Ramadán Brüsszelben

Írta: A szerz? közíró - Rovat: Hírek - lapszemle

Brüsszel lakóinak legalább negyede az iszlám vallást követi, s így a
tegnap véget ért ramadán ugyanúgy befolyásolta a város életét, mint a
nagy keresztény vagy belga nemzeti ünnepek.

 

 

 

forrás: www.nol.hu

 

Az arab negyedekben napközben zárva voltak az éttermek, kávézók, s a nyitva tartó „kebabos” helyeken is legfeljebb néhány nem muszlim falatozott.

Idén augusztusra esett amuszlimok böjti hónapja, ami külön megpróbáltatást jelent a Belgiumban élő hívőknek. Itt ugyanis augusztusban csak este kilenc után kezd sötétedni. Szép nyári estéken az arab negyedek utcái megteltek az éhes hívekkel, nagyobbrészt férfiakkal, akik a napszállta utáni rohamra készülő boltok és éttermek előtt sétálgatnak. Az éttermek teraszaira sokan már egy-két órával előbb kiültek, így biztosítandó a helyüket, s a teljesen üres asztalok mellett várták a napszálltát.

Amikor a ramadán a tanítási évre esik, egyes iskolákban egy napra a nem muszlim gyerekek és tanárok is megtartják a böjtöt, hogy jobban megértsék muszlim társaikat. Időnként engem is megkísért a gondolat, hogy –kíváncsiságból vagy szolidaritásból – megcsináljam, de ami visszatart, az részint a késői brüsszeli napszállta, másrészt az ivás (azaz bármiféle folyadékbevitel) tizenöt-tizenhat órás tilalma. A ramadánnak – mint általában az iszlám vallásnak – erős szociális tartalma is van, kötelező adakozással jár együtt. Sőt a böjti hónap okai között szokták említeni, hogy ilyenkor a gazdag embernek is meg kell tapasztalnia az éhezést, a szegények szenvedését. (A keresztény nagyböjt idején a különösen buzgó hívek is naponta csak egyszer –szintén naplemente után – étkeznek, mégpedig negyven napon át.)

Brüsszelben, ahol tavaly a legtöbb fiú újszülött a Mohammed nevet kapta, az iszlám és a modern európai civilizáció együttélése a mindennapok fontos leckéje. Belgiumba egyelőre nem csaptak át a francia és brit nagyvárosokból ismert zavargások, melyek főszereplői nagyobbrészt a muszlim fiatalokból kerülnek ki. S bár a közös nyelv okán a flamandokhoz eredetiben jutnak el a holland Geert Wilders iszlámgyűlölő kirohanásai, az itteni nacionalisták óvatosabban fogalmaznak, s fő témájuk nem az iszlámellenesség, hanem Flandria önálló államisága.

Ami a közbiztonságot illeti, nagyvárosokban a kisebb bűncselekmények zömét szegény, munkanélküli, utcán lézengő fiatalok követik el, s ezek között nyilván több a bevándorló család gyermeke, mint a brüsszeli nagypolgári családok sarja. Ez nem vallási, hanem szociális kérdés. Egy itteni magyar lány tapasztalata szerint a muszlim fiataloktól akkor kell tartani, ha magukban kószálnak: mihelyt megjelenik egy idősebb, úgymond „burnuszos” arab férfi, akkor a fiatalok agresszivitása látványosan elpárolog. Aki járt arab országokban, az tudja, hogy a látszólagos rendetlenség mögött az emberek nagyon is normakövető és szabályozott életet élnek, amelynek fontos eleme az idősebbek tekintélye.

Amióta Brüsszelben élek, úgy tapasztalom, hogy a pénzügyi válság mellett az iszlám és a modern európai civilizáció együttélése az itteni közbeszéd legfontosabb témája. A multikulturalizmus szélsőségesen liberális értelmezése vesztésre áll. A muszlim közösségek nem hajlandóak azt a fajta totális toleranciát mutatni a befogadó társadalom irányába, amit a másik oldalról a „multikulti” prófétái évtizedeken át hirdettek. Az „olvasztótégely” elképzelés sem jött be, a fiatalok jelentős része konzervatívabb a középkorú szülők nemzedékénél, vagy legalábbis tudatosabban vállalja önmagát. Hasonlóan volt ez a legtöbb emigráns közösségben, sok évszázadon át az európai zsidók vagy a muszlim környezetben élő keresztények ugyanígy őrizték közösségük értékeit.

Igaztalanmindenolyan állítás,mely szerint az iszlám agresszívabbmás vallásoknál, s el akarja „pusztítani” a mi civilizációnkat. Ha így lett volna, nem maradt volna fent ezer esztendőn át a török birodalom szívében a konstantinápolyi patriarchátus, s a Szentföld számtalan keresztény temploma és zarándokhelye. Az iszlám és a mai Nyugat viszonyában sokkal inkább fáziseltolódásról van szó. Az egykor „kereszténynek” nevezett Európa az elmúlt száz-kétszáz évben olyan rohamosan szabadult meg régi vallási szokásaitól és erkölcseitől, amivel az iszlám nem tudott, és nem is akart lépést tartani. Amitma barbárnak tartunk az iszlámban, az ugyanolyan vagy éppen kegyetlenebb formában közel kétezer éven át jellemezte Euró pát. A modern civilizációra büszke európaiaknak és a hagyományaikhoz ragaszkodó muszlimoknak a maguk módján egyformán igazuk van. A megoldás ezért – legalábbis Európában – nyilván csak kompromisszumos lehet. A nyugati társadalmak joggal követelik meg a bevándorló közösségektől, hogy nyilvánosan ne szálljanak szembe a többségi normákkal. A burkaviselés tilalma e tekintetben jelképes erejű. Másrészt egyre többen ismerik el, hogy az egyéni szabadságjogok mellett az iszlám közösségek autonómiáját is tiszteletben kell tartani. (Hazánk ugyanezt követeli a határon túli magyar közösségek esetében.)

A nyugat-európai szélsőjobboldal ma az iszlámot tekinti első számú ellenségének, s a modern rasszizmus elsősorban az arabok (és kevésbé a törökök) elleni gyűlöletet szítja. Az itteni szélsőjobb ezért természetes szövetségesének tartja Izraelt, de persze nem annak demokratikus értékei, hanem a palesztinokkal szembeni harcias és kemény fellépése miatt. A „mainstream” szélsőjobboldal Nyugat-Európában a civilizációs fejlődés vívmányait is elfogadja, így többek között a nők és a melegek iránti tiszteletet is megköveteli az itt élő muszlimoktól. A „hagyományosan” antiszemita náci csoportocskák és a látványosan erősödő iszlámellenes szélsőjobboldal egyre jobban távolodnak egymástól. A Jobbik nemzetközi elszigeteltsége egyenes következménye annak, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal Izrael-barát és a laikus világi civilizáció híve. De ettől a szélsőjobb még szélsőjobb marad, az iszlám és az arabok elleni gyűlöletkeltésnek hasonló a gyökere és társadalmi motivációja, mint a tradicionális antiszemitizmusnak és mindenféle idegenellenességnek.

Az arany középutat nehéz lesz kitaposni. Különösen akkor, amikor a válság és a munkanélküliség kiemelten sújtja a szegény, bevándorló családokat. De más út nincs, s az elmúlt évszázadok azt mutatják, hogy a nyugateurópai társadalmak a polgári önszerveződés, a nyilvános vita, a szabad sajtó és a demokratikus intézmények révén előbb-utóbb minden konfliktusukat meg tudták oldani.

 

[popup][/popup]