A végső egyenlőség békéje – Emlékbeszéd egy német katonai temetőben

Írta: Heisler András / Magyar Narancs - Rovat: Belföld, Hírek - lapszemle

Közelít az év vége, az elengedés és a felkészülés ideje, és nekem is eszembe jutnak a legfontosabb dolgok, amelyek idén történtek velem, például a német nemzeti gyásznap, amikor felszólaltam a budaörsi német katonai temetőben a Mazsihisz elnökeként. Szeretném most Önökkel is megosztani, amit akkor mondtam a béke reményében, boldog új évet kívánva.

false
Azon a reggelen,
 amikor Merkel asszony 2015-ben meglátogatott bennünket, a Mazsihiszt, édesanyám azzal engedett el a találkozóra, hogy büszke, amiért a modern Németország kancellárját fogadom.Azon a reggelen megcsókolt kilencvenéves édesanyám. Az az asszony, akit 1944. június 6-án, tizenkilenc évesen Horthy Miklós csendőrsége deportált a Harmadik Birodalomba. A célállomás Auschwitz-Birkenau volt, ahol édesanyját – az én nagymamámat – azonnal a gázba vitték.

S azon a napon, amikor ezt elmeséltem Merkel asszonynak, ő rám nézett, elgondolkozott, és halkan csak annyit mondott: „A csodák itt kezdődnek”.

A zsidó temetési szertartáson az elhunytat egyszerű fehér lepelbe öltöztetik. Mindenkit így temetünk, gyalulatlan fakoporsóban, díszítés nélkül. A halálban, közvetlenül Isten előtt így mind, mind egyenlők vagyunk. Minden temetőben ennek egyetemes bizonyossága ragadja meg az embert: a Pére Lachaise-ben éppúgy, mint a Fiumei úti nemzeti Sírkertben, a Kozma utcai zsidó temetőben, vagy akár itt, Budaörsön.S ezen a napon egy magyarországi német katonai temetőben állunk. Azokra a megtévesztett vagy vétlen milliókra gondolunk, akiknek halálát az Európát romba döntő őrült diktatúrák okozták. S közben gondolunk azokra, akiket soha nem temethettek el, mert gázzal megfojtották, elégették őket vagy Pesten belelőtték a zajló Dunába, vagy csak egyszerűen munkaszolgálatosként nyomuk veszett.

A Nobel-díjas Günter Grass a Hitlerjugend tagja volt. Kamaszként vitték a frontra. A Harmadik Birodalom katonájaként harcolt, majd évtizedeken át dolgozott a szembenézésért. Szembenézett végül saját „náci múltjával” is és elkezdett írni arról, mit szenvedtek el a németek a Harmadik Birodalom legyőzetésekor. Arról írt, hogy a német népnek nemcsak irtózatos felelőssége van a holokausztban, de fájdalmai is lehetnek. Milliók pusztultak el a hátországban és a frontokon. S ma már nehéz megállapítani, hogy e temető halottai közül ki volt egy tébolyult rendszer aktív részese, s ki halt meg egyszerű sorozottként, a háború áldozataként. Tudom, a budaörsi katonai temetőben nyugvók másként haltak meg, mint az én rokonaim, de az elvesztett szülők, nagyszülők hiánya, a pótolhatatlanság fájdalma, a háborús árvák másodgenerációs nemzedékének szomorúsága mindnyájunk közös osztályrésze lett.

A teljes cikk itt olvasható

támogatás