Interjú Novák Attilával

Interjú Novák Attila történésszel, a Magyarországi Cionista Szövetség elnökével, a Szombat szerkesztőjével munkásságáról, a cionizmusról, az MCSz-ről, Izraelről és az Izrael-ellenességről, az amerikai és a hazai neokonzervativizmusról, az amerikai elnökválasztásról, a Chabadról, a magyar jobboldal és a zsidóság viszonyáról.

 

Forrás: Konzervatórium

 

Nem szokványos, hogy egy történész, aki egy mozgalomnak a kutatója, egyben a mozgalom sorsának alakítója is lesz. De kezdjük az elején: miért vált fontossá számodra a zsidó identitás, és hogyan ismerkedtél meg a cionizmussal?

A zsidósággal való kapcsolatom részben családi, bár volt időszak, amikor a kereszténység, ezen belül pedig a katolicizmus vonzott. A Budapesti Piarista Gimnáziumban érettségiztem, igazi kulturális többszólamúságot tapasztaltam meg eddigi életem során. Ez a többféle hatás egyedülállóvá tette a helyzetemet is, de talán érzékenységemet is sok irányba tágította, ezért nem lehet azt állítani, hogy homogén szocializáció terméke lennék.

A cionista mozgalommal gyakorlatilag még a rendszerváltás előtt ismerkedtem meg. Lejártam a Bethlen-téri zsinagóga melletti Oneg Sabbat Klubba (“Oneg Sabbat” = “Szombat Öröme” ; az eredeti bibliai kifejezést használta fel a lengyel zsidóság tragikus sorsát dokumentáló, a varsói gettóban tevékenykedő csoport), melyet Engländer Tibor pszichológus, a Rákosi-korszak börtönviseltje, a Magyarországi Cionista Szövetség (MCSZ) későbbi elnöke vezetett – akkor még illegalitásban. Emlékszem, állandóan rendőrautó állt a Bethlen-téri épület előtt. Megfigyeltek bennünket, nézték, ki megy be és ki jön ki. Ez a klub volt a nyolcvanas évek második felében a magyarországi cionista mozgalom alma matere, ehhez csatlakoztam én is. A Bethlen-téren nem politizáltunk a szó hagyományos értelmében, hanem zsidó gondolkodókat tanulmányoztunk: Buber, Achad Haam és Herzl szövegeit olvastunk, mesterünk szellemében, aki szerint “zsidókérdés az, amit akár egyetlen zsidó egy lakatlan szigeten is kérdésként élhet meg”. A lényeg persze az volt, hogy ezek a gondolkodók – és mi is – a zsidóságot sokkal tágabban értelmezték, mint vallást: népként definiálták. Ennek a közösségnek a “határait” nem tartottuk stabilnak, ám határozottan körvonalazódott számunkra a mibenléte és arról is meg voltunk győződve, hogy Izrael e nép fizikai és szellemi központja.
Később eltávolodtam ettől a “fiatalkori romantikától”, bár az alapértékeket megőriztem. A cionizmus viszont egyre inkább szakmai kihívást kezdett jelenteni a számomra, mert elkezdett foglalkoztatni, hogy mik ennek a mozgalomnak a gyökerei és mi a múltja. Ezekről írtam a doktori disszertációmat is az ELTÉ-n, ahol korábban a történelem és a filozófia szakokat végeztem el. Történészként úgy láttam, hogy a 20. század elején a cionista mozgalom megteremtette, először ellenkultúraként, az európai ideológiai-és párttagoltság zsidó nemzeti verzióját. Ez a fajta tagoltság ugyanolyan volt, mint bárhol máshol Európában. Magyarországi elterjedtségét pedig a vészkorszak tette lehetővé. A rövid, 1945-től 1949-ig tartó időszakban virágzott, végül aztán, mivel plurális mozgalom volt, a kommunisták betiltották. Átmenetben címmel jelent meg az ezzel foglalkozó munkám, 2000-ben, a Múlt és Jövő Kiadónál. Később is foglalkoztattak a zsidó nemzeti gondolat alakjai. Biográfiát írtam Herzl Tivadarról (Vince Kiadó, 2002.) és kiadtam az izraeli Yad Vashem Levéltárban megtalált Szilágyi Ernőnek az emlékiratait (Akadémiai Kiadó, 2005.). Szilágyi cionista vezetőként, 1944-ben, mint Kasztner Rezső munkatársa vett részt zsidók mentésében, majd otthagyta a mozgalmat és később, a Kádár-rendszerben lakásszemináriumokat tartott: fiatalokat gyűjtött maga köré, aki Nietzschét, Bubert olvastak, értelmeztek.

