A TASZ és az ostobaság bűne

Írta: Szombat - Rovat: Hírek - lapszemle

 „Nem lehet minden hülye mellé paragrafust állítani.” Valóban nem, paragrafusból csak egy van. A hülyék majd szépen felsorakoznak mögé.
 

 

Az elmúlt hónapban került politikai terítékre a nyilvános holokauszt-tagadás büntethetőségének kérdése. Az egész hóbelevanc többek között arra volt jó, hogy a TASZ ismét hülyét csináljon magából, hogy ismét elmerüljön a saját szellemi mocsarában. Talán egyszer maguktól is rájönnek, hogy az irodai kávészünet nem elég egy törvényjavaslatról szóló szakvélemény elkészítésére.
 
E sorok szerzője többnyire osztja a Konzervatórium szerkesztőségének álláspontját a – most már – törvényerőre emelkedő javaslattal kapcsolatban, ugyanakkor úgy gondolja, hogy a probléma fennáll és kezelésre szorul. Ám ez nem feltétlenül a büntetőjog körébe kell tartozzon. A klinikai pszichiátria általában hatásos módszereket nyújt a téveszmékkel és egyéb zavarokkal küzdők tüneteinek kezelésére: itt nem tartom jó ötletnek a büntetés-végrehajtás bevonását.
 
Ami biztos, hogy a javaslatból törvény lesz. Sólyom nem gurigázott sokat rajta, nem passzolta le az AB-nek – garantált a nemtetszés a társadalom részéről. Ami érdekes, az az állandó-ügyeletes jogvédőink véleménye. Hogy miért ne. S hogy miért ne így, hanem inkább sehogyansem. Teccikérteni? Amit dr. Simon Éva vélemény címén előad, az éppen meghaladja egy negyedéves joghallgató szellemi apparátusát, felkészültségét. De legyünk türelmesek vele, érezzünk együtt: álljunk melléjük egy pillanatra, legyünk liberálisak egy kicsit, s miután elolvastuk a szakvéleményt, kérdezzük meg: hát így kell ezt? Erre voltatok képesek?
 
Ha a TASZ meg akarja oldani ezt a problémát, utánajár a kérdésnek és komoly munkát tesz az asztalra. De mint írtam, fogjuk a pártjukat és elemezzük egy kicsit a javaslatot az ő szempontjaikon keresztül.
 
Annyit azért még hozzá kell fűzni, hogy valamit sejthettek a TASZ-nál Sólyom lépésével kapcsolatban – 22-én a Ház elfogadta a javaslatot, 26-án a TASZ levelet írt Sólyomnak, hogy hagyja az AB-re a döntést, a napokban pedig aláírta. Hümmögés, csendben eloldalgás.  
 
A Társaság a Szabadságjogokért 2010. február 11-én tette közzé véleményét a büntető törvénykönyv módosítására vonatkozó T/11705 számú, A holokauszt nyilvános tagadásáról szóló törvényjavaslatról.
 

 A holokauszt nyilvános tagadása

    
269/C. § Aki nagy nyilvánosság előtt a holokauszt áldozatának méltóságát azáltal sérti, hogy a holokauszt tényét tagadja, kétségbe vonja, vagy jelentéktelen színben tünteti fel, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A véleménnyel kapcsolatban az első körben tisztázandó probléma, hogy jogdogmatikai, avagy társadalmi, politikai viszonyrendszerben tárgyaljuk a törvényjavaslatot. A TASZ nem mérlegelt: a jogászi, absztrakt beszédmód már a vélemény harmadik bekezdésében felszínre került:
 
Jogdogmatikailag nem indokolt, hogy az emberi méltóság védelmére vonatkozó törvényi tényállás a köznyugalom elleni bűncselekmények körébe kerüljön, ahelyett, hogy hasonlóan a rágalmazáshoz és becsületsértéshez, a személy elleni bűncselekmények körébe sorolná a jogalkotó.
 
