Gyurma

Lugosi Viktória

Hároméves kisfiam gyurmát ragaszt egy fakanál végére.

Kalapács! – üvölti, és ami mellett elhalad, azt csépeli. Asztalt, falat, könyvespolcot, a legnagyobb élvezet­tel pedig a villanykapcsolót. Dacolva e tevékenységével újra nekirugaszko­dom, hogy befejezzek egy cikket. A zaj azonban egyre nagyobb, a lámpa hol felgyullad, hol elalszik, nem látok semmit, közbe kell lépjek. Jó ötlettel, 5 percre talán megválthatom a csen­det.

Gyere csak – hívom – a gyurmából csinálok neked egy embert.

De ez kalapács! – mutatja nekem átszellemült arccal és rávág az ajtófél­fára.

Látom, de mi most készítünk belőle egy embert. Nézd! – mutatom. Leveszem a gyurmát, addig gyömöszö­löm, amíg egy szép, nagy gömb nem lesz belőle.

Figyelj csak! Most ezt rátesszük a fakanál végére. Segíts egy kicsit… Jól nyomjuk bele! Ez az! Most ezzel a ceru­zával szúrunk bele két apró lyukat, máris kész a szeme, így ni. Aztán fara­gunk orrot… mosolygós szájat…

Fülecskét…

Igen, két fülecskét. Legyen haja is?

Legyen, legyen!

No, itt a frufruja… kész az ember­kéd. Szép?

– Szép! – vizsgálgatja, aztán felragyog a szeme, szökken egyet, és egészen az orrom alá dugja.

– Kalapács! – mutatja diadalittasan. És tovább üti vele a villanykapcsolót.

Egy pillanatra döbbenten ülök. Az­tán megértem. Végül is nincs ebben semmi különös. Csak azt csinálja, amit a nagyfiúk. Az egyik például azt játssza, hogy minden rendben van. Színházba megy, ahol kijelenti, hogy a tavalyi év volt a legjobb az elmúlt tízből. Akkor jönnek a többiek, akik nem akarnak játszani vele, azt állítják, hogy nekik bizony egyáltalán nem volt jó, sőt! Vannak köztük elégedetlen re­pülőgép-szerelők, akik inkább a sztrájk nevű körjátékot választják. Ezt javasolják a vasutasok is, kinn a far­kas, benn a bárány. Ők ügyesebbek, mint az Aeroplexesek, ebben a játék­ban már tavaly is nyertek, pedig akkor még nem is tudták, hogy az lesz a leg­jobb évük. És akkor még a tanárok sem viselkednek rendesen. Nem, ők nem csukják be a tantermeket, sőt! Földrajzórán még véletlenül sem tekintik át az agrárium helyzetét; statisz­tikán nem magyarázzák meg; hol hibádzik a Miniszterelnöki Hivatal három millió példányban kiadott országjelen­tésének minden grafikonja, történel­men nem érintik Jézus sumér-parthus-magyar voltát, és magyar órán meg se próbálják aktualizálni Móricz regénye­it. Csak egymás között susmorognak. Hiába beszél nekik a tanár úr, be nem áll a szájuk. Pedig most kaptak egy ha­talmas bérrendezést, és meg is mond­ták nekik, hogy ezzel aztán most tíz évre fogják be. De nem. A játékszabá­lyok szerint ugyanis a magasabb fize­tésekért cserébe elvették a nyelvpótlé­kukat, a nagydoktori fokozat után járó jövedelem kiegészítéseket, ezért most többen kevesebbet visznek haza, mint az évtized bérrendezése előtt. Egy har­mincéves gyakorlattal rendelkező főis­kolai tanár ugyan általában 5-6 ezer forinttal többet kap, mint eddig, de utolsó párként hiába futott előre, vala­hogy mégis hátul maradt. A nagyfiú őket is figyeli, egy pillanatra elmereng, aztán ahogy a kicsi, a gyurmás, ő is szökken egyet, és kivirul: – A tavalyi évünk volt eddig a legjobb – mondja diadalittasan.

És ahogy nézem a gyerekem, látom, hogy igaza is van. Annyit püfölte már az emberkéjét, hogy eltűnt a szeme, de­formálódott a feje, és most már való­ban épp olyan, mint egy kalapács.