Nagyon sokféleképpen lehet zsidónak lenni, az identitást megélni – a cionizmus Magyarországon egy nagyon markáns, és egyáltalán nem magától értetődő lehetőség…

Hogy mi az, ami vonzott a cionizmusban? Elsősorban az aktivizmusa, az, hogy a zsidóságot nem passziv és csak befogadásra képes, illetve a szenvedéseket eltűrő, hanem dinamikus csoportként fogalmazta meg. Hogy abszolúte modern, a mai világ kihívásainak megfelelő intellektuális mozgalom, ráadásul, és ezzel szoros összefüggésben, egy modern országot is megteremtett. Fiatalkoromban az önvédelem fogalma nagyon fontos volt a számomra, csodáltam a varsói gettó fegyveres cionista felkelőit és az 1944-es Budapest cionista ellenállóit is, akik ugyan nem fegyverrel, de mindenféle más eszközzel harcoltak üldözőik ellen. Az sem véletlen, hogy később a cionista mozgalmat a kommunisták betitották. Vezetőiket több hullámban tartoztatták le, állították bíróság elé, börtönözték be. Ezen az “önvédelmen” egyébként nem öncélú agresszivitást kell és szabad érteni – a fizikai erőszaktól irtózom. Minden bizonnyal ebben szerepet játszott a holokauszt élménye is, mely alapvető volt a számomra: édesapámat Hódmezővásárhelyről, szülővárosából deportálták 6 éves korában Bergen-Belsenbe. Ezért alapvető hitvallás lett a számomra, hogy azon munkálkodjak, soha többet ilyen, de még csak ehhez hasonló se történhessen meg, forduhasson elő. Ez a krédó természetesen sokféle történelmi és egyéni választ hívhatott elő, a kommunizmustól a kikeresztelkedésig, de a cionizmus válaszát személyesen is a magaménak tudtam érezni, mert éreztem benne a büszke ember felemelt fejét.

A Magyarországi Cionista Szövetség elnökeként mik a fő célkitűzéseid, milyen ügyek felkarolását látod a legfontosabbnak?

A Magyarországi Cionista Szövetség – amely az ország egyik legnagyobb zsidó civilszervezete – ernyőszervezet, tagszervezetek koalíciója. A szervezet fő célját abban látom, hogy képviselje azt, hogy nem csak a hagyomány és a történelem, de a zsidó állam is összekapcsolja a világ zsidóságát, valamint hogy értelmes dialógus terepét tudjuk nyújtani a különféle beállítottságú zsidók, valamint a magyar belpolitikai élet különféle szereplői számára, az Izraelt és a cionizmust érintő kérdésekben. Demokratikus szervezetként pedig az MCSZ-nek meg kell mutatnia azt, hogy a cionizmus – melynél stigmatizáltabb fogalom kevés létezik a világon – többszólamú ideológia és mozgalom, mely – éppen a saját hagyományai miatt is – fontos partnere lehet minden olyan jóakaratú embernek, aki respektálja a célkitűzéseit. Amik természetesen ma már nem ugyanazok, mint voltak 1967 előtt. Ma nem azt mondja a cionizmus, hogy csak az számít, aki kivándorol Izraelbe, hanem hogy a diaszpora (galut) zsidósága természetes partnere a zsidó államnak annak a megvalósításában, hogy békében és biztonságban élhessen, élhessünk. Ezért az államalapítás nagy ügyét magunk mögött hagyva olyan ügyekben kell nyilvánosan állást foglalnunk, mint a nők jogai, az Izraelben élő arabok helyzete, vagy a zsidóságon belüli vallási pluralizmus.

