Popper Péter: Kíváncsi vagyok, hogy van tovább a történet – A mítoszok hatalma

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. augusztus 9. Azt mondja, a magyar politika olyan, mint a magyar ember: ha veszít, rettenetes pánik, hisztéria tör ki rajta, összevissza beszél badarságokat. A Popper Péterrel készült beszélgetés első részét most, a másodikat jövő heti számunkban olvashatják.

  Popper Peter  
  Popper Péter  

„A karizmatikus politikustól, aki a Sors küldöttének tartja magát, óvjon meg az ég” – ezt írta néhány hete lapunkban. Az volna üdvös, ha hit nélküli üzletemberek irányítanák az országot?

A küldetéstudatos politikus veszélyes. Akit valami hatalmas ügy, például Magyarország megmentése vezérel, idővel megszállottá, agresszívvá válhat. Ellenfelét ellenségnek kezdi tekinteni, nézetéhez értékítéletet köt: aki másképp gondolkodik, mint ő, az rossz, gonosz, sőt sátáni, vagyis vele szemben minden megengedett. A jó politikus számára viszont a politika – munka. Ha úgy tetszik, üzlet. Valamely társadalmi réteg, párt, csoportosulás, populáció képviselete. Politikusnak lenni foglalkozás. Nem prófétaság.

Beállt demokráciában.

Demokrácia… Ha valamit sokat hangsúlyoznak, azért teszik, mert nincs belőle elég. Rákosi alatt minden sajtótermék címében benne volt a szabad szó: Szabad Föld, Szabad Nép, Szabad Száj. Minden szabad volt – ami azt jelentette, nincs szabadság. Ha társaságban egy férfi fél órája a szexuális sikereiről beszél, nyugodtan megkérdezheti tőle: mióta tetszik impotensnek lenni? A magyar politikusok úton-útfélen a demokráciáról papolnak.

Miről még?

A másik deficites szó a szeretet. Vallásos vagy nem vallásos formában szinte az összes politikus beleszövi mondandójába. Tanítványaim gyakran kérdik: „Tanár úr, lehet eredményes pszichoterápiát végezni olyan beteggel, akit nem szeret az ember?” Azt szoktam válaszolni: „Édeseim, nem azért jönnek hozzánk, hogy szeressük őket, hanem hogy tegyük rendbe az életüket.”

Nem kell szeretni?

Nem szeretni kell, hanem rendesen kell viselkedni. A tisztesség miatt. A hitelesség a fontos, a hamisságnélküliség. Mert a hamisságok tönkreteszik nemcsak az egyes ember, hanem egy egész nép vagy nemzet identitását is. Az ember hitelessége múltja vállalásából fakad. Tíz éve is én voltam Popper Péter, húsz éve is, bármit csináltam, bárhogy csináltam, mind én voltam. Gyerekkoromban anyámmal sokat jártunk a Szent István parkba, szabadon flangálhattam. Négy-öt éves lehettem, amikor egyszer elcsatangoltam messze a bokrok mögé, elestem, fölhorzsoltam magam, vad dühvel rohantam vissza a kötögető anyámhoz, nagyokat sóztam rá, és ordítottam, hogy miért nem tudtál rám vigyázni. Én voltam az a gyerek. Nem lehet letagadni. Az is én voltam, annyira, hogy még mindig játszom néha a gondolattal, Jézus Mária, ha van Isten, halálom után nehogy nagyokat üssek rá: „Nem tudtál rám jobban vigyázni?” A kisgyerek, ha összetöri anyuka kedvenc ólomkristály vázáját, és berohan a mama, hogy mit csináltál, Lacika, azt válaszolja: „Nem én voltam.” A pszichológia a meg nem történtté tevés mágiájának nevezi ezt. Rossz út. A karizmatikus politikus hajlamos operálni a meg nem történtté tevéssel. Angliában nincs identitásprobléma. Ha Anglia sorsküldetéséről akarnék Londonban előadást tartani, kiröhögnének, el se jönnének. Ugyanis az angol identitás ép és töretlen. A Westminsterben ott nyugszik az összes király és az összes miniszterelnök: az, aki romlást hozott hazájára, az, aki fölvirágoztatta, az, aki belefogott a búr háborúba, s az, aki Hitlert legyőzte. Mindet vállalják. Mi viszont állandóan bűnbakot keresünk. Ami negatívum van a magyar történelemben, azt a tatárok, a törökök, az osztrákok, az oroszok, a németek tették, sose mi. Bele lehet dilizni. Az angol konzervatív képviselő úgy néz a munkáspártira, hogy ez a pacák meg a mozgalma másként képzeli Anglia üdvösségét, mint én. De nem gondolja, hogy a Munkáspárt barlangban, vörös fáklyák fényénél Anglia vesztére esküdött. És viszont. A demokrácia szempontjából létfontosságú, hogy ellenfelek vannak, nem ellenségek.

