Zsidózás, cigányozás, az úr anyjának emlegetése

Írta: 2008. július 16./ Csák Gergely / 168 óra online - Rovat: Hírek - lapszemle

Feljelentést nem teszek. Sérülésem – büntetőjogilag – nyolc napon belül gyógyul. Hosszú hetekbe kerülne, mire végigjárnám az összes rendőrt feljelentésemmel, a támadókról nem tudok semmit – sok bepörgött, valószínűleg bespeedezett, 18-20 év körüli fiatalember van az országban, aki csak útitársain tudja levezetni a feszültségét.

 

 

2008. július 16./ Csák Gergely / 168 óra online

A Zamárdiból a Délibe induló vonat szombat hajnalban tele volt a buliból hazatérő fiatalokkal. A hajnali időpont ellenére tömött sorokban üldögéltek a fáradt, bóbiskoló fesztiválozók – véget ért a péntek éjjeli zenés-táncos őrület, mindenki az 5.30-as gyorsra várt.

Zamárdi után Siófokon újabb adag fiatal tódult fel kocsikba, helyet keresve magának. Nekik már alig-alig jutott szabad szék, sokan morogva vették tudomásul az újabb kényelmetlenséget, sokak azonban a kevésbé civilizált módszert választották: négy fiatal srác fel-alá rohangált a kocsikban, öklükkel és sörösüvegeikkel az ablakokat, ajtókat verték, üvöltöztek, indián csatakiáltásokat hallattak, ordítva, ordenáré módon káromolták a MÁV-ot és a többi utast. Azok próbáltak nem tudomást venni a randalírozókról – megszokott látvány ez a BKV-n is hajnalban, a szombati buli után.

Végül, szerencsétlenségünkre, a négy fiatalember – lehettek vagy 18-20 évesek – pont a mi kocsinkat „fogta ki magának”. A felhajtást látva számos utas inkább a kényelmetlen állást választotta és páran elmenekültek a kocsiból. A maradék nagyrészt aludt, vagy oda se figyelt az üvöltözőkre.

Egy idősebb, hatvan körüli úr maradt az egyik négyes ülésen, mellette három üres szék – a fiatalemberek pedig, viszonylag tűrhető hangnemben kérték meg, hogy kotródjon már arrébb, mert szeretnének négyen egy helyre ülni. Az úr nem válaszolt, nem is reagált semmit. Egy darabig szólongatták, végül kiabálni kezdtek vele – de annyira fel voltak pörögve, feltehetőleg valami kábítószertől, hogy kettő közülük ismét rohangászni kezdett a vagonok folyosóján a vonat elejétől a hátuljáig, csapkodva, üvöltözve.

A kiabálás nem hatott, az öregúr nem vette a lapot. Pedig volt az ordítozásban minden – zsidózás, cigányozás, az úr anyjának emlegetése nem éppen finom
keretek között – aztán feladták.

Rohangáltak egy darabig, aztán újra meg újra visszatértek. Időközben egy másik idős úr is leült a négyes helyre, már csak két ülés maradt. Püfölték az üléseket, végül a legbátrabb és leghangosabb még az ősz fejet is megütögette, nem törődve a konzekvenciákkal. A kalauz nem szólt rájuk: végignézte az egészet. A többi utas nem szólt rájuk, kivéve a másik ősz urat. Ő felállt és finoman megkérte őket: üljenek le és hagyják végre békén őket, ne kiabáljanak. Még azt is felajánlotta, hogy átadja (!) nekik a helyét. De nekik nem ez kellett. Fröcsögve, gyűlölködve öntötték ki magukból a feszültséget – egyenesen a látszólag oda se figyelő úrra.

A másik már szinte könyörgött, a kalauz ott állt mögöttük és csitítgatta őket. Ekkor úgy határoztam, közbeavatkozok. Látszott, hogy balhéra vágynak, de nem törődtem vele. Arra gondoltam: hárman, illetve a vagonban ülő többi férfi elég négy suhanc féken tartására. Tévedtem.

Épp a sörösüveggel szerették volna fejbe kólintani „azt a mocskos vén zsidót”, amikor közbeszóltam: – Hé, fiúk, üljetek már le és maradjatok csendben. Nem kell a balhé. Nyugi.

Egy darabig vitatkoztunk, azt hiszem, talán egy percet is. Ki a zsidó, ki nem, miért nem áll fel a mocsok, vén szemét, amikor olyan „szépen kérték”… aztán az egyiknél elszakadt a cérna, pont, mire a másik két társa visszatért a portyából. Ütni kezdett.

Arra emlékszem csak, hogy az egyiket sikerült lefognom, a másik három folyamatosan ütött és rúgott.

Beverték az orrom, a szemem, rárúgtak a térdemre, ütöttek, ahol értek. Eleredt az orrom vére, összevéreztem a pólómat és a vonat padlóját. Egy lány a közelben hisztérikusan sikoltozni kezdett és kiszaladt a kocsiból. A többi utas dermedten ült, moccanni sem mert. Az álló úr és a kalauz eltűntek.