Ugyanakkor küzdenünk kell az egész világon terjedő Izrael-és zsidóellenesség ellen, mely ma már kéz a kézben jár. Ezen kívül nagyon fontos az is, hogy Magyarországon a szekuláris zsidóság és szimpatizánsaik találjanak egy olyan közösséget, ahol otthonra lelhetnek – talán ebben is segít a Szövetség. Tudom, hogy nem a kollektivizmus korát éljük, ezért ezeknek a szervezeti típusú kapcsolódásoknak sokkal lazábbaknak kell lenniük, mint korábban voltak, de mégis szükség van rájuk, mert – internet ide vagy oda – azért minden közösségnek emberszagúnak is kell lennie…

Említenél konkrét példát is, hogy a Szövetség hogyan tud együttműködni a magyar politikával? Milyen típusú ügyekben tud kifejeződni a célok kölcsönös elismerése, a kölcsönös szimpátia?

Történészként úgy gondolom, hogy vannak olyan közös értékek, melyeket mindannyian magunkénak érezhetünk. Ebben a szellemben csatlakoztunk például a magyar külügyi diplomácia erőfeszítéséhez. Nem pusztán a magyar országgyűlés külügyi bizottsága és elnöke, de a Magyarországi Cionista Szövetség is komolyan lobbizik azért, hogy a zsidómentő és egyben a magyarság számára is óriási jelentőségű szlovákiai magyar politikust, Esterházy Jánost, akinek a kommunista diktatúra tönkretette később az életét, végre a Yad Vashem Intézet a Világ Igazai közé fogadja be. Ebben a szellemben írtunk támogató, Esterházy János érdemeit taglaló levelet az Intézet igazgatójához. Remélem, lesz foganatja ennek a közös erőfeszítésnek.

Izrael állam hatvanadik születésnapját ünnepli. Mérleget vonva: hogyan összegeznéd a cionizmus eddigi eredményeit, és melyek a jelenkori kihívások?

Sikerült létrehozni a zsidó államot és a zsidóságnak nagyjából a fele már ebben az országban él, talán ez a legnagyobb siker. Új életre kelt a héber nyelv, önálló nemzeti kultúra virágzott fel az országban, a világ zsidósága pedig a saját gyermekeként tekint Izraelre, amely pedig már gazdaságilag-politikailag független tőle és erős helyi középhatalommá vált. Ezek a sikerek. De nem akarom elhallgatni a problémákat sem, a gondolkodásom is problémacentrikus. A fő gond az, hogy Izraelnek a térségbe való “humán” integrációja nem következett be, még mindig idegen testként van jelen a Közel-Keleten. Ez persze jó is egyben, mert maga a geopolitikai közeg agressziv, intoleráns és elmaradott, a teljes beolvadás nemkívánatos asszimilációt jelentene, hiszen ezzel Izrael olyan országgá válna, mint a környezetében létező iszlamista vagy szekuláris katonai diktatúrák. Ám a szabad utazások, a gondolatok és a vélemények szabad cseréje nagyon is fontos volna a régióban.

Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a Közel-Kelet nincs igazán felkészülve a szabad világra. A liberális demokrácia regionális esélyei nem túl jók, Izrael beilleszkedésének hiánya ezzel magyarázható. A halálos fenyegetettség sem múlt el, gondoljunk az iszlám forradalmi exportban gondolkodó, az anticionizmust és Izrael-ellenességet fő politikai mondanivalójává tett Iránra, mely folyamatosan “eltörléssel” fenyegeti Izraelt, miközben uránt dúsít és támogatja a zsidó államot fegyveresen támadó Hamaszt és a Hezbollahot. Ez tehát komoly veszély még akkor is, ha tudjuk, hogy az iráni vezetők mondatai nem ugyanazt jelentik, mint a mieink, hogy szájkarateversenyt folytatnak azért, hogy a perzsa államot az iszlám világ vezető erejének ismerje el.

Mi lehet a mondanivalója a cionizmusnak a 21. században, jóval Izrael megalapítása után?