Vereségek is beleférnek a politikusi létbe?

Már hogyne!

Magyarországon minden csatát élet-halál küzdelemként élnek meg a pártok és politikusaik. A vereség pedig – legalábbis számukra – egyenlő a nemzethalállal.

Mérei Ferenc pszichológustól kérdezte egyszer Szilágyi János a Kossuth rádióban, hogy mitől lesz hiteles egy élet vagy egy politika. „Fiam – felelte Mérei –, egyszerű a válasz: az életben nem kell mindig jól járni.” Kalkulálni kell a vereséggel. A vereség úgyis csupán időleges. Jó barátom, Török Sándor író amikor hazajött a háborúból, találkozott kedves ismerősével, egy piarista szerzetessel. Mondta neki: „Te, tudod, kint a fronton, az életveszélyben óriási erkölcsi erőt éreztem magamban, annyira, de annyira tiszta voltam, aztán hazajöttem, szerencsére a családtagjaim élnek, a lakásomat sem lőtték szét, lett állásom, szeretőm is van már – úgy elpiszkolódtam.” Mire a szerzetes adott neki egy puszit, és így szólt: „Ilyen az igaz ember élete. Az ember mindig elesik, és mindig fölkel.” De keljen föl! A Don-kanyarról írt Rekviem egy hadseregért című munkájában említi Nemeskürty, hogy a harcászati szabályzat száztizenvalahány oldalon foglalkozott az előrenyomulással, a győzelemmel, és csak néhány oldalon a vereséggel, a visszavonulással. A hadsereg nem volt felkészítve a vereségre, nem tudta, hogy olyankor nem pánikba kell esni, hanem talpra kell állni, korrigálni. A magyar ember a mai napig nincs felkészítve a kudarcra. Sem a család, sem az iskola nem készíti fel rá. Pedig bizonyos perspektívákat csak a földön fekve venni észre. A magyar politika is ilyen: ha veszít, rettenetes pánik, hisztéria tör ki rajta, összevissza beszél badarságokat.

Ami érzelmileg, meglehet, érthető. Viszont kockázatos.

Hajaj! Egy a vállalatok döntési mechanizmusát elemző amerikai kutatásból kiderült: minél inkább virágzik a cég, annál inkább ódzkodik a kockázatvállalástól. Nincs is miért, hisz megy a bolt. Ellenben válságban, ha összeomlás fenyeget, egyre nagyobb, egyre irreálisabb rizikót vállal, hogy meghosszabbítsa létezését. Ha viszont a munkatársak megérzik a pánikot, az indulatvezéreltséget, akkor elvesztik hitüket a vezetésben, és a pillanat bulistáivá válnak. Apám tizennyolc éves korában kezdett dolgozni a Magyar Petróleumipar Részvénytársaságnál, körülnézett, és azt mondta: húsz év múlva én leszek itt a cégvezető. Az lett. Később pedig igazgató. Ma nincs perspektíva, a ma a pillanatbulistáké, vagy ahogy Ady mondja, a percembereké. A leányfalui palacsintásnak nyolc forintjába van egy palacsinta, de nyolcvanért adja, mert nem arra állt be, hogy húsz év múlva is palacsintás lesz Leányfalun, s öregségére majd megveszi a tisztviselőtelepi kis házát. Egyetlen szezon alatt akar milliomos lenni, nem hisz a helyzetek tartósságában.