Lehet-e (érdemes-e) hasonló kérdést a dogmatika szemellenzőjén keresztül vizsgálni? Az ehhez hasonló szemlélet önmagában ássa alá a probléma megoldására való törekvéseket. A javaslat egyáltalán azért merülhetett fel, mert a társadalmi-politikai környezet helyt adott, majdhogynem kikényszerítette az intézkedés első lépéseinek megtételét. A jog felsőbbrendűsége mellett tett liberális paktum elsiklik a kérdés felett: büntessük-e a történelemtagadást?
 
A kezdeményezett törvénymódosítás figyelmen kívül hagyja az alapjogi rendszert, a büntetőjog már ma is alkalmazható szankciórendszerét valamint annak ultima ratio jellegét.
 
A TASZ szerint tehát nincs szükség a holokauszt-tagadás szankcionálására, hiszen a törvény már eleve lehetőséget nyújt a becsületsértés, a rágalmazás és a közösség elleni izgatás büntetésére. De még ha a dogmatika labirintusában tapogatózunk is, fel kell merülnie annak a kérdésnek, hogy vajon mi alapján érvényesítheti jogát az az érintett személy vagy csoport, aki nyílt színen, nagy nyilvánosság előtt tanúja a holokauszt megtagadásának? Talán emlékszünk még ifj. Hegedűs Lóránt épületes ténykedésére 2004-ből: az emberi méltóságot sértő gyűlöletbeszéd által okozott kárt csak akkor van lehetőség polgári peres eljárás útján érvényesíteni, ha a gyűlöletbeszéd tárgya egyértelműen beazonosítható személy, így egy csoport ellen irányuló gyűlöletbeszéd ellen ilyen módon nem lehet fellépni – áll a Fővárosi Bíróság ítéletében (lásd a per dokumentációját összefoglaló honlapon).
 
Ezt a logikát követve a TASZ szerint a holokauszt-tagadás (mint gyűlöletbeszéd, és kizárólag az érvényesíthetőség szempontját figyelembe véve) pusztán becsületsértés vagy rágalmazás, akkor, ha konkrét személy ellen irányul, illetve közösség elleni izgatás, ha – a törvény szövegét idézve –
 
Btk. 269. § Aki nagy nyilvánosság előtt a) a magyar nemzet, b) valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport vagy a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
 
Maradjunk a dogmatikánál. Nincs szükség új jogszabályra, a meglévőket nyugodt szívvel alkalmazhatjuk e jelenségre. Ha a holokauszt tényét tagadjuk, kétségbe vonjuk, vagy jelentéktelen színben tüntetjük fel, lehetünk becsületsértők, rágalmazók, közösség elleni izgatók, kegyeletsértők – de nem lehetünk holokauszt-tagadók? Miért ne értékeljük a nyilvános holokauszt-tagadást halmazati tényezőnek, vagy egyáltalán, miért ne képezzen külön kategóriát a köznyugalom elleni bűncselekmények körében? Íme a TASZ válasza:
 
A TASZ álláspontja szerint a kirekesztő, rasszista és antiszemita beszédekkel szembeni fellépés alkotmányos kötelezettsége nem büntetőjogi tiltással, hanem oktatással és a közhatalom gyakorlók ilyen jellegű megszólalásaira kialakított esetleges új szankciókkal oldható meg hatékonyan.
 
Összefoglalva, a TASZ elvárja az oktatástól (köz-? felső-?), hogy kezelje a már meglévő társadalmi problémát, egy olyan problémát, ami nem lappang, hanem jelen van, előtör, indulatokat vált ki és megoszt. Hogyan lehet erre képes a magyar köz- és felsőoktatási rendszer? Hol keressük a kapaszkodót? Mi alapján induljunk el? Bízzuk a probléma kezelését a közoktatás és –nevelés olyan szereplőire, akikre amúgy még egy kaktuszt sem bíznánk?
 