A cionizmus olyan szempontból betöltötte a feladatát, hogy létrejött a zsidó állam, ennek az összes antagonizmusával együtt. A ma cionizmusának elsősorban az a célja, hogy az Izraelen kívül élő zsidóságot (és mindenkit, aki a zsidóságot magához közel érzi) a zsidó államhoz kapcsolja, a vele való kommunikációt fenntartsa, és megvédje a világban élő zsidókat. A zsidóság helyzete a világban ma paradox: ha gazdasági szempontból nézzük, túlnyomórészt a sikeres fejlett világ lakói. Ha úgy tetszik, jómódú populációról beszélhetünk, ugyanakkor több helyen óriási veszélyeknek van kitéve. A második intifáda nyomán megújult az iszlám Izrael-és zsidóellenesség Nyugaton, míg a Kelet-Közép Európa több posztszocialista államában folyó nemzeti önazonosságkeresés a nemzet ellenségét ismét a zsidókban találta meg. Ezek az újjéledő és tradicionális alapokból táplálkozó szélsőjobboldali tömegmozgalmak, melyek mondjuk Magyarországon ősrégi antiszemita toposzokat melegítenek fel, nem pusztán a nemzetet összetartó kohéziós erőt verik szét, de támadást jelentenek a zsidóság valós biztonságára nézve, illetve elidegenítik őket szülőföldjüktől. Ennek nem örülök, hiszen azt gondolom, hogy a cionizmusnak pozitív értékeken és nem az antiszemitizmustól való félelmen kellene alapulnia, még akkor sem, ha maga egyébként az erre való reakcióként keletkezett.

Felvetődik persze a kérdés, hogy jelent-e ezekre a támadásokra választ a zsidó állam léte? A válaszunk kettős: igen és nem, vagy pontosabban: nem és igen. Egyrészt, a zsidó állam léte megnyugvást jelent a világ zsidósága számára, azt, hogy van egy állam – mely legalább a hivatalos deklarációk szintjén – elsőrendű feladatának tartja, hogy megvédje a zsidókat, akárhol is éljenek a világon. Ugyanakkor Izrael kanalizálta és kanalizálja is a zsidóság elleni gyűlöletet. Ma az egész világ antiszemitái Izraelt támadják, amikor a zsidókat akarják támadni. Ez egy óriási kihívás, melyre a politikai cionizmus megálmodói nem voltak felkészülve, mert a világ teljesen más volt, mint most. A globalizáció meghódította az antiszemitizmust is, Izrael maga egyszerre megoldása és kiváltó ürügye a globalizálódott zsidógyűlöletnek. Ilyen szempontból nem a zsidó történelem végét, hanem részét képezi, még akkor is, ha egy kör végre – hosszú idő után – önmagába tért vissza, és az ókor után ismét létezik zsidó állam. Viszont éppen azért van szükség a cionista mozgalomra, mert ezek ellen a fenyegetések ellen küzdenünk kell.

Nem is olyan régen jelent meg egy konferencia anyagából válogatott kötet Új antiszemitizmus címmel, a társszerkesztésedben. Az Izrael-ellenességbe bújtatott antiszemitizmus jelenségei, melyek Nyugaton a baloldalt jellemzik, nálunk a jobb-és baloldalon egyaránt kimutathatóak. Az egymással ellenséges napilapok, ha Amerikáról vagy Izraelről van szó, külpolitikai rovatukban gyakorlatilag ugyanazt mondják. Hogy lehet ez? Esetleg nem is nyugati importról van szó, hanem a pártállami idők hivatalos Izrael-ellenességének és eként elfedett antiszemitizmusának hagyományáról?

Igazad van, nagyjából ez a helyzet. A hivatalos sztálinista USA-és Izrael-ellenesség nem múlt el nyomtalanul, szépen integrálódott a főként a szélsőjobboldalon, de a jobboldalon (és a szélsőbaloldalon) is megtalálható Amerika-ellenességbe. Ráadásul az Izrael-ellenesség “fontos” funkciót tölt be: úgy teszi lehetővé a zsidózást, hogy a holokauszt után lejáratódott klassszikus antiszemita toposzokat transzponálja a zsidó államra, azaz folyamatosan “izraelezik”, támadja a zsidó államot. Félreértés ne essék, nem antiszemitizmusként akarom leírni az Izraelt érintő összes politikai kritikát, hiszen Izrael – mint minden ország – politikája bírálható és bírálandó is. Ugyanakkor az Izraelen való kiemelt kérődzés, létének a megkérdőjelezése, amely sok orgánum sajátja, gyanútkeltő, hiszen emberjogi szempontból a világ többsége sokkal rosszabb állapotban van, mint Izrael, mely liberális demokrácia. És ilyenkor az ember nem tud másra gondolni, mint arra, hogy ez nem is Izraelről szól, hanem belpolitikai üzenete van…