Talán joggal. És a politikusok hisznek a jövőben?

Mostanában ha valakinek hatalom kerül a kezébe, első gondolata, hogy valamit azonnal átszervezzen. Egészségügyet, kereskedelmet, hadsereget – mindegy. Csakhogy az rossz, ha az örökös változás miatt nem tudom, holnap milyen lesz az adórendszer, mit vár tőlem a politika, a gazdaság, az oktatás. A jövőkép hiánya elbizonytalanít, rossz közérzetet teremt. Az unokahúgom orosz sráchoz ment feleségül, Magyarországon telepedtek le. A hetvenes évek elején látogatóba jött a papa és a mama. Az utolsó napon kérdem a férfit, na, hogy tetszett itt. Mire ő: „Kellemes ország, de a nyomort nem tudom nézni.” Leesett az állam – laktam a Szovjetunióban, láttam, hogyan élnek –, ez beszél nekem nyomorról? Mondom: „Ezt honnét szeded?” „Nem látod a kirakatokat? Tele vannak.” „Na és?” „Az embereknek nincs pénzük, hogy megvásárolják az árukat…” Hamis világképet, talmi jövőképet kreált a papa, amelyben nem szerepelt az az opció, hogy áru is van, pénz is van. Akad más példám is. Párizsban Picheau, az ismert pszichológusprofesszor – lévén baloldali ember – fogadott szovjet aspiránsokat. Mesélte nekem: „Te, ezek olyan furcsa emberek: végigéhezik az ösztöndíjat, csak hogy autót vehessenek. Három évig koplalnak egy rohadt kocsi miatt! Aztán jönnek, hogy professzor úr, hogyan kell itt autót vásárolni. Mondom, úgy, hogy bemész az autókereskedésbe, kiválasztod, amelyik tetszik, kifizeted, beülsz és elhajtasz. Jó, ezt ő is tudja, de külföldiként hogyan szerez szakszervezeti ajánlást? Itt nem kell szakszervezeti ajánlás. De ha nincs szakszervezeti ajánlásom, hogyan kerülök fel a listára? Nincs lista. Nincs lista? Még lista sincs? Micsoda rendetlenség van ebben az országban!” Ezzel nehéz vitatkozni.

Két másként kerek világ.

Csakhogy a szovjet hamis politikára, hamis értékítéletekre épült. Ami torzítja az embert. Sokat járok szektákba és – ha nem rúgnak ki – jobboldali csoportosulásokba is, kíváncsi vagyok, hogyan látják a világot. Kocsmában elegyedtem beszédbe egy jobbos társasággal. Kérdeztem: tulajdonképpen ki a ti ellenségetek? Mert szerintem a kommunisták, mégis a liberálisokat szidjátok. Azt felelte a legnagyobb dumás, hogy „például te vagy az ellenség”. „Én? Miért?” „Mert a magadfajta nyelveket tud, jó körülmények között nőtt fel, tudományos fokozatai vannak, állandóan jár a pofája, de ha itt egyszer összeomlik minden, elmész külföldre, kapsz egy tanszéket Nyugaton, és onnan pofázol tovább. Ernst Bloch vagy ki a fene azt mondta: nem egy büdös mosogatóban dolgozol. Miközben mi éhen döglünk. Tudod, mit akarok? Dolgozni, eleget keresni, beszélgetni, piálni. De ti jöttök a rohadt ideológiáitokkal, és én szorongani kezdek.” Kérdeztem, miért nem örül, hogy van egy magyar értelmiségi réteg, amelyet külföldön is respektálnak. „Mert a magadfajta tönkreteszi az otthonosságérzésemet, miattad nem érezhetem otthon magam a saját hazámban.”