Talán két percig tartott az egész, nem kétséges, hogy a harc kinek a győzelmével ért véget. Visszatámolyogtam a helyemre, zúgó, összevert fejjel – csak arra emlékszem, hogy a közelben ülő utastársak papír zsebkendőket nyújtanak felém, mert dőlt az arcomból a vér.

Több se kellett a bandának. Leültek és felpattantak a megüresedő székekre, az üvöltözés tovább erősödött. Az öregúr ült csak egykedvűen a káosz közepén, kibámulva az ablakon, mintha nem is négy vadállat szedné ízekre a kocsit körülötte.

Végül az egyik útitárs kérdezte meg, miért nem hívom végre ki a rendőrséget, én pedig elővettem a telefonomat és többször is felhívtam őket – egyrészt, mert fogalmam sem volt, melyik állomásnál lehetünk éppen, másrészt a térerő többször elment és többször megszakadt a vonal.

A rendőrség hallatára és a kalauz halovány unszolására (mégsem kéne ezt… jaj, hagyják már abba…”) aztán a négy srác leszállt a következő megállónál, Balatonvilágoson. Amíg a vonat állt az állomáson, hozzávagdosták a sörösüvegeket az ablakhoz, öklükkel verték a vonat oldalát és tovább üvöltöztek. A rémálomnak csak azután lett vége, hogy a szerelvény elhagyta az állomást.

Az úton Budapestig többször felhívtam a rendőrséget, akik először Keszthelyen várták a garázda fiatalokat. Miután a rendőrök megtudták, hogy a srácok leszálltak Világoson, megpróbáltak a balatonalmádi rendőrkapitányságra kapcsolni – oda tartozik ugyanis Világos – ahol sokadszori hívásomra sem vették fel a telefont. Talán aludtak reggel hét óra körül, vagy a kávéjukat itták, ki tudja. Mindenesetre elszalasztották a négy fiatalembert.

A vonaton ülők kicsit felengedtek, miután a négy srác leszállt, az egyik utas hangosan és elég ordenáré módon, a szlovákokat szidva kezdte el megvitatni Malina Hedvig ügyét a másikkal, míg egy harmadik utas, szintén jó hangosan kezdte el ecsetelni, „micsoda hülye az”, aki beleavatkozik az ilyen vadállatok ügyébe.

Az idős úr tovább bámult ki az ablakon, mintha mi sem történt volna. Ha nem megyek oda hozzá, rám se néz. Végül sikerült vele is megígértetnem, hogy tanúskodik mellettem, ha feljelentést teszek.

Néhány utas sietett csak segítségemre – főleg zsebkendőt adtak, hogy a vérzést elállítsam és felajánlották, hogy tanúskodnak mellettem; sőt: az egyik azzal is segíteni akart, hogy bevisz a kórházba. Az egész vonaton nem volt elsősegélynyújtó felszerelés…

Ha a kalauzt nem kapom el a pályaudvaron és nem mondatom tollba a nevét és a vonat számát, oda se jön hozzám. Az egész Déli pályaudvaron nem volt egy rendőr sem szombat reggel, amikor a turisták hada indult a Balatonra.

Sőt: a forgalmi ügyeletes először nem akart jegyzőkönyvet felvenni az esetről, mondván: MÁV-nak ehhez semmi köze. Mármint, ami a vonaton történt…

Az ügyeletes kórházban csupán fél órát kellett várni egy orvosra – ennyi idő alatt akár el is vérezhettem volna, ha súlyos a dolog – illetve még egy órát a röntgenre. Miután kiderült, hogy csontom nem tört, szélnek is eresztettek – látleletet csak hétfőn, kétezer forint ellenében adnak, jelentették ki. – Vagy háromezer, mit tudom én – mondta az ügyeletes főorvos. Mit számít neki…?

Ha nem kérek külön valami rongyot, hogy az orrom alá tartsam, tovább véreztem volna össze az egész kórházat. Mert azon kívül, hogy az orvos megnyomkodtam az arcomat és megröntgeneztetett, illetve közölte, hogy borogassam a dudoraimat, mással nem tudott – vagy nem akart – szolgálni. Ellátás a diagnózison kívül nem történt, gyakorlatilag.

Délután sikerült csak elérnem az illetékes rendőrkapitányságot, ahol az ügyeletes rendőr közölte: reggel nyolc óta van szolgálatban, azóta nem értesítették randalírozókról a világosi pályaudvaron. Hogy mi történt előtte, nem tudja, de a keszthelyi kapitányság – ellentétben azzal, amit a telefonban mondtak nekem, még a vonaton – nem szólt oda nekik.

Feljelentést nem teszek. Sérülésem – büntetőjogilag – nyolc napon belül gyógyul. Hosszú hetekbe kerülne, mire végigjárnám az összes rendőrt feljelentésemmel, a támadókról nem tudok semmit – sok bepörgött, valószínűleg bespeedezett, 18-20 év körüli fiatalember van az országban, aki csak útitársain tudja levezetni a feszültségét. Akár zsidók, akár nem. Különben is, honnan lehetne ezt megállapítani…?

 

 

támogatás