És mi a helyzet a hazai jobboldallal? Ha már a nyugati trendekhez való alkalmazkodásról volt szó: várható-e más, mint hogy a magyar jobboldal szép lassan egyértelműen és erősen Izrael-barát, megkérdőjelezhetetlenül atlantista álláspontra helyezkedik? Éppen te mutattál rá arra, hogy egy nagy nevű, köztiszteletben álló, mérsékelt jobboldali professzor és EP-képviselő is elképesztő dolgokat tud leírni a zsidósággal kapcsolatban…

A jobboldal ebben megosztott, és vannak nyugtalanító jelek is. Nemcsak az ebből a szempontból reménytelen, ám egyre hangosabb szélsőjobb rémisztő.
A fentebb is említett professzor, Schöplin György, aki a Fideszt képviseli Brüsszelben, például Izrael libanoni háborúját azzal magyarázta, hogy a zsidó állam az arab modernitást akarta megsemmisíteni, mert ezt – mármint a modernitást – a saját privilégiumának tekinti a Közel-Keleten. Ez az álláspont teljesen hamis és előítéletes, Izraelnek valamilyen primordiális gonoszságot tulajdonít, pedig a fent említett professzor kiválóan képzett és világlátott ember. A mérsékelt jobboldal külpolitikusai vitán felül atlantisták és Izraellel kapcsolatosan támogató álláspontot foglalnak el, persze azért is, mert Izrael az Egyesült Államok felé is kiváló politikai hidat képez.

A probléma inkább abban áll, hogy a jobboldal választótömegeinek jórésze a zsidósággal kapcsolatosan olyan “történelmi sérelmeket” táplál, a kommunista diktatúrát és előzményeit is a zsidósággal azonosítja, mely megnehezíti azt, hogy a zsidóság szélesebb tömegei a magyar jobboldal felé orientálódjanak. A baloldali politika is rájátszott erre, így szépen-lassan kialakul egy körbeforgó, paranoiás rendszer, melynek egyik eleme sem értelmezhető önmagában, de minden eleme újabb ellenreakciót vált ki… Egyébként kifejezetten neonyilas csoportok is megjelentek az országban, az internet tartalmait – ilyen szempontból – rendkívül fertőzött területnek érzem. Ezzel a széles, radikális réteggel pedig kevés jobbközép politikus mer szembeszállni, hiszen attól félnek, hogy amennyiben ez megtörténne, ez a szavazói csoport a szélsőjobb irányába távozna. Ráadásul az antifasizmust a baloldal témájaként tartják számon…

Ezek a félelmek nem alaptalanok, a politika ugyanis nem pusztán morális, hanem praktikus kérdés is, ugyanakkor az antiszemita, zsidóellenes (de folytathatnám a sort a cigány-és homoszexuális-ellenességgel, stb.) nézetek tolerálása, a kettős beszéd, a radikális szavazóknak való folyamatos megfelési vágy megengedhetetlen, hiszen ezzel olyan határokat hág át a politika, amely a második világháború utáni Nyugat alapértékei közé tartozik. Ezeket pedig a konzervatívok is magukénak érzik az egész világon.

A zsidóság és a jobboldal közeledésénél maradva… Az ÉS-ben Van-e zsidó népiség Magyarországon? címmel megjelent írásod nyomán kisebb vitád támadt Köves Slomóval, a választ viszontválasz követte. “[A]z a veszély mindenképpen fennáll, hogy (…) e szigorúan vallásos ultraortodox mozgalom válik a par excellence zsidósággá a látható és a hivatalos antifasiszta zsidóságra ráunt magyar politikai élet számára, míg a szekuláris és a neológ zsidók – éppen relatíve politikai láthatatlanságuk miatt – mindenféle szempontból hátrányba fognak kerülni” – írod. Milyen jeleit látod ennek, mármint a “hivatalos antifasiszta” zsidóságra való ráunásnak, és az ultraortodoxok politikai erősödésének? Miféle veszélyekre, hátrányokra gondolsz?