Az oktatás- és szociálpolitikai intézkedésekre önmagukban nem lehet jó stratégiát építeni. A következetes jogalkotás folyománya ugyanis a produktív oktatás- és eredményes, fenntartható szociálpolitikai rendszer. A TASZ-nak figyelembe kell vennie azt a tényt, hogy az oktatás- és szociálpolitika jelenleg mellérendelt szerepet játszik a magyar jogalkotási rendben, nem igényt elégít ki, hanem az önmaga által (belülről) generált problémákat próbálja orvosolni. (Néhány példa: az integrált oktatás kivitelezhetetlensége, az iskolai szegregáció megszüntetésének lokális, önkormányzati akadályai, információhiány az önkormányzat részéről a pályázható támogatások elnyerése érdekében, saját házukban megfagyó kisnyugdíjasok stb.) Ez a 22-es csapdája helyzet még a maltert sem bírja, nemhogy a téglát. Ha nem vesszük észre, hogy e jelenséget elsősorban pozitív, törvényi síkon, majd (párhuzamosan) oktatás- és szociálpolitikai síkon tudjuk csak orvosolni, akkor végérvényesen elmerülünk a dogmatikus, elvont, egyes, ideológiai alapon működő (szak)politikákat előtérbe helyező metafizikai liberalizmus eszmerendszerében. Ezt a jelenséget úgy nem lehet kezelni, hogy a megoldást jelentő eszközt kivesszük annak a kezéből, aki képes használni, és odaadjuk annak, aki azt sem tudja, hol fogja meg.
 
A TASZ álláspontja szerint a beterjesztett törvényjavaslat nem alkalmas a rasszista, antiszemita, kirekesztő beszédek felszámolására, és nem felel meg az alapjogi korlátozások szükségességi, alkalmassági tesztjének.
 
Derült égből hasraütés. Szeretnénk látni az alapjogi korlátozások szükségességi, alkalmassági tesztjeit (már ha érdemben léteznek ilyenek és nem pusztán a zöld ernyős asztali lámpa alatt születnek valami poros, minisztériumi irodában). Ami lényegesebb: először is, ha normakontrollra hivatkozunk, nem ártana elővenni és megkérdezni a téma valóban hozzáértő szakértőit, akik képesek alaposabban megvizsgálni a törvényjavaslat funkcióját, jelen állapotát és jövőjét, mint a TASZ jogászai – nem pedig megragadni a dogmatika csapdájában. Másodszor, ha a saját hibáinkból nem tanulunk, akkor legalább nézzünk körül Európában:
 

Országonkénti büntetések a holokauszttagadás elleni törvény értelmében

 

holbunt(1).jpg 

 

A TASZ szerint a szankció visszatartó ereje elégtelen, nem jelent megoldást a holokauszt-tagadás visszaszorítására:
 
[…] a helyzetet megszüntetni azonban nem egyes, a holokauszt tragédiáját tagadó, kétségbe vonó, jelentéktelen színben feltüntető emberek börtönnel való fenyegetése fogja megoldani, hanem elsősorban jogon kívüli társadalompolitikai eszközök, mint a nemzeti alaptanterv átalakítása, az anti-diszkriminációs oktatás bevezetése, stb.
 
Az oktatáspolitika szerepét a fentiekben érintettük, ám az anti-diszktiminációs oktatás bevezetésének említése még a 10 amperes porcelánbiztosítékot is villámgyorsan leveri. Ha a TASZ szakértői tisztában lennének az anti-diszkiminációs oktatás fogalmával és jelenlegi magyarországi helyzetével, mindjárt árnyaltabb lenne a kép saját ötleteik, javaslataik terén. Az anti-diszkriminációs oktatás „bevezetése” önmagában hibás meghatározás, nem egyik pillanatról a másikra történik: az ÚMFT keretein belül finanszírozott TÁMOP-projektek egyes szegmensei, részprogramjai irányulnak hasonló tevékenység támogatására. Ha végigböngésszük az NFÜ honlapján található adatlapokat, könnyedén értelmezhetővé válik, mit is jelent ma Magyarországon az „anti-diszkriminációs oktatás.” A TASZ véleményéből azonban nem vált érthetővé, hogy milyen módon nyújthatna megoldást az anti-diszkriminációs oktatás bevezetése a holokauszt nyilvános tagadásának elnyomásához.
 
