Heller Ágnes: Zsidók a mai New Yorkban

Írta: Heller Ágnes - Rovat: Külföld

Többször megcsípem a karomat, hogy nem álmodok-e. De manapság New Yorkban nem álmot látok. Talán inkább csodát. Váratlan szerencsét, vagy áldást. A zsidóság egyetlen háborítatlan aranykorát. Amilyen sosem volt, még a hispániai ariánusok és az első hispániai muzulmán hódítók korában sem.

Itt, ma New Yorkban, ahogy egész Észak-Amerikában, a zsidók pontosan úgy élnek, mint a többi polgár. Kirekesztés nem fenyegeti őket, nem játsszák a választott bűnbak szerepét, nem is köznevetség tárgyai.

Az Egyesült Államok keresztény lakósságának zöme Izrael párti, s államuktól el is várják, hogy Izraelt sose hagyja cserben. Számosan azért fordultak el Obama elnöktől, mert éppen ez az elkötelezettséget nem látták biztosítva.

Ez nem volt mindig így.

Igaz, Amerikában, mint tradicionálisan demokratikus államban sosem ütötte fel fejét a politikai antiszemitizmus. Nemcsak annyiban nem, hogy maga az állam – az európai államokkal ellentétben – sosem hozott politikai kirekesztő törvényeket. De nem volt politikai antiszemitizmus a társadalomban sem. Ahogy Hannah Arendt mondta: egy amerikai antiszemita elköltözne a házból, melybe egy zsidó beköltözik, s általában pokolba kívánja a zsidót, de eszébe sem jutna, hogy állampolgári jogaitól megfossza, vagy jogait általában korlátozza.

A társadalom antiszemitizmusa azonban erős volt még vagy hetven esztendővel korábban is. Leo Löwenthal, a nácizmus elől Amerikába menekült német zsidó esztéta azt írta emlékezéseiben, hogy mikor Amerikába érkezett, legnagyobb kellemetlen meglepetésére az antiszemitizmus olyan megnyilvánulásaival találkozott, mint eladdig soha. Amikor helyet akart foglalni egy szállodában, barátai figyelmeztették, hogy olyan néven, mint „Löwenthal” nem foglalhat helyet akármelyikben. Előbb levélben meg kell kérdeznie, hogy fogadnák-e egyáltalán. Löwenthal írt is hat hotelnek, négy nem válaszolt, az egyik azt írta, hogy jöhet, bár nem fogja magát jól érezni, míg a hatodik fogadta. Erre a társadalmi antiszemitizmusra kész volt a zsidó válasz, melyet még Kelet-Európából telepítettek át az új hazába. Elzárkózni, maguk között élni, saját szállodáikat, saját nyaralóhelyeiket látogatni. Egymás közt jól érezték magukat, mert „kívülről” senki sem háborgatta őket. Bármely Amerikában játszódó Singer regényt idézhetem tanúként. Hogy csak egyet említsek, ilyen a Shadows on the Hudson (magyarul New York árnyai címmel jelent meg).

Ennek a magába zárkózott, de háborítatlan életnek a legszebb terméke az amerikai jiddis irodalom. Irving Howe, a jiddis irodalom barátja és szakértője szerint, ez az egyetlen amerikai zsidó irodalom. Merthogy – érvel Howe – azok a regények, melyeket angolul írnak, az amerikai irodalomhoz tartoznak, akárki is írta őket és akárkiről is szólnak.

Idén, első kiadásának ötvenedik jubileumára jelentették meg újra Irving Howe alapkönyvét, az Apáink világát. Az a világ, melyről az előbb röviden szóltam, már ötven esztendővel korábban is „apáink” világa volt. Még vannak idős kollégáim, akik gyermekkorukban jiddisül beszéltek és effajta zsidó közösségekben nevelkedtek, de gyermekeik közül már egy ilyen sincsen. A jiddis kihalófélben, a még meglévő jiddis színház műsorait pedig angol felirattal nézik. A hagyományos épületeket rendbe hozzák, a Lower East Side zsinagógája és lakóházai mára múzeumok, egy régi világ konzervdobozai. A zsidóság nagy többsége ott él, ahol kedve tartja, s olyan szokásoknak hódol, mint akárki más. Nem templomba, hanem zsinagógába jár (ha jár), elsősorban Ros Hasanakor és Jom Kippurkor. A zsidó ünnepek hagyományait megtartja, főleg a Hanukát és a Széder estét. Ahhoz megy feleségül, aki neki tetszik. Ezeket a zsidókat tekintik „szekulárisoknak” (holott európai értelemben nem azok).

Van azonban a New York-i zsidóságnak egy olyan közössége (illetve közösségei), melyek ma is lényegében maguk között, elzárkózva élnek. Ezek az ultra-ortodoxok és a haszidok. Az ő elkülönült életvitelük nagyon kevéssé hasonlít a két generációval korábban élt zsidó közösségek elkülönültségéhez. Azok között is voltak hagyományőrzők, de korántsem mindannyian voltak azok. Lehettek trockista zsidók, de ateista zsidók is. Ők akkoriban éppen úgy egymás között érezték jól magukat, mint a hagyományőrzők. Ez ma nincsen így.