A válaszom kettős. Egyrészt meg kell jegyeznem, hogy a Chabad-Lubavics-i mozgalomnak, Köves Slomó társaságának komoly érdemei vannak a magyarországi zsidóság “reneszánszának” elősegítése terén. Élén olyan emberek állnak, akiket nem az anyagiak vonzanak, imakönyveket adnak ki, tanítanak, honlapjuk van, táborok és kurzusok tucatjait tartják. Hiteles emberekről van szó és a hitelesség komoly hiánycikk a magyarországi zsidó “piacon”. Az is köztudott, hogy a Mazsihisz vezetősége nem pusztán komoly demokráciadeficitben szenved, de elsősorban a szocialista párt felé rendelkezik csatornákkal. Ebben nem valamiféle sátáni összeesküvést kell látni, mivel triviális történelmi-szociológiai okai vannak. A Chabad, mely oroszországi gyökerű haszid mozgalom, jól ráérzett arra, hogy a zsidóságnak nem kiegyensúlyozott a kapcsolata a magyar belpolitikai erőkkel, és hogy nincs olyan zsidó mozgalom vagy szervezet, amely a jobboldal felé is nyitott lenne. Így sikeresen hódította meg az antiszemitázást megunó jobboldali politikusokat, akiknek kapóra jött ez a komoly nemzetközi háttérrel bíró mozgalom.

A nagypolitika szintjén is küzdelem folyik: Jona Metzger izraeli askenáz főrabbit a Chabad nemrégiben körbehordozta vezető jobboldali politikusok között, akik csak azt látták, hogy – auf den ersten Blick – komoly kapcsolatai vannak a Chabadnak. Holott azonnal felvetődik az a kérdés, hogy nem számít-e illetéktelen nyomásgyakorlásnak az, hogy Izrael askenáz főrabbija a magyar államon keresztül akar beleszólni abba, hogy milyen elosztási viszonyok uralkodjanak a helyi zsidó közösségen belül? A küzdelem tehát nem csak ideológiai, hanem anyagi természetű. A Mazsihisz meg akarja őrizni hegemón politikai és financiális helyzetét, míg a Chabad ezt támadja, mégpedig úgy, hogy az állami pozícióba kerülő jobboldal segítségével akarja újrarendezni az állam és a zsidóság közötti anyagi ügyeket. A veszély ebben a folyamatban többszörös, hiszen egyrészt a Chabad vallási fundamentalista mozgalom, és a magyarországi zsidóság életvilágának csupán a töredékét képviseli. Ráadásul egy eddigi valóban nem igazságos helyzetet nem a teljes zsidó közélet demokratizálódásával akarnak megváltoztatni, miközben komoly zsidó civil élet alakult ki az országban, mely nem rendelkezik kevesebb emberrel, hatókörrel és befolyással, mint a Chabad, csak nem nyomulnak annyira a politikában – ehhez túl bohémak és szabadosak, mondhatni “civilek”. De a helyzetet globális összefüggéseiben kell szemlélni, hiszen egész Európában, sőt a világon is folyik a lubavicsi mozgalom expanziója. A Chabad Putyin elnök segítségével újraalkotta a teljes orosz hitközségi rendszert, Európa számos pontján vettek át kipusztuló és/vagy kihalt hitközségeket és próbálják ortodoxizálni (a saját szellemükben) a zsidóságot. Erre Magyarországon semmi szükség nincsen, hiszen Közép-Európa legnagyobb és egyedülien autochton zsidó közössége él itt, saját neológ és ortodox hagyományokkal és csoportokkal, valamint élénk civil élettel.

A zsidóságon belül a cionizmust nem csak a vallásos jobboldal, de az ateista baloldal sem nézi jó szemmel. A magyarországi zsidóság, megfogalmazásodban, “a baloldali szocializáció foglya”. Ezzel szemben te inkább a neokonzervatív alternatíva híve vagy. Még mindig? Az amerikai politikának és a Bush adminisztrációnak köszönhetően javult egyáltalán valami az utóbbi időben Izrael biztonságát illetően?

