékezés apokaliptikus látomássá alakul át, olykor nem tudjuk, hogy hol vannak a kamaszfantázai és a családi hétköznapok borzalmainak a határai:

“hideg halat tálalt fel nekem – csapvízzel locsolt vágott nyers káposztát – büdös paradicsomokat egyhetes diétás kosztot – reszelt répát és céklát, melegen, lében ázva – mind  / vigasztalanabb ételeket időnként az émelygéstől enni se bírtam – Irgalmas keze Manhattantól, tébolytól, tetszenivágyástól, félig-nyers hideg haltól bűzlött – halvány piros a csontok  mentén. / Szagai – gyakran pucéran járkált a szobában, a távolba bámultam vagy lapozgattam egy könyvet, hogy ne vegyem tudomásul. // Egyszer talán le akart feküdni velem – riszálta magát a lefolyónál – a nagy ágyra feküdt, mely csaknem betöltötte a szobát, ruhája feltűrve csípője körül, nagy szőrbozót, operációk hegei,
/ a hasnyálmirigyé, sebek a hason, abortuszok, vakbél, vágások varratai a zsírba vájva mint ocsmány vaskos zipzárak – lábai  közt bozontos hosszú ajkak – Micsoda, tán még seggszag is? / Hideg voltam – később egy kicsit – nem nagyon – felindultam – talán jó ötlet volna megpróbálni – megismerni a Kezdet Méhének Szörnyét – Talán ilyen módon. Bánná? Szerető kell neki.”

A legkevesebb, amit elmondhatunk, a szerző, vagyis Ginsberg kegyetlen. Elképesztően apokaliptikus és látomásos verset, versszöveget hoz létre a kaddis kifejezés mögé bújva. Hogy ez mennyire kaddis, azt nehéz eldönteni, valószínűleg az eredeti értelmében semmiképpen sem az, de olvasás közben olyan mértékben a vers hatása alá kerülünk, hogy nincs is időnk, erőnk ezen töprengeni.

Ginsberg műve, ez az egyetlen versszöveg mintegy ötvenezer karakter, vagyis, a vers terjedelmileg akár önálló könyv is lehet. A kettes számmal jelölt rész végén a narrátor, az egyes számú lírai szereplő, az egyszerűség kedvéért mondhatjuk azt, hogy maga Ginsberg, végleg elköszön Naomitól, aki a versben anyaként jelenik meg. Többet nem is kell idéznünk, elég annyi, hogy a borzalmak, az őrület, az elmegyógyintézeti párhuzam folytatódik, és utána megérkezik a hír Naomi haláláról:

“Még egy év, elhagytam New Yorkot – a Nyugati Parton, egy berkeley-i kunyhóban álmodtam Naomi lelkéről – milyen alakot öltött, az élet folyamán, abban a testben, hamvadva vagy mániásán,  / túljutva az örömön – // halálához közel – oly szemekkel – saját szeretetem formája volt, maga Naomi, még-földi  anyám – hosszú levelet küldtem neki – himnuszokat írtam a tébolyodotthoz – a Költészet irgalmas Urának műveit – // ettől zöld a tört fű, ettől törik szét fűben a szikla – ezért hű a földhöz a Nap – minden napraforgók Napja és csillogó vashidak napjai – melyek úgy sütnek vén kórházakra, mint az én kertemre – // San Franciscóból visszatérve egy éjjel, Orlovsky a szobámban – Whalen békés  székében – távirat Gene-től, Naomi halott – // Odakint a garázs mellett földnek szorítottam fejemet a bokrok tövében – tudtam, jobb neki –”, írja Ginsberg.

És a vers második részének mintegy lezárásaképpen megjelenik a Himnusz. Korábban azt olvastuk, hogy a kaddis – eredetileg – himnusz, vagyis Istent dicsőítő és magasztaló ének, vallásos jellegű, imaszerű lírai műfaj. Tárgya és alkalma Isten dicsérete, megnyerése és magasztalása. A vallásos költészet egyik legrégibb műfaja, az ősi kultúrákban mindenhol fellelhető.

Nézzük meg Ginsberg “himnuszát”:

“A világban melyet Ő teremtett akarata szerint Áldott Magasztalt Dicsőített Imádott Égbeemelt a Szentek Szentjének Neve Áldott Ő!

Newark Házában Áldott Ő! A tébolydában Áldott Ő! A Halál házában Áldott Ö!

Áldassék a homoszexualitásban! Áldassék a Paranoiában! Áldassék a városban! Áldassék az írásban!

Áldassék Ő ki az árnyban lakozik! Áldassék! Áldassék!

