Bombák vagy bunkerek: mit választ Izrael Iránnal szemben?

Nagy hangerővel zúgnak a harci gépek az izraeli légierő hadgyakorlatain, azt sugallván, hogy Izrael készen áll iráni atomlétesítmények megtámadására, ám eközben folyik egy jóval csöndesebb munka is, mélyen a nyugat-jeruzsálemi dombok alatt.

“Izrael nem léphet, amíg az Egyesült Államok valóban párbeszédet folytat Iránnal”

 

 

A sajtóban “a nemzet alagútjának” nevezett és a kíváncsi tekintetektől kormányőrökkel védett létesítmény egy bunkerhálózat, amely az izraeli vezetők védelmére szolgálna atomháború esetén.

Odacsapni vagy a föld alá bújni? Izrael számára ez létkérdés, és az eldöntése egyre sürgetőbb. Az iráni urándúsítás eredménye már egy atombombához elegendő anyag – mondják ENSZ-megfigyelők, bár Teherán váltig tagadja, hogy a dúsítással katonai céljai lennének.

Azzal, hogy az Obama-kormányzat belemegy az előfeltételek nélküli tárgyalásba Teheránnal – lényegében visszalépve a dúsítás leállítására vonatkozó korábbi amerikai követeléstől -, Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök számára ketyegni kezdett az óra. “Minél tovább halogatja az Egyesült Államok a kemény fellépést Iránnal szemben, annál valószínűbb, hogy Izrael hamarosan odacsap” – írta Bret Stephens, a The Wall Street Journal cikkírója.

Ám minden olyan szakértőre vagy diplomatára, aki egy közelgő izraeli támadásra számít, jut egy másik, aki szerint Izrael kénytelen lesz visszakozni a maga taktikai korlátai és annak stratégiai kockázatai miatt, hogy veszélyeztetheti fő szövetségének térségbeli terveit.

“Izrael nem léphet, amíg az Egyesült Államok valóban párbeszédet folytat Iránnal” – mondta Giora Eiland nyugalmazott izraeli tábornok, volt nemzetbiztonsági tanácsadó. Amennyiben Irán nem enged – folytatta -, Washington talán rá tudja venni Moszkvát és Pekinget, hogy támogassák a keményebb szankciókat.

Az orosz elnök már jelezte is, hogy adott esetben hajlandó lenne támogatni büntető intézkedéseket, Peking viszont megismételte, hogy ellenzi azokat, és “inkább a párbeszédet részesíti előnyben”.

“De megtörténhet, hogy Izrael végül egyedül marad két rossz választási lehetőséggel: vagy tétlenül nézi Irán de facto katonai atomhatalommá válását, vagy pedig katonai beavatkozást hajt végre” – teszi hozzá Eiland.

A Közel-Kelet feltehetően egyetlen atomarzenáljával rendelkező Izrael 1981-ben lebombázta az egyetlen iraki atomreaktort, 2007-ben pedig hasonló, bár titokzatosabb műveletet hajtott végre Szíriában. A sajtónak kiszivárogtatott légi és haditengerészeti gyakorlatok Irán elérésének terveiről szólnak. A célpontok azonban olyan távoliak, szétszórtak és erősen védettek, hogy még az izraeli vezérkar is elismeri: legfeljebb az ott folyó tevékenységet rövid időre hátráltató csapásra lenne mód. De talán be lehet érni ezzel is, és közben reménykedni az iráni belpolitika változásaiban.

Ezért Izrael már egy éve diszkrét terveket sző arra, hogy együtt tudjon élni egy atomfegyverrel rendelkező főellenséggel – erre utalnak a bunkerek, a rakétaelfogó rendszerek, az amerikai stratégiai védőpajzs és a kölcsönös megsemmisítés lehetőségén alapuló, hidegháborús típusú elrettentés emlegetése.

A kormány egy hírszerzési elemzője azt mondta, Izrael már átlépett egy lélektani küszöböt azzal, hogy “megengedte” Iránnak egy bombához elegendő mennyiségű alacsony dúsítású urán (LEU) előállítását. Egy ENSZ-illetékes szerint Irán 2013-ig műszakilag nem lesz képes arra, hogy az alacsony dúsításúból magasan dúsított uránt (HEU) állítson elő a bombához szükséges hasadóanyag céljára.

A LEU-HEU átalakítás a nemzetközi jog nyílt megsértése lenne, Teheránnak el kellene hozzá távolítania a külföldi ellenőröket és átkalibrálnia centrifugáit. Mark Fitzpatrick, a londoni Stratégiai Tanulmányok Nemzetközi Intézetének (IISS) kutatója szerint ez már elegendő lenne egy amerikai katonai beavatkozáshoz – ami Izrael számára a legjobb forgatókönyv lenne. De azt is lehetségesnek tartja, hogy Irán beleegyezik a korlátozott hazai dúsításba, biztosítékokat adva arra, hogy nem gyárt atombombát.

Izrael meghiúsíthatja e tárgyalásokat, csapást mérve Iránra – ha például azt gyanítja, hogy egy párhuzamosan folyó, titkos dúsítási program közeli sikere várható. Az izraeliek azt is szeretnék megakadályozni, hogy Irán korszerű orosz légvédelmi rendszereket vásárolhasson a támadás elhárítására.

Az egész egy pókerjátszma, nagy tétekkel és jó adag blöffel. Az izraeli vezetők nem hajlandók kizárni semmilyen lehetőséget, és nem hisznek az irániaknak, hogy csupán energiatermelés a céljuk. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök szavai szerint Izraelt “le kell törölni a térképről”. Mindamellett egy júniusi közvélemény-kutatás eredménye szerint az izraeliek többsége nem számít arra, hogy egy atomfegyverrel rendelkező Irán megtámadná a zsidó államot.

Egyes elemzők szerint Teherán talán beéri azzal is, hogy megmutatja: képes rövid idő alatt atomhatalommá válni anélkül, hogy ténylegesen fölfegyverezné magát. Izraelnek viszont, amennyiben a lehetséges fenyegetés ilyen szintjét sem fogadja el, számba kell vennie egy egyoldalú csapás fő kockázatait: a megtorlást nem feltétlenül Irán, hanem a vele szövetséges gerillamozgalmak – a libanoni Hezbollah és a palesztin Hamász – részéről, a gazdasági és diplomáciai következményeket Washington és szövetségesei részéről, valamint egy sikertelen csapás lehetőségét is, amely ugyanilyen reagálásokat válthatna ki.

És milyen lenne a csapás: nyílt vagy burkolt? Izrael fejleszti kiberháborús képességeit is, amelyekkel megzavarhatja Irán ipari és katonai vezérlőrendszereit. És az sem kétséges, hogy Moszad-ügynököknek a helyszínen folytatott titkos tevékenysége is része a perzsa állammal szembeni játszmának. Egy helyszíni szabotázsakciónak van előnye a légicsapással szemben: könnyebben letagadható.