Az amerikai politika meghatározó Izrael esetében, bár nem úgy és nem azért, ahogyan és amiért azt az antiszemiták elképzelik. Az amerikai demokraták, nem is annyira rosszindulatból, inkább naivitásból, azt hitték, hogy a konfliktusok racionális diszkusszióval feloldhatók, és folyamatosan érzékelik a harmadik világ sürgető igényeit, melynek Izrael a bögyében van: kiváló bűnbak az árvízre, a földrengésre, az éhínségre és sok egyéb bajra. Ugyanakkor a “demokráciaexportban” nem hiszek, ebben nem fogadom el a neokonzervatív amerikai külpolitika prioritásait. Helyi hagyományok nélkül nehéz idegen terepen meggyökereztetni egy, a helyitől teljesen eltérő társadalomszerveződést. Ezért sem sikerült Irakban békét teremteni, hiszen – amint azt Shlomo Avineri izraeli politikatudós is leírta – ennek a sokféle etnikai és vallási csoporttal bíró országnak a területi és politikai egységét kizárólag diktatúrák tudták és tudják biztosítani, amely a nyugati világban már nem elfogadott. Erre lassan az amerikaiak is kezdenek rájönni. Nem véletlen, hogy először kikapcsolni próbálták a törzsi vezetőket a hatalomból, mostanság viszont már számítanak erejükre, mert belátták, hogy a ripsz-ropsz “demokratizáció” milyen anarchiához és erőszakhoz vezetett. Ez az értékelvű (kül)politika óriási paradoxona, hiszen úgy kell küzdenie az alapvető emberi jogok univerzális elismertetéséért, hogy közben a tradíciókra is tekintettel kell lenni, valamiféle termékeny együttélést vagy kiterjesztést kellene előmozdítani a régi és az új között. Meg kell keresni azokat a hagyományokat, melyek alapján modernizálni lehet.

Mindezek után Izrael szempontjából Obama vagy McCain elnöksége volna-e a jobb?

Csak a saját véleményemet mondom, nem tudom, hogy Izrael kit támogat, bár voltak olyan felmérések, mely szerint az izraeli zsidó lakosság jó része elsősorban Hillary Clintont szerette volna látni az USA elnöki székében. A véleményem az, hogy ha e közül a két jelölt közül kellene választani, McCain volna jobb Izraelnek, de szerintem a világnak is.

Obama számomra a populista politikus megtestesítője, aki sikereit azzal éri el, hogy az amerikai “harmadik világ”, az eleddig a társadalmi ranglétra alján lévő feketék és latin-amerikaiak (stb.) végre egy “magukfajtát” látnának szívesen az elnöki székben, míg a baloldali-liberális “fehér” tábor Obama-párti csoportjai valamilyen új, az eddigi establishmentbe nem tartozó személyt akarnak elnöknek. Én tartok Obamától, mert nem szeretném azt, hogy a fejlődő világnak tegyen olyan engedményeket, melyek még inkább aláásnák a világ globális biztonságát. Természetesen nem a környezetszennyezésre és az ehhez hasonló témákra gondolok, hiszen itt Amerikának is van mit tennie, hanem arra, hogy óriási gondot jelente az, ha Obama az USA népszerűségén úgy akarna javítani, hogy lazítana az emberi jogi elvárásokon. Máskülönben, ha amerikai szavazó lennék, már nehezebb lenne a döntés, mert sok társadalmi és ideológiai kérdésben közelebb állok a demokratákhoz, mint a republikánusokhoz – ezzel sokan vagyunk így. Szóval más a helyzet, ha belpolitikai és más, ha külpolitikai kérdésekről van szó, ám számomra McCain esetleges elnöksége azt jelentené, hogy nem hagyná magára a Közel-Keletet, és felvenné a kesztyűt az újból jelentkező orosz hatalmi törekvések ellen.

Ugyanakkor azon mindenkinek el kellene gondolkodnia – és számomra Obama karrierjének ez a legfőbb gondolata –, hogy mivel jár az, ha egyes etnikai és más csoportok úgy érzik, hogy a gazdasági és kulturális hatalom erőforrásaihoz, illetve annak elosztásához nem férnek hozzá. Az amerikai példa még nem is olyan elborzasztó, mert éppen Obama mintázza azt, hogy van mód a hihetetlen mobilitásra, illetve ennek akár valóságos, akár szimbolikus megélésére is. De Magyarországon rosszabb a helyzet, hiszen az elkényelmesedett kulturális és politikai elit nem vette észre, hogy a társadalom jó részéhez nincs valós kapcsolata, az eddigi mobilizációs csatornák pedig lezárulni vagy beszűkülni látszanak. A politikai piac összeszűkülése, a társadalom és a politikai osztály merev kettéválása, a morális és politikai következménynélküliség a radikális jobboldal előtt készíti elő az utat, melynek térnyerése katasztrofális következményekkel járhat.

