„Megérett egy másik helyzet” – Hernádi Judittal beszélget Várnai Pál

Nem fogom felsorolni azt a sok kitüntetést és díjat, amiket kapott pályája során. Hadd említsem csak a két legutóbbit: a Színikritikusok díját és a Psota Irén díjat. Azon gondolkodtam, hogy egy negyven éve pályán lévő, kiemelkedő és népszerű színésznő, Érdemes Művész, mégsem szerepelhet az állami televízióban. Igaz, „ahány a ház, annyi szokás.”  Mi lenne, ha betelefonálnék és kérném, hogy énekelje el az Önök kérték című műsorban a Sohase mondd című dalt?

 Lehet, hogy betennék, de ezzel nem foglalkozom. Mostanában egyszerűen nem dolgoznak velem. Őszintén szólva, én nem bánom, hogy nem vagyok benne a magyar köztelevízióban. Nem vágyom rá. Én úgy veszem ezt a dolgot, hogy ez egy közös megállapodás: ők se szeretnének velem dolgozni, de ebben a pillanatban én se.

Nemrég azt is elmondta, hogy jelenleg nem fogadna el állami díjat, még ha erre most sok esélye nincs is.

Ennek a gondolatnak az volt a lényege, hogy eljön az a pillanat, amikor valakinek a kezét nem szeretnénk megrázni. Ezzel én is így vagyok, csak jelenleg erre fel sem vagyok szólítva.

Valamikor volt egy műsora, a Végzet asszonyai. Ezzel kapcsolatban azt olvastam Önnél, hogy miután a sajátos mély, búgó hangján elénekelte a Sohase mondd című dalt, Karády Katalin személye és dalai újból megjelentek Magyarországon.

Disszidálása után Karády teljesen eltűnt a magyar rádióból. Nem volt hivatalos tiltás, vagy lista – ez mindig így van –, csak egyszerűen az ő dalai nem léteztek többé. S amikor én elénekeltem ezt a dalt, sokan azt hitték, hogy ez egy Karády szám volt.

Mészáros Márta Örökség c. filmjében énekelte az említett dalt. Ez a film arról is nevezetes, hogy a nagy sztár, Isabelle Huppert is játszott benne, egy zsidó varrónőt, akit 44-ben megöltek. Hogy került az Ön dala ebbe a filmbe?

A dal eleve oda készült, a filmnek a zenéjéhez írta Döme Zsolt és Verebes István. A forgatókönyvben az szerepelt, hogy majd megjelenik egy színésznő, aki egy társaságban egy dalt énekel. Ez lett a Sohase mondd. Ez a dal valahogy nagyon ütött, azóta is kérik és hallgatják az emberek.

A másik film, amelyről megkérdezném, az a Szamárköhögés, Gárdos Péter filmje, amelynek egyik főszerepét játszotta. Mit gondol, miért egy zsidó családról van szó ebben az 56-os filmben.

Ez egy önéletrajzi film. A filmben szereplő kisfiúban a rendező magát ábrázolja.

Évekig néztem a Heti Hetest, melynek Ön volt az állandó női szereplője.  Ennek a műsornak két témája volt, a szex és a politika.  Az Ön véleménye az – ha jól tudom –, hogy inkább elfogadott, ha a férfiak beszélnek a szexről, mintha nők. Ami pedig a politikát illeti a Nyugat legendás főszerkesztője azt mondta Nagy Lajos írónak, hogy „nem művészet a társadalom arcába köpni.”

Attól függ, hogy mikor. Mert ha a társadalom hagyja, akkor nem az, de ha nem hagyja, akkor azért művészet.

Észrevette egyébként, hogy eltűntek a viccek az életünkből? Talán az én generációm az utolsó Magyarországon, amelyik mesél és élvezi is a vicceket, pedig lenne min élcelődni. Talán a polgári értékek fokozatos eltűnése okozza ezt a szomorú hiányt?

Ezen most elgondolkodtam, hogy miért nincs ma, az elnyomó rendszerekre általában jellemző humor. Talán azért van, mert süllyedünk, mert éppen olyan iramban süllyedünk bele, hogy nincs mibe belekapaszkodni. Senki nem hisz a szemének. Az egyik azért, mert azt hiszi és reméli, hogy nem is igaz, a másik pedig azért, mert felfogja és meg van ijedve. És ez tényleg ijesztő. És mintha ez lenne a cél, a folyamatos félelemben tartás.

Olvasgatva korábbi interjúit, az a benyomásom, hogy szinte több szó esik az Ön személyiségéről, mint a játékáról. S ez korántsem minden színész esetében van így.

Oka lehet az, hogy valóban van személyiségem, De viccen kívül bulvárszinten a színház, a művészet szinte érdektelen. Sokkal érdekesebb, ha valaki összevész vagy szakít valakivel.