Ez csak duma.

Duma, duma, de van benne valami. Talán Márai írja valahol, hogy egy családi vacsorájukon a beivott hungarista rokon odavetette az írónak: könnyű neked, te tehetséges vagy.

Ugyanaz a történet, csak hat-hét évtized a különbség… A legnagyobb hülyeségnek is akad közönsége. Fogröntgenen ültem az sztk-ban, az asszisztensnőről kiderült, olvasott tőlem valamit, szóval az lett a vége, hogy meghívott a társaságukba. Elfogadtam. A lakáson úgy huszonöt ember fogadott. Bemutatkoztam. Az első kérdés: „Zsidó vagy?” Mondtam, igen, zsidó vagyok. „Színtiszta zsidó?” „Igen, tudtommal színtiszta.” „Akkor isten hozott, itt a helyed közöttünk. Mert mi a faji keveredést tartjuk a legnagyobb bajnak, az teszi tönkre a nemzetet. A fajtisztának, legyen az cigány, zsidó, helye van közöttünk, fajtiszta magyarok között.” Sokáig társalogtunk, s olyan jóba lettünk, hogy mondja valamelyik: „Elárulunk egy titkot…”

Hogyhogy nem hagyta ott őket az első kérdés után azzal, hogy őrült nácik?

Tőlem aztán azt gondol mindenki, amit akar. Számomra ez nem érzelmi kérdés. Kíváncsi vagyok, hogy van tovább a történet.

Hm. Hogy is volt a titok?

Elárulták, hogy Hitler fajtiszta palesztin zsidók megbízásából tevékenykedett, azok pénzelték, azok akarták kiirtani a vegyes házasságos, fajilag elpiszkolt zsidóságot. Kiderült, az én röntgenasszisztensnőm csoportja Ausztráliából kap anyagi-szellemi támogatást, és él bele a világba ezzel a marha ideológiával. Csak azért meséltem ezt, hogy illusztráljam, mindenféle őrültségeket bevesznek az emberek, aztán mint meggyőződésüket szajkózzák tovább. A 168 Órában is idéztem a századfordulón élt társadalomtudós, Sorel magyarázatát, aki kifejtette: a modern világ embere használja ugyan a világot, de nem érti. Használod a kocsidat, de ha lerobban, hívod a sárga angyalt. Csakhogy a világ megértés nélküli használata szorongást szül, amelytől mítoszteremtéssel próbál szabadulni az ember. Teli mítoszokkal a 20. század: fajmítosz, új típusú szovjet ember, amerikai létforma, középszerű politikusok istenítése.

Lapunkban azt írta: a mítoszból politikai erő sarjadhat.

Persze, azé a hatalom, aki a legkönnyebben érthető és leghízelgőbb mítoszokat adja az embereknek. A zsidók csinálják a bajt, a cigányok csinálják a bajt, a győzelem népe vagyunk – ez mind mítosz. És amikor a mítosz szerint kezd viselkedni az ember, az olyan, mintha bedilizett volna: elszakad a valóságtól. Ezért nem szeretem a karizmatikus politikusokat.

Gyanítom, olykor maga a karizmatikus politikus röhög leginkább a saját mondatain.

Könnyen lehet. A hazugság integráns részévé vált a közéletnek, a politikának.

Mi az ön személyes válasza a helyzetre?

Gyakorlatilag felhagytam a politikai publicisztika írásával.

Miért?

Mert rájöttem, kizárólag a hozzám hasonlóan gondolkodóknak írok – azt meg minek? Arra ma senki nem rezonál, aki másként gondolkodik, mint ő. Az számára csak egy kellemetlen, kötekedő féreg. Az emberek eredetileg azért kommunikáltak, hogy tájékoztassák egymást, hogy közössé tegyék az egyén tapasztalatát. A mai politikában a kommunikáció pusztán a félrevezetés technikája: azért mondok valamit, hogy ne jöjj rá az igazságra.

(Forrás: www.168.ora.hu)

támogatás