Nostra culpa maxima?

Nostra culpa maxima?

2005 augusztusában két, egymástól első pillantásra nagyon különböző ember találkozott Rómában: a katolikus egyház feje és egy harcos ateista, liberá­lis író-újságíró. Ami közös volt bennük, hogy XVI. Benedek és Oriana Fallaci – aki utolsó éveiben el­szántan küzdött tollával az iszlám fun­damentalizmus fenyegető veszélye el­len – szembe ment az európai mainstream értelmiségi gondolkodással. A pápa még bíborosként kérte számon, hogy miért akar beavatkozni az egyház belső ügyeibe, Fallaci pedig azt, hogy miért árulja el saját értékeit, a szabad­ságjogok valódi védelmét – vagyis mindketten a Nyugat értékeinek védel­mét követelték. Ezért mondhatta Fallaci a találkozó után, hogy ha egy pápa és egy ateista képes egymással egye­térteni, akkor van remény.

Egy évvel később, XVI. Benedek és Oriana Faliad ismét a figyelem közép­pontjába került. Faliad halálhírével, XVI. Benedek pedig egy idézettel. Az iszlamisták pedig mintha makacsul próbálnák bizonyítani, hogy Fallacinak igaza van. Nem lehet elégszer leír­ni: nem a pápa beszéde elleni tiltako­zás tényével, hanem módjával van baj. A szólásszabadságnak vannak morális határai (mint minden szabadságnak), ízléstelen más hitébe, más szent dolga­iba belegázolni. Lehet, sőt kell tilta­kozni, tüntetni, cikkeket írni. De nem lehet fenyegetni, minden erkölcsi skrupulus nélkül zsinagógákat, templomo­kat felgyújtani, katolikus papokat vagy pészahra összegyűlő ünneplőket gyil­kolni, zsidókat és „kereszteseket” dé­monnak ábrázolni, más vallások szent helyeit megszentségteleníteni. S külö­nösen groteszk ezt tenni, ha éppen azon sértődünk meg. hogy erőszakos­nak neveznek bennünket.

Adel Smith, az olaszor­szági moszlimok egyik ve­zetője beperelte Oriana Fallaccit az iszlám vallás megsértéséért, miközben ő a kereszténységre és juda­izmusra tett gyalázkodó megjegyzéseket. Ám az ő szavait nem követte felhá­borodás, Fallacit viszont pellengérre állították. A muzulmán vi­lágban nem volt felháborodás Beszlán, az izraeli, madridi, londoni vérfürdők, szeptember 11., a keresztény, zsidó, buddhista kultikus tárgyak és szent he­lyek meggyalázása után. Egy kontex­tusából kiragadott idézet viszont őrjöngő tüntetésekhez vezet.

Ám az igazság még ennél is kese­rűbb: a helyzetért a nyugati értelmiség is felelős. Ők értették meg a tömegeket heccelő imámokkal azt, hogy a Stockholm-szindróma és a bűntudat szorításában szenvedő Nyugat mindent elkö­vet, hogy ne haragítsa magára e tün­tetőket. Ez az értelmiség bármikor, bármilyen vélt vagy valós sérelemre rögtön mea culpát gyakorol, s átveszi az események iszlám narratíváját – anélkül, hogy megvizsgálná azok való­ságtartalmát. A Vatikán nem elégedett meg annak deklarálásával, hogy a pápa csak idézett valakit, és sajnálja, ha ez­zel bárkit is megbántott, hanem azóta folyamatosan ő jár Canossát. Ezzel a magatartással nem csillapította, hanem szítja a tüzet. Ahogyan a revizionista izraeli történészek azt hitték, hogy ha elfogadják az arab narratívát, akkor a béke ügyét mozdítják elő, úgy a nyu­gati világ is azt hiszi, ha elfogadja az iszlám narratíváját, s rendszeresen ha­mut szór a fejére, akkor megvásárolja biztonságát. Az iszlamista fanatikusok pedig gyorsan tanulnak: a dán karika­túrabotrányt követő önostorozó-járvány is hozzájárult ahhoz, hogy – a be­szédet újabb ürügyként használva – tovább tesztelhessék a Nyugat végtelen­nek tűnő tűréshatárait.

„A neoabszolutisták a kultúrrelativizmust a gyengeség jelének tekintik, és megvetik annak hordozóját. Nézetem szerint a kultúrák párbeszédének nem csak az egymás iránti tisztelet az előfel­tétele, tehát pl. az Európa-központú at­titűd levetkőzése, hanem az önbecsülés is. Ha az európaiak nem becsülik ön­magukat, akkor nem várhatják el, hogy mások is tiszteletet tanúsítsanak irán­tuk. Ez tehát azt jelenti, hogy a nyugati értékeket, mint például a demokráciát és az egyén emberi jogait kötelesek megvédeni a neoabszolutizmus külön­böző megnyilvánulásaival szemben. A felvilágosodás értékeinek és normái­nak kultúrrelativista elárulása önfel­adást eredményezhet a civilizációs konfliktus során, amelyet az iszlamis­ták a nyugati értékek keresztes háború­ja elleni dzsihádként értelmeznek. ”

Erről van szó. Tisztelni kell mások vallását, értékeit, de a tiszteletet, tole­ranciát meg kell követelnünk magunk­tól is, ahelyett hogy újra és újra mega­lázkodva újabb tragédiákat idézünk elő. Ezt nem egy neokon héja, nem egy izraeli jobboldali írta, hanem Bassam Tibi, Németországban élő arab pro­fesszor, magyarul is olvasható könyvé­ben (Keresztes háború és dzsihád, 205. o.). Hozzátehetjük, hogy az európai at­titűd az, amely a Tibi által is kívánatos­nak tartott emberi szabadságot a legin­kább tiszteletben tartja. El kellene dön­teni, hogy a szabadságjogokért kiálló Bassam Tibiket támogatja a nyugati ér­telmiség vagy az Adél Smitheket. Az elsővel talán el lehet érni. hogy az isz­lám világ és a Nyugat együtt tudjon él­ni. A másodikkal garantáltan nem, mert csak saját magunkat áruljuk el és tesszük hiteltelenné. Ebben értett egyet Fallaci és XVI. Benedek egy évvel ezelőtt, s jó volna ezt észben tartani.

Peremiczky Szilvia