Adieu, Vázsonyi Vili

Írta: Konzervatórium - Rovat: Hírek - lapszemle

Pár héttel ezelőtt, az aktív eutanázia apostolaként, egy zürichi magánklinikán elhunyt kedves párizsi barátom, Vázsonyi Vilmos, vagy ahogyan sokan hívtuk, Vili.

Forrás: Konzervatórium

 

vázsonyi_vilmos.jpgSokan tartották őt barátjának, maga is sokat tett azért, hogy mások annak ismerjék el. Tudtam, hogy súlyosan beteg, de a halála nagyon megrázott.

Nagyon nehéz a halállal általában szembenézni, de még nehezebb egy olyan közeli barátot elveszíteni, akinek még a kedvenc borára is pontosan emlékszünk. Túlságosan életszagúak az emlékek ahhoz, hogy örök elmúltként tudjuk őket, raktározzuk el a soha-meg-nem-ismételhető dolgok egyre bővülő tárházába.

Ez év koratavaszán még együtt vacsoráztunk Vilivel egy kis, párizsi étteremben, amely nem messze volt a Marais-beli lakásától. Vázsonyi imádott beszélgetni, beszélni, megismerni, informálni és informálódni. Friss pesti lapokra, levegőre vágyott, ám ahogyan megfogalmazta: „jobb távolból” nézni az egész magyar világot.

Furcsa, mondhatni különc figurája volt a magyar glóbusznak, benne a párizsi magyar diaszpórának. 1935-ben született, Magyarország első zsidóvallású miniszterének, Vázsonyi Vilmosnak az unokája, Vázsonyi Jánosnak, a Dachauba deportált politikusnak a fia. 1949-ben nagyanyja öngyilkos lesz, amikor megvonják tőle a kommunisták a családi jogon járó kiemelt nyugdíjat. Vázsonyi töretlen antikommunista, 1956-ban részt vesz a forradalomban, majd külföldre távozik. Több nyugati egyetemet is megjárt, majd végleg letelepedett Párizsban.

Csapongó madár volt, soha nem írt, a verbalitásban, a beszélgetésekben élt. Nappal aludt, éjszaka virult, hívogatta sok-sok ismerősét, hogy aztán végigbeszélgesse velük az éjszakát. Budapesten sok időt töltött, mindig hajdani Liszt Ferenc-téri lakásukhoz közel, a Jókai-téren lakott, nagyapja híres Terézvárosában akart lenni. Egész életében agglegény maradt, ám töretlenül rajongott a fiatal nőkért, a korhatárt jóval 30 alatt húzva meg.

Politikailag és ideológiailag nehezen volt besorolható: vehemens antikommunista, a demokratikus ellenzék támogatója, később Antall József komoly tisztelője, a kisgazdapárt teljes restitúciós elképzeléseinek támogatója, akit a magyar konzervatív jobbközépen mindig nagy szeretettel fogadtak. Vili rendkívül nagy bizalmatlansággal viseltetett bárki iránt, akinek csak kicsit is köze volt a kádári nomenklatúrához, ám olykor tett nagy kivételeket is. Ezenkívül legitimista is volt, ebben azonban nem valamilyen átgondolt vélemény volt, nem a szakrális tekintély iránti tisztelet mozgatta, hanem a középosztálybeli (vagy polgári) zsidóságnak az Osztrák-Magyar Monarchia iránti nosztalgikus vágya munkált benne. „Akkor még minden rendben volt”, no fascists, no communists.

De konzervatív színezetű liberalizmusát vagy liberális konzervativizmusát sem elméleti kovács szülte, mint oly sokaknál. Tulajdonképpen hű maradt nagyapja kispolgári, plebejus demokratizmusához. A francia belpolitikáról, annak problémáiról szólva többször is kijelentette: „a franciák megérdemlik az integrációs politika kudarcát (PC így nevezik az észak-afrikai és egyéb bevándorlók adaptációs problémáit), hiszen ők csábították be az országba ezeket az embereket, akik azt hitték, hogy egyenlők és a végén mégsem voltak azok. Végül is én is csak egy bevándorló vagyok.” Nem kicsi a malícia, de indokolt.

 Vili, országok vándora, nyugodj békében.
 

támogatás
Pop up banner1
[popup][/popup]