A Szombatban megjelent egyik írásodban a neokonzervativizmus hazai lehetőségeinek talán legnagyobb nehézségét abban jelölöd meg, hogy “a magyar jobboldal szerves hagyománya az antiszemitizmus (bár vannak komoly kivételek)”, valamint hogy a hagyományos jobboldalnak “[s]zeretniük kellene a zsidókat ahhoz, hogy neokonzervatívok lehessenek.” Azt írod: „A mai magyar “zsidós” neokonzervativizmust pár filozófus és újságíró, valamint – bibliai alapon – a Hit Gyülekezete képviseli. Nekem itt komoly fenntartásaim vannak, mert aktuálpolitikai együttállásra építi az ideológia teljes vázát, s így ennek változásával a neokonzervatív “tábor” is transzformálódhat. A zsidó eredetű neokonzervatívoknak ugyanis dialógust kell folytatniuk a magyarországi szekuláris középjobb és középbal jobb sorsra érdemes képviselőivel, s a halachikus-rabbinikus tradíció (…) alapján kellene kidolgoznia saját érdékrendszerét, politikai platformját. Ha ugyanis nem ez történik, akkor baj lesz. Sodródás idegen vizekre és vizeken.” Mennyire találta meg azóta a hazai neokonzervativizmus partnereit a mérsékelt jobb-és baloldalon?

Ebben az írásomban inkább veszélyekre hívtam volna fel a figyelmet, ugyanakkor ma is tartható az, hogy a neokonzervatívok nem tudnak áthatolni a zsigeri Amerika-ellenesség burkain, melyek Kelet-Közép-Európában lassan valamiféle közös nevezővé válnak – széles csoportok számára. Ebben szerepe van annak is, hogy mint minden új mozgalomnak Magyarországon, a neokonzervativizmusnak is vannak intoleráns, a helyi hagyományok és a magyar külpolitikai érdekek iránt kevéssé fogékony zászlóvivői, akik megnehezítették a meggyökereztetést ebben a valóban nem túl barátságos közegben.
A másik oldalt tekintve: a politikusok a saját pecsenyéjüket sütögetik, nagyon nehezen látnak túl a rövidtávú politikai érdekeiken, ezért majdnem minden, politikusok által vezényelt dialógus csak a médiának, a látszatnak szól, nem értékelvűségen és értékazonosságon alapul. Alapvetően az új nemzedékekben hiszek, hiszen a különféle liberális és konzervatív think-tankek és szakértők között van közeledés és véleménycsere, és ebből jöhet akár egy új politikusgeneráció is. Különféle ideológiai alapokon, de kikovácsolódni látszik valamiféle, az amerikai demokrácia értékeit fontosnak tartó, ám az európai és helyi sajátosságokat is tisztelő ideológia-külpolitikai minimum, melyet öntudatos realizmusnak neveznék.

Végezetül: a Kommentár legutóbbi számában Tizenkét állítás a Soáról címmel jelent meg egy rövid, egy oldalas írás, Ablonczy Balázs és a te szerzőségedben. A tizenkét pont csupa evidenciát takar, amivel minden jóérzésű ember egyetért. Miért kellett két szerző ehhez a pár mondathoz, és miért kell evidenciákat leírni? Szóval: milyen szimbolikus üzenetet szántatok az írásnak?

Erről Balázst is meg kellene kérdezni, a magam nevében azt mondhatom, hogy éppen azért, mert az utóbbi időkben ezek az evidenciák megszűntek evidenciának lenni: a zsidózás, a holokauszt-tagadás és a különféle történelmi sérelmek versenyeztetése, valamint a holokauszt napi politikai célú felhasználása (ezt a baloldali politika is alkalmazza) széles körökben terjedt el. Annak pedig nagyon komoly és pozitív üzenete van, hogy mi ketten, keresztény és zsidó identitású emberek, akik képesek a Másik hangját is meghallani, egy jobbközép konzervatív folyóiratban próbáljuk meg újraépíteni a két part közötti, kissé már korhatag és leszakadófélben lévő hidat. Ha így tenne mindenki az egész országban, sőt a világon is, jobb lenne élni ezen a földtekén.