A kreativitás Szentsége: Isten árnyékában

A Tóra szerint minden megszólító erejű szöveg, kép, zene, film Isten óvó árnyékába von Bennünket: közel visz Istenhez, de úgy, hogy elviseljük a túlzott közelséget. Hetiszakasz: Pekudé.

“És lezárultak a Találkozás Sátra pusztai Szentélyének minden munkálatai, Izrael gyermekei megcsinálták és éppen úgy csinálták meg, úgy, ahogy az Örökkévaló parancsolta Mózesnek” (Mózes II. könyve, 39, 32)

A Teremtés történetének lezárását, a Szombat beharangozását visszhangozzák ezek a szavak, a péntek esti kiddus Tórából vett szövegére utal az eredeti jól felismerhetően vissza. A második könyv lezárása, amikor elkészül a pusztai Szentély, az első könyv nyitányát keretezi, az Örökkévaló megteremtette a földet lakóhelyül a növények és a többi állatok gondját viselő embereknek, a népek lámpása, Izráel pedig megteremtette itt a földön a pusztai Szentélyt, a mozgó Szentélyt lakóhelyül Istennek. A kreativitás a teremtés tükröződése.

„Névleg szólította az Örökkévaló Becálélt… és betöltötte őt isteni szellemmel, hogy kigondoljon terveket” – áll az előző hetiszakaszban (Mózes II. könyve, 35. fejezet, 30-32), mostanra készülnek el a terveket követve.

Becálél a Frigysátor és a Frigyláda alkotója, amelynek készítését és díszítését olyan részletező élvezettel írja le a Tóra, ahogy keleti történetek tudnak mesélni bazárok áruválasztékáról vagy lelkes nők és férfiak ruhaboltok kínálatáról, úgy, hogy akik hallják őket és egy szót sem értenek már régen, érezzék a szépség iránti fogékonyságot. A Teremtés csodája, hogy élünk és körül vagyunk véve a világgal, néha fel sem tűnik nekünk. Mintha magától értetődő lenne, hogy épp itt, az univerzum egyik félreeső naprendszerében valamikor, valamiért elkezdődött az élet és azóta is tart, és vannak macskák és rókák, és pipacsok nyílnak csak úgy, maguktól a mezőkön és Weöres Sándor tényleg létezett és épp mi, épp ide, meg találtunk születni.

Becálél neve, az első héber művészé azt jelenti, hogy Él, vagyis Isten árnyékában. A Frigysátor és a Frigyláda tervezése olyan feladat, amelyre csak az képes, akit néven szólít, akit személyesen kiválaszt, a „tervek kigondolásában” és végrehajtásában, a művészetben pedig az „isteni szellem” nyilvánul meg mindig. Isten kreativitása az embernek készített helyet a Teremtésben  – a világot -, míg az ember kreativitása Istennek készít helyet a Teremtésben és így az embert Isten árnyékába vonja.

„Az erősebb lét közelébe” kerülünk, ahogy a nagy osztrák költő, Rilke mondja, amikor egy műalkotás megszólít minket, Isten közelségét érezzük és mind ismerjük az érzést, amikor nem tudunk tovább olvasni, figyelni, amikor túl sok, ahogy Izrael népe sem tudta a Sínai hegynél hosszan elviselni Isten közelségét (ahogy a szem sem bírja, hogy tartósan a Napba nézzen), ezért kell Mózesnek közvetítenie a Tórában a nép és a Jóisten között. „Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk”, folytatódik Rilke verse, az Első duinói elégia. A szépség, ha olykor túl sok is, megszelídíti kicsit, elviselhetőbbé teszi az erősebb lét közelségét, a földön is elérhetővé teszi Istent, megmutatja jelenlétét lépten-nyomon. Ha van Istenbizonyíték, akkor a váratlan szépség hirtelen felbukkanása biztosan az.

A nagy modern misztikus, Avraham Jichák Kook rabbi szerint – akit Jonathan Sacks volt brit főrabbi idéz meg Tóra-kommentárjában – a Teremtéskor születő túl erős isteni fényt, amelyet Isten kissé letompított, amikor a Teremtést befejezte, Rembrandt képei, figurái néha megidézik, ahogy Leonard Cohen dünnyögése is megidézi, de mindig úgy idézik, hogy még éppen elviselhető legyen. Az isteni szépség földi árnyéka.

Minden kreativitásunk, minden ötletünk az Ő teremtő tettét idézi, mind Becálél leszármazottai vagyunk, mert mindőnket elhívott, néven szólított az Úr és betöltött a bölcsesség szellemével, hogy a saját kreativitásunkkal – kinek mennyi és mire jutott belőle – járuljunk hozzá a Teremtés munkájához, amely nem ért még véget.

A szerző a Bét Orim reformzsidó közösség vallási vezetője