Nem romantikus történet

Már kinn van a plakát a Belvárosi Színház kapuján a közelgő Jadviga párnája bemutatójáról. Hogy kerül ez a modern klasszikusnak számító regény színpadi változata ebbe az épületbe? Erről is beszélgettünk az előadás rendezőjével, Hargitai Ivánnal. 

Fotó: Tiszeker Dániel
– Szép, romantikus történet?

– Nem romantikus történet. Ondris például azt mondja: „trágya vagyok, mennyi bajom van!” Töredezett, nem gömbölyű, sprőd, vad. Alapvető, ritka, komoly prózai mű. Részletező. A színes európai kultúránkban kimagasló. Sok áttételben, összetetten ábrázolja a nő-férfi-viszonyt. Azok gyönge művek, melyek egysíkúan mutatják meg a gonoszt – nem gonoszt. Závada regénye ennél sokkal többrétegűbb, bonyolultabb.

– Miért Závada a regény színpadra alkalmazója?

– Számomra egyértelmű volt, hogy Závadának kellene elkészítenie az adaptációt. Szerencsére, Závada rögtön igent mondott erre. Előtte már dolgoztunk együtt a Bethlen-ben, mely általa készített Móricz-regényadaptáció, és tudtam, hogy van érzéke, kedve az ilyesmihez. Nem kifejezetten drámai, de mégis nagyon teátrális érzék ez.

– A kórus mit keres a mai színházban?

– Ez jellegzetesen Závadás. Jól használja ezt az eszközt, a közösség véleménye fogalmazódik meg általa, ami nagyon érdekel bennünket. Az, ahogyan Závada véleményez, az bizonyos fajta írástechnika, az fontos megfogalmazást eredményez. Már stílusában meghatároz. A testbeszéd kiemelt szerepe mellett fontos a kórus használata is. Az is kiderül a kórus közbeiktatása által, hogy gyakran nem ugyanúgy mondunk el egy történetet, másképp emlékszünk, mindenki fejében máshogy alakul. A német romantika óta kérdés, ha nem az Isten irányítja a sorsot, akkor ki az. Megkérdőjeleződik a transzendencia. A kórus ilyen alkalmazása nem rendezői modor, hanem magának a világnak többfele olvasása, egy történetbe való ki-bejárás.

– Mennyire érdekes ma Jadvigának és környezetének a története?

– A Jadviga párnája a nyolcvanas évek jelentős műve. Závada összes gondolata mai ember gondolata, jellegzetesen mai ember írása. Ugyanaz a több pólúság jelenik meg benne, mint amiben ma élünk. Mindenki beleír Ondris naplójába, Jadviga is, Misó is, véleményezik egymást, nem tudni, hol van az igazság. Ez jellemzően mai attitűd, ahogy például Füst Milán A feleségem története című regényében is megjelenik. Nem öncélú gesztus ez a fajta történetmesélés.

– Hogyan találtak egymásra a Jadviga párnája alkotói?

– A szereposztásnál az volt az elsődleges szempont, kinek mi áll jól. Eredetileg az Új Színházban terveztük, de ott már nem tudott létrejönni, de azért néhány színészt megtartottunk az eredeti szereposztásból is, Takács Katalint, Gáspár Sándort például. A tervezők, a zeneszerző, a koreográfus, a dramaturg is ugyanazok, hiszen velük már korábban kialakult valamiféle együttgondolkodás. Ha a munkatársakkal sok közös pont van, akkor az segítség a munka során. Nem véletlenszerűen összeválogatott alkalmi társulat ez tehát, hanem olyanok, akikkel jól tudunk együtt dolgozni, természetesen a kiváló színészeket is beleértve.

– A Belvárosi Színházat, az Orlai Produkciós Iroda fő játszóhelyét színvonalas szórakoztató színházként tartják számon. Hogy kerül ide a Jadviga párnája?

– Aki elolvasta a regényt, azt azért fogja érdekelni, még ha tisztában is lesz azzal, milyen kellemetlen történet. Hallatlan gazdagsággal ábrázolja az emberi lelket, és nem kedvesen, hepiendesen, melodramatikusan, hanem ennél áttételesebben, bonyolultabban. És biztos lesz a nézők közt, aki nem olvasta, aki hallomásból valami idealizált képet alakított ki a regényről magában, azt meg azért fogja érdekelni. Orlai Tibor szerintem tudatában van annak, hogy ez az előadás akár megosztó is lehet – de az a nagy történet van benne, amire mindnyájan kíváncsiak szoktunk lenni.

-li-