A mai New York-i zsidók többsége nem jó szemmel nézi az ultra-ortodoxok és haszidok életvitelét – és viszont. Ezt az ellenérzést a kibontakozó feminista mozgalmak különösen megerősítették. A nők az ultra-ortodox közösségekben ma is férfiuralomnak vannak alávetve. Nincs módjuk arra, hogy szekuláris nők életlehetőségeiben osztozzanak. Egy hagyományos közösségből pedig igen nehéz kilépni, de ahhoz, hogy osztozhassanak a többi asszony életlehetőségeiben, az ortodox nőknek ki kell lépniük onnan. A „Footsteps” nevű mozgalom, melyet egy volt ortodox asszony indított el, ezt a lehetősége próbálja megteremteni és elősegíteni. Lépésről lépésre. A haszid közösségeket elhagyó asszonyok többnyire megmaradnak hagyományőrzőknek, de csak abban az értelemben, ahogy a „szekuláris” asszonyok azok.

Az egyetlen zsidó közösség, melynek nemrég konfliktusai, mi több, véres konfliktusai voltak afro-amerikai szomszédaikkal, a Crown Hights ultra-ortodox közössége. Az egyik ilyen összetűzés egy gázolást követően robbant ki (hasonlóképpen, mint nálunk), a másik esetben egy jesiva-hallgatót késeltek meg.

Furcsa és érdekes kísérletek történnek az ellenséges hangulat megszüntetésére. A legérdekesebb ezek közül a kóser Pizza Hut, egy Branover nevű lubavicsi zsidó találmánya. A kocsma-féleség az ultra-ortodox zsidó és az afro-amerikai negyed között nyílt meg és mindkét körből szívesen lát vendégeket. S jönnek is, és barátkoznak is.

A legélesebb konfliktus a mai New York-i zsidóságon belül azonban nem az ultra-ortodoxok és a „szekulárisok” között feszül, hanem az úgynevezett konzervatívok és progresszívek között.

A konzervatív és progresszív kifejezés alapvetően nem vallási, hanem politikai konfliktusmezőt jelöl. Nem kevés progresszív jár konzervatív zsinagógába, s van olyan konzervatív, aki egyáltalán nem frekventál egyetlen zsinagógát sem. A konfliktus ugyanis Izrael állam megítélése körül forog.

Egyik oldal sem teljesen egységes. Különösen a progresszív oldal nem az. Vannak, akik nem azért bírálják Izraelt, mert „zsidó államnak” definiálja önmagát, hanem azért, mert nem számolja fel teljes egészében a településeket. A szélsőséges „progresszívek” ismételgetik az európai (és néha izraeli) baloldali szlogeneket a „gyarmatosító”, sőt „fasiszta” Izraelről, s védik az elnyomott, szegény palesztin nép igazát. Néha elgondolom, mi lenne a magyarok véleménye egy olyan honfiról, aki azt vallaná, hogy mindig a románoknak volt igazuk, s voltaképpen csak Magyarország a gonosz elnyomó. Az izraeli baloldalon azonban sokan hasonlóképpen beszélnek, s ezért meg sem ítélik őket. Mi több, New Yorkban is rájuk hivatkoznak – Jeremiást újraolvasva ma, azt hiszem, megértem ezt. A próféták hagyománya ma is eleven. Saját királyainkat, hadvezéreinket, kormányainkat kell szapulnunk, nem az ellenfeleinket vagy ellenségeinket. Aki nem ezt teszi, hamis próféta. Így tanultuk ezt a próféták könyvéből.

A zsidóság elismert képviseletei többnyire a konzervatív oldalhoz tartoznak. Az ebben a táborban helyezkedő és Amerikában maradt radikálisoknak (ne törődjünk a palesztinokkal általában, foglaljuk végleg vissza Júdeát és Szamáriát) nem széles a támogatottságuk. Már csak azért sem, mert a konzervatívok többsége amerikai patrióta, s Amerika érdekét (ha nem is mindennapi politikáját) éppen úgy szívén viseli, mint Izraelét. E kettő nem kerülhet náluk konfliktusba. S mint már említettem, ebben osztoznak Amerika keresztény lakosságának nagy többségével is.

A konzervatív zsidók kitűnő intellektuális fóruma, a Commentary, a mérsékelt konzervatív vonalat támogatja, míg a mérsékelt progresszív intellektuelek lapja, a Dissent, szintúgy objektivitásra törekszik.

Az amerikai zsidó aranykor függ Izrael létezésétől, ahogy Izrael létezése is függ a zsidóság amerikai aranykorától. E kettő mára elválaszthatatlanná vált. Legalábbis amennyire bármit előre láthatunk.

 

[popup][/popup]