Áldassál könnyes Naomi! Áldással rémült Naomi! A betegségben légy Áldott, Áldott, Áldott!

Áldassál Naomi a Kórházakban! Áldassál Naomi a magányban! Áldassék diadalod! A rácsaid! Áldassék utolsó  éveid magánya!

Áldassék kudarcod! Áldassék az agyvérzésed! Áldassék szemed lehunyta! Áldassék arcod sivársága! Áldassék fonnyadt combod!

Áldassál Naomi a Halálban! Áldassék a Halál! Áldassék a Halál!

Áldassék Ő, ki minden bánatot a Mennybe vezérel! Áldassék Ő a vég idején!

Áldassék Ő, ki Mennyet épít a Sötétben! Legyen Áldott, Áldott, Áldott! Legyen Áldott! Áldassék a Halál valamennyiünkön!”

Az első sor még szólhatna az Örökkévalóhoz is, akár. De a többi sor mintha csak és kizárólag Naomiról szólna. Vagy, értelmezhetjük így is, ha az Örökkévaló mindenütt, mindenben ott van, akkor Naomi személyében is benne van, így, ha áldassék Naomi, akkor áldassék az Örökkévaló maga is.

Ezzel a – minimálisan is – profán himnusszal zárul a vers második része.

A harmadik rész mintegy összefoglalja az elhunyt, vagyis Naomi szomorú életét: “Csak a kezdetet ne feledjem, amikor olcsó szódákat ivott Newark halottasházaiban, // csak látni kellett őt, amint rikoltó képeket fest a Bronx tetői fölött robogó magasvasutakról, // a teremtést visszasziporkázni ugyanabba a sírba, mely akkora mint a világegyetem, / akkora mint a fehér ajtó fölötti boltíven a kórházi óra ketyegése”, írja Ginsberg a versében.

A negyedik rész a siratás, a veszteség kimondása. És a búcsúzás maga: “Ó anyám /  búcsúzom / nagy fekete cipődtől / búcsúzom / a Kommunista Párttól és szakadt harisnyádtól / búcsúzom / melled gumóján a hat fekete szőrtől / búcsúzom / régi ruhádtól s a vagina körül a hosszú fekete szakálltól / megereszkedett hasadtól / Hitler–félelmedtől”, de ez az elköszönés, ez a búcsúzás sem igazán méltó köszöntése Istenek, az Örökkévalónak. Sőt, nagyon is kegyetlen, szókimondó.

Az ötödik rész pedig szinte Isten-káromlás:

“Kár kár kár varjú rikolt a fehér napban a Long Island–i sírkövek fölött / Uram Uram Uram Naomi e fű alatt fél életem s éppúgy enyém mint az övé / kár kár szemem temettessék ugyanabba a Földbe ahol angyalként állok // Kár kár minden év születésem álom kár kár New York a busz az ócska cipő a hatalmas középiskola kár kár az Úrnak minden látomása / Uram Uram Uram kár kár kár Uram Uram Uram kár kár kár Uram”, zárja le a verset Ginsberg.

Érdekesség, hogy a szerző, Ginsberg maga is úgy érzi, hogy a “kaddisa” nem felel meg a kaddis elvárásainak. Éppen ezért megírja A válasz című versét, amiben gúnyosan szembenéz Istennel:

“Az isten válasza elítéltetésem! Törölnek, / költészetem a tüzes főkönyvből kiiktatva / hazugságaimra pondró súgja fülembe a választ / látomásaimra csontvázam rémképétől szememet oltalmazó kezem / istenülési vágyamra reszkető állkapcsom bozótja / mely szörny szőreként fedi be koponyámat  // A gyomor a lélek rizsáját okádja, hulla a / bambusz-kaliba padlóján, mászik a test-hús / a végzetes rémálom felé agyamban”.

Vagyis a szerző, Ginsberg, mintegy leszámol önmagával egy ugyanannyira látomásos szövegben, mint amit a Kaddis című munkájában olvashatunk.

Ginsberg verse – meggyőződésem szerint – a vallási értelemben levő kaddis kritériumainak semmilyen tekintetben, vagyis egyáltalában nem felel meg. Viszont irodalmi műfajként tudjuk értékelni – hiszen a kaddis szó nem csak a vallási értelemben vett zsidók számára bír fontos jelentéssel, hanem mindazok számára is, akik – legyenek zsidók, avagy nem zsidók – ismerik kicsit is azt a kultúrát, amelyik számára a kaddis valóban szent szöveg, vagyis igazi himnusz.

 

A második, befejező részt holnap közöljük. (A szerk.)