A BZSH elnökének beszéde a Kozma utcai mártírmegemlékezésen

A Budapesti Zsidó Hitközség szeptember 21-én, vasárnap délelőtt tartotta hagyományos megemlékezését az elhurcolt és mártírhalált szenvedett zsidók emlékének tiszteletére.

A megemlékezésen Mester Tamás, a BZSH elnöke, a Mazsihisz alelnöke is beszédet mondott. Az alábbiakban közöljük az általa mondottakat:

„Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni?“ ״Miért nem harcoltatok szabadságotokért és mások életéért úgy, mint mi harcoltunk a magunkéért és a tiétekért?“

Tisztelt Exellenciás Hölgyek és Urak!
Tisztelt Államtitkár Úr, Főrabbi Urak, Elnök Urak és Asszonyok!
Tisztelt Emlékező Közösség, Drága Hittestvéreim, Barátaim!

Eme igencsak számonkérő, végre zsidó öntudattól duzzadó sorokat az akkoriban frissen megalakult Izrael Államának egy magyar nyelvű folyóiratából idéztem, egészen pontosan 1952-ből.

Hogy miért nem harcoltak drága mártírhalált halt hittestvéreink? Mert azt gondolták „velünk ez nem történhet meg”!

Velünk ez nem történhet meg, hiszen éltünk a nemzeti szabadelvűek 1800-as évek végebeli ajánlatával, asszimilálódtunk, kicsit modernizáltuk őseink hitét, cserébe jogegyenlőség és társadalmi integráció lett a jutalmunk.

Velünk ez nem történhet meg, mondta a gazdag zsidó gyáriparos, hiszen komoly termeléssel járulok hozzá a nemzetgazdasághoz, sokszáz magyar honfitársamnak – mert magyar hazafinak érezte magát – adok munkát, kenyeret.

Velünk ez nem történhet nem, mondta a zsidó orvos, ügyvéd, mérnök, hiszen szaktudásommal a közjót szolgálom, jó-jó, kicsit korlátozzák a számunkat a pályán, majd kizárnak minket a kamarából, no de, az életünket csak nem veszik el!

Velünk ez nem történhet meg, mondta a külsőségekben is az orthodox irányzathoz tartozó falusi kisbolt- vagy éppen kocsmatulajdonos, hiszen megbecsülnek a faluban, ha a községházi kishivatalnok a hó végére megszorul hitelbe kapja az árut, sőt, ha a sakter nem jól vágta le a húst, így az kóser fogyasztásra alkalmatlan, odaadom a község szegényeinek, hogy jusson az asztalukra hús is, ne csak kukoricakása.

Velünk ez nem történhet meg, mondta a zsidó színész, kabarista, előadóművész, hiszen a – nemegyszer antiszemita szólamokkal a közéletet nappal mérgező – nagyurak este az én poénjaimon dőlnek a nevetéstől a Nagymező utcában, sőt előadás után az asztalukhoz invitálnak, még össze is kacsintunk a koccintás közben, hogy ez a kis törpe kefebajuszos, alapvetően egy jó nagy marha.

És talán a bizakodás talán nem volt alaptalan, Horthy Miklós fia, Vitéz nagybányai Horthy István, a „kiskormányzó” a térségben egyedülálló angolbarát politikája és Kállay Miklós miniszterelnök Kállay-kettőse, mely lényege, hogy mindkét hadviselő tömb számára lehetséges szövetségesként tűnjünk fel, hogy a háborús állapot változása esetén Magyarország elhagyhassa a tengelyhatalmakat, óvatos optimizmussal töltötte el a hazai zsidóságot és a békére vágyó honfitársainkat.

És valóban, Magyarország volt Európában az egyetlen Németország által megszállt vagy vele szövetséges ország, ahol a zsidóságnak komoly esélye volt a túlélésre.

A reményt hazánk német megszállása, majd az azt követő deportálások megindítása pillanatok alatt szétzúzta. Nem lehet elégszer elmondani: a magyar zsidóság legnagyobb tragédiája az volt, hogy a deportálások lényegében az amerikai partraszállás, azaz a háború utolsó szakaszában történtek. Azon tényt is sajnos mindig ki kell mondani, hogy a német megszállás nyomán, a zsidótörvények szellemében, az antiszemitizmust az élet természetes és szükséges részének tekintő, németbarát fő- és egyéb tisztviselők, csendőrök és sajnos nem egyszer a civilek lelkes közreműködése mellett történt meg a magyar zsidóság sorstragédiája. Mindig megjegyzendő: kiemelt tisztelet a kevés számú bátor ellenállóknak, embermentőknek.

A bevezetőmben említett „Miért hagytátok magatokat ellenállás nélkül a gázkamrákba terelni” zsidó önvádnak ez a vonulata markánsan kimutatható napjainkban is közösségeinken belül, beleértve a vonatkozó történelmi és szociológiai szakirodalom jelentős részét is. (Jómagam néhai Varga László történész kandidátus, Budapest Főváros Levéltárának korábbi főigazgatója 1992-es tanulmányát hívtam e beszéd megírásához segítségül.)

Most, 2025 őszén a történelmi emlékezeten túl van-e bármi egyéb jelentősége ezeknek a gondolatoknak?

Sajnos igen, és fájóbban, mint valaha is gondoltam.

Jó két hét múlva lesz a második évfordulója, hogy a Hamasz palesztin terrorszervezet vadállati kegyetlenséggel – bár még ilyet az állatok sem csinálnak – rontott rá a Zsidó Államra, és mészárolt le válogatás nélkül csecsemőt, nőt, aggastyánt több ezres nagyságrendben, túszok százait hurcolta magával, még mindig majd ötven a Hamasz fogságában senyvedő hittestvérünkről nem tudunk semmit. Bring them back home, hozzátok őket mielőbb haza!

Most értünk el beszédem végtelenül fájdalmas párhuzamához: a magyar zsidó értelmiség egy részének – az úgynevezett 300-aknak – sikerült egy olyan önsorsrontó, érthetetlen nyilatkozatot kiizzadniuk magukból, mely lehet, hogy valakik számára hasznos, de hogy a világ zsidóságának, ezen belül Izraelnek az érdekeit nem szolgálja, az biztos, továbbá már most látható, hogy jelentős károkat okozott a hazai zsidó közéletben is.

Nekik a bevezetőmben is felhívott írás majd 75 éves gondolatait hívom fel örök tanulságul: „Semmiképpen sem szabad hagyni, hogy a különböző életkörülmények és az azokkal járó felfogásbeli különbségek a diaszpóra és Izrael zsidóságát elszakítsa egymástól. Mert a diaszpóra zsidóságnak Izrael népéhez való erkölcsi viszonya jelenti a megmaradását, vagy megszűnését. Izrael és a galut zsidósága kiegészíti egymást — együtt alkotják az osztatlan zsidó népet. Ezt soha nem feledjük, mint ahogy drága mártírjaink emlékezet is maradjon fenn az idők végezetéig!

Köszönöm a megtisztelő figyelmüket, egészségben, örömökben gazdag új zsinagógai esztendőt kívánok! Lösónó Tajvó! Jó beíratást és bepecsételést! Kszive vachaszime tajve!” (BZSH.hu)