Minden másképp van

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Forrás: 168 Óra

2008. január 5. / Ungvári Tamás Kisebbik fiammal és a feleségemmel egy zsúfolt kávézóban üldögélünk. Odalép hozzánk egy feltűnően csinos, magas fiatalaszszony, hogy odaülhetnének-e hozzánk. Mire felnézhetnék, a hölgy társaságában lévő energikus férfi ragadja meg az egyik üres széket. James Woods, a színész.

   
  James Woods  

Itt illett volna elájulnunk, maga Hollywood ült le az asztalunkhoz. Ráadásul Woods magasan képzett színészember, választékosan fogalmaz, udvarias, mintha érdekelné, kik is lennénk, honnan vagyunk. De ha a magam pulzusán mérem, mit jelentünk neki, úgy az átlagos szívverésemből annyit állapítottam meg, hogy semmit.

A Népszabadság kiküldött tudósítója egyenként vadássza le ezeket a hírességeket, akiket a képernyőn különben őszintén csodálok, de ismeretségüket mellőzhetem. A celebkultúrából akkor is érdemes kimaradni, ha véletlenül a mi asztalunkhoz veti őket a szerencséjük.

Ennél már csak egy rosszabb van: ha képernyőhírességek leszállnak az éterből, és társadalmi szerepet vállalnak. Az örökbe fogadott gyerek Afrikából, a darfúri misszió éppolyan propaganda, mint amilyen felesleges csuklógyakorlat. Külügyminiszterek kenyerét eszik el az éhező faluban? A Vöröskereszttel vetélkednek? A cipők tömeges gyártásával elfogytak a kaptafák, senki sem marad a saját köreiben, a celebkultúra éppen erről szól.

A zsúfolt kávézókban az asztalomhoz helyhiány okán odakéredzkedő hírességek persze megkérdik, honnan jöttünk. Ausztráliából? Dél-Afrikából? S lelohadnak, amikor kiderül, a Duna-Tisza közéről. A vasfüggöny mögöttiség egykoron még kölcsönzött némi izgalmat annak, hogy mi Budapestről jöttünk. Ma már az csak egy szépnek hirdetett város kétes közbiztonsággal. Külföldön amúgy olyan országképet festeni, hogy a helyi Brutus és Cassius feni a tőrét a miniszterelnök Julius Caesarra Pompeius szobra alatt – nagyon nehéz. Egykor még az ellenzék vezérét is az ifjú Hamlethez hasonlították, míg manapság inkább Poloniushoz.

Boldogok, akik a politika napi csatározásait Shakespeare szemüvegével olvassák. Nem inkább Ilf és Petrov a megfelelő optikusok? Nincs a dolognak inkább paródia jellege? A New York Timesban a Magyar Gárda avatásáról szóló kép a harmadik oldalon jelent meg, azért az nem semmi. Hová masíroznak a katonák? Kire haragszanak?

Senkire, mondom én hazafi gerjedéssel. A Dohány utca felé tartanak. Megkoszorúzzák Izrael alapítójának, Herzl Tivadarnak a szülőházát. És miért? – kérdezik. Mert ő jósolta meg, hogy Közép-Európában mindig lesz

antiszemitizmus

Nem sokkal odébb, az Operánál rabláncra fűzött zsidók menetelnek színes kosztümökben. Mielőtt bárki félreérthetné a barátságos magyarok szándékait: Verdi Nabuccójának kórusa vonul át a próbaterem babiloni száműzetéséből a színpadra.

Lehúzott redőnyök mögött az emberek aggodalommal tekintenek a múltba. Hová tűnt a középosztály? Egyik felét a magyar nyilasok mészárolták le, a másikat a magyar kommunisták. A csőcselék a történelem biztos túlélője.

Sokan azon töprengenek, megtörtént-e a rendszerváltozás. Senki sem vigasztalja magát azzal, hogy nem történt meg. Megtörtént. S pontosan olyan, amilyen. A személyiség védelme fontosabb lett az igazság kimondásánál. Csak Übü király beszari – hiszen Alfred Jarry darabja ezzel a szóval kezdődik -, de aztán senki más. A jogvédők mint cowboyok pásztázzák az utcákat, a rendőrségi fogdákat szállodává alakították át, ahol átnevelő gyógymasszást kapnak az alkotmánysértők.

Ez voltaképpen nem rossz. Sőt olyan jó, hogy senkinek sincs kedvére. Holott ünnepelhetnének: sikerült teljességgel félreérteni a modernitás üzenetét. A demokrácia ugyanis – amint jól tudjátok – nem a többség uralma, hanem a kisebbség védelme mindenekfelett, de persze nem a csőcseléké. Itt, Amerikában sörösüveggel megdobsz egy rendőrt, ősz öregember leszel, mire harmadolják a büntetésedet. Vagy eldobják a kulcsot, elfeledkeznek róla, hogy valaha léteztél.

Egy színésznek Magyarország nagy élmény. Folytonos utcaszínház, az elégedetlenek kórusa. Pergő nyelveddel, kedves Jimmy (mert egy fél óra múltán én, a bizalmaskodás kultúrájában felnőtt egyén így szólítgattam), beállhatnál közéjük, vinnéd a táblát, kapsz sört és talán virslit, ha buzogánnyal törsz be a tévébe, és nem az öltöző felől.

Másnap az organikus fűszeresnél Jodie Foster bukkan fel. Milyen dundi volt háromesztendősen meztelen egy napozókrém reklámján! Mostanra csenevész, mazna, ezúttal sminkeletlen, mégis felismeri mindenki. S ez onnan tudható, hogy mindenki szemérmetesen lesütötte a szemét. Mindenki eljátszotta, jól-rosszul, hogy felismerte, ám tiszteletben tartja a magánélet szentségét. Ez azért sem volt nehéz, mert ebben a szupermarketben minden halandót semleges tisztelet övez. Az egyenlőség feltehetően annyit jelent, hogy mindenki ugyanakkora senki, a jeges udvariasság sarkvidékén nem különbözünk egymástól.

Tudod, Jody, mifelénk te már aranyoskám lennél, oh drága művésznő, ráteszek a szafaládéból, amikor azt a gyilkost fojtogatni tetszett, csodás. Ezer esztendő elmagyarázni, hogy nem minden fordítható le az érzelmi viszonyok nyelvére. A tetszés vagy nem tetszés azonnali kinyilvánítása törzsi szokás. Te, halló, takarodj! Halljuk, halljuk!

Hé, Jodie, neked az autódhoz tolják a bevásárlókocsidat! Ám van egy rossz hírem. Mindenkinek kitolják a bevásárlókocsiját, ha kéri.

támogatás
Pop up banner
[popup][/popup]