A holokauszttagadás kriminalizálása a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását jelenti.
 
Végül, ahogy a legtöbb esetben, itt is elhangzik a végső érv, a piroshetes, az utolsó menedék. Ha már csak egyetlen adu maradt sokszínű, ám egyhangú lapjaink között, akkor biztosra vehetjük, ez az: a szabad véleménynyilvánítás korlátozása. Ugyanakkor, ha visszatérünk a javaslat szövegére, a címéből egyértelművé válik: a szankció a holokauszt nyilvános tagadását sújtaná. A hangsúly a nyilvános szóra esik, s ami az On Liberty óta oly széles körben alkalmazott tézis, itt is megállja a helyét – s véleményükben le is írják: a véleménynyilvánítás addig szabad, amíg mások alapjogait nem sérti. A fő kérdés itt az, hogy ha a nyilvános holokauszt-tagadás cselekménye sem közösség, sem pedig konkrét személy ellen nem irányul, csak a holokauszt tényét tagadja vagy azt jelentéktelen tényként állítja be, sérti-e mások alapjogait? Ha a TASZ szerint nem sérti, akkor jobb lenne társaságuk nevét a szépen csengő, Társaság a Gátlástalanul Szabad Véleménynyilvánításért-re változtatni.
 
Összefoglalva, a TASZ véleményében a következő hibákat ejti:
 
Egy társadalmi, aktuálpolitikai problémára reflektáló, Magyarország európai megítélését javító törvényjavaslatot a jogdogmatika érvrendszerén keresztül próbált hatálytalanítani, a két tényező nem volt összeegyeztethető.
 
A TASZ szerint a javaslat nem kategorizálható a köznyugalom elleni bűntettek körén belül, holott a bírósági gyakorlat a személy elleni bűntettek körében csak akkor ismerné el bűncselekménynek a nyilvános holokauszt-tagadást, ha ilyen esetben konkrétan meghatározható lenne a sértettek személye és köre. Ez azért vezet paradoxonhoz, mert ebben az esetben, ha nem emelkedne a javaslat törvényerőre, a holokauszt tényét tagadók ellen akkor sem volna lehetőség jogot érvényesíteni, ha konkrét személy emberi méltóságát direkt módon sértené a történelemtagadás.
 
A TASZ nem veszi figyelembe az európai joggyakorlatot és azt is figyelmen kívül hagyja, hogy Magyarország csaknem 12 százaléka holokauszt-tagadó eszméket vall.
A TASZ véleményében jogon kívüli, társadalompolitikai eszközökkel helyettesítené a nyilvános holokauszt-tagadásról szóló törvényt, ám kézzelfogható javaslat nem került ajánlásra; ami viszont ebben a körben leírásra került, azzal kapcsolatban a TASZ fogalomzavarban szenved.
 
Végül a TASZ saját érvein keresztül válik hiteltelenné: a szabad véleménynyilvánítás elvét alkalmazza egy olyan probléma megoldására, ahol ez éppen azért nem lehetséges, mert a szóban forgó cselekmény ténye önmagában alapjogokat sért és személyeket vagy közösséget károsít.
 
Lehetett volna ütős szakvéleményt készíteni. Lehetett volna komoly, szakmai felkészültséget tanúsító véleményt írni, ki lehetett volna használni a javaslat hézagait, tarthatatlanságát és hibáit, időszerűtlenségét. Lehetett volna liberálisabbnak lenni és nem „csuklóból” odalökni valami avas, dogmatikai magyarázatot. Ki lehetett volna állni keményebben a liberális értékek mellett.
 
Ha Sólyom bénázott is, legalább következetesen bénázott. A TASZ ezt most alaposan benézte, de legalább szórakoztatóak.

támogatás
Pop up banner
ad joint40 ad dutch40 ad mazsok40 mti_hirfelhasznalo