Kollégája, Gálvölgyi János azt mondta Önről, hogy még a rossz darabokat is feldobja. Mások szerint utánozhatatlan és fanyar a humora. A Mindent Éváról című darabban, amelyben egy idősebb primadonnát játszik, az év legjobb színésznő díját kapta. Korábban is játszott idősebb nőket, s erről nyilvános fellépésein is beszélt. Most a Menopausa és A félelem megöli a lelket című darabokban tűnik fel. Az utóbbiban egy idősebb takarítónő megszán, majd beleszeret egy nála fiatalabb színes bőrű bevándorlóba. Hogyan fogadja el egy színésznő, hogy hatvan év felett más dimenzióba kerül? 

Én ezt ajándékként fogom fel. Egy színésznek folyamatosan szembe kell néznie önmagával, változni kell tudnia, mert az ember abból él, amilyen a külseje. Még ha azt is érzi, hogy a lelkében még fiatal, ez tökéletesen lényegtelen. Persze, azért szerencsés, ha az ember a lelkében fiatal. De tisztában kell lennünk azzal, hogy nézünk ki. Ennek a darabnak azért van akkora vonzása, mert változott a nők helyzete és szerepe a társadalomban. Egy 55 feletti nő, ha már nem reproduktív, attól még létező nő, és főleg létező ember. Kislány koromban ez másként volt, de mostanra megérett egy másik helyzet. Szükséges, hogy kimondjunk dolgokat.

Szokta említeni, hogy mindig kilógott a sorból. Régóta szabadúszó színésznő, ami, úgy érzi, több szabadságot, választási lehetőséget nyújt Önnek.

Igen, ez az állapot több szabadságot nyújt. Nem lehet elvárni, hogy mindenre igent mondjak, mindig alávessem magam egy másik akaratnak. Ha viszont valamire azt mondom, hogy igen, akkor azt végigcsinálom. A határokat meg lehet húzni. Mondjuk egy próbaidőszakig.

Csak hát most változások idejét éljük, s a színházak se tudják előre, mi lesz a sorsuk, hogy mennyire tudják majd fenntartani magukat.

Meglátjuk, mi lesz. Ez is annyira tipikus, hogy, bár tudjuk, valami lesz, de senki nem tudja, hogy pontosan mi, s hogy vajon ez visszamenőleges hatállyal lesz-e. A színházak úgy tervezték meg a jövőjüket, a költségvetésüket, hogy a terveikhez lesz fedezet. Hogy a tao elvonása vonatkozik-e már az eltelt évre, azt lebegtetik, s a lényege a dolognak éppen a lebegtetés, hogy érezd rosszul magad, hajolj meg, törd meg a gerincedet és mosolyogj szépen. Hidd azt, így elérheted, hogy majd kapsz valamit. Ennek hihetetlenül nem vagyok a híve, nem tudok így mosolyogni és meghajolni.

A bizonytalanság meg a félelem valóban hatásos eszközök egy hatalom kezében.

Hálás vagyok egyébként azért, hogy úgy tudtam élni az életemet, hogy ne kelljen nekem hajlongani és mosolyogni, ha nem volt kedvem hozzá

Nemrég részt vett egy tűntetésen, ahol tiltakozott a hajléktalanokat sújtó törvények ellen.

Úgy éreztem, hogy ezt meg kell tennem, és nem gondolom, hogy ez akkora áldozat lenne, hiszen a voksom már többször letettem.

Hiszen csak a Tízparancsolatot követte:„Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Térjünk rá a Félelem megeszi a lelket című, Fassbinder korábbi filmje nyomán készült népszerű darabra. Az Alföldi Róbert rendezte előadáson hol sírni, hol nevetni lehetett. A darab ugyanúgy szól a hetvenes évek Németországáról, mint a mai magyar helyzetről, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy ott voltak, itt meg nincsenek bevándorlók.

Szerintem a darab pontos látlelet a mai helyzetről, s a pontosságán, a helyzet tükörképén lehet nevetni. Ugyanabban élünk mi most, amiben a németek éltek akkor, és pont ugyanannyival vagyunk elmaradva a nyugattól. Az a különbség, hogy a németek, ha nem is könnyen, de elfogadták a helyzetet, mert szükségük volt a munkaerőre.

Ön azt mondja magáról, hogy apai részről, de ott sem egészen, félig zsidó. Sok évvel ezelőtt egy lány azt mondta nekem: irigyellek, hogy te legalább zsidó vagy. Nyilván arra gondolt, hogy én, vele ellentétben, egy szorosabb közösséghez tartozom.

Ez nagyon tetszik. Erre még nem gondoltam. Nekem is jól esik odatartozni, és azt mondani, hogy szívesen vagyok zsidó.