Ki veszi át?

Karinthy Ferenc: Staféta

»Van ma antiszemitizmus, én azonban úgy mondanám: természetesen ma is van antiszemitizmus. Vannak olyan írók, akikről én is tudom, szívük mélyén nem szeretik a zsidókat, történtek botrányos esetek is, de nyilvánosan ez még a sokat emlegetett írószövetségi közgyűlésen sem került szóba. A mai „népiek” és „urbánusok” keddenként a Siposban teljes egyetértésben eszik a halászlét, Csurka Pista és Kardos G. Gyuri vagy Galsai Pongrác és Mezei András.« (Részlet egy régi Karinthy Ferenc interjúból. Staféta, 246. oldal.)

Régen jelent meg az életműkiadás új kötete, el-eltünedeztek az írásai az újságok hasábjairól, nem látni a televízióban, nem hallani a rádióban. Az irodalmi közéletből, talán az irodalomból is (?) valahogy, valamiképpen visszavonult, elillant Karinthy Ferenc. Ezért fogadtam örömmel új kötetét, a Stafétát. A korábban született elbeszélések mellett újabb írásait olvasván, számvetéshez készülő ember arcképe tűnik elénk. Karinthy a tőle megszokott és elvárt, nyers, kedves őszinteségével emlékezik, de korábban könnyedebb, a mondatvégi jelzőkkel bőkezűen bánó stílusa keserűbbé, fájdalmasabbá lett.

A napokban Leányfalun járván meglátogattam, s némiképp megijesztett az idős mester kedvetlensége. Már nincs kedve írni – panaszolta. A keze fáj, nem is megy az írás úgy, mint régen, hiányzik az ihlet, az erő; a szorító anyagi gondok igen hamar utolérik az írót, főképp ha az csak művei honoráriumából él. S van még hely, lap az irodalom számára? Hová írjon, mibe?

Az ijedelem hosszan elkísért autóstoppos utamon Budapestre, hiszen Karinthy Ferencet, legalábbis azt az embert, akit a könyveiből jól ismertem, Sziszifusz makacssága, egy pezsgő buborékainak vitalitása, egy vulkán energiája, egy medve lustasága jellemezte. A mindig felülkerekedő, Epepe-beli kis csermelyt meglelő, átlumpolt éjszaka után fürdőbe kocogó, kajakba szálló, éjszakánként írógép-sorozatokat kopogó író képe most tört talán össze bennem, s csak a zseniális, ám magát elhagyó embert látom. S nagyon fájlalom, hiszen oly sokunknak, korosztályomból és szüleiméből is, a Budapesti tavasz volt az olvasás iskolája, a Gellérthegyi álmok az ábrándozásé és a megtisztulásé, a Lágymányosi éjszakák, a Körvadászat, az Ezer év világunk felfedezéséé, és sorolhatnám.

Nem temetni jöttem, s nem is dicsérni, élő irodalomtörténetünk erre nem szorul. Inkább emlékeztetni magunk arra, hogy a nagy-nagy, harsány majd sutyorgó rendszerváltás alatt, majd utána sután elfeledkeztünk egymásról, embereinkről, mestereinkről is. Hiszen rosszkedvűnk tele mintha e nyár alatt sem múlt volna el maradéktalan, napjaink zaklatottak, így fokozottan szorulunk azokra, akik valaha jelentettek számunkra valamit. S az olvasó, ha megunta a sok felesleges, üres könyvet bámulni, keresve valamit magának, a régi megszokott emberei, alkotói felé fordulna, ha már/még van kihez. S az író, az olvasók, tehát nélkülünk meg nem élhet, vagy csak rosszul, kényszeredetten. Olvasója biztatása, elvárása nélkül, miként a régi motor, be nem indul. Példám erre tanú.

A staféta átad, közvetít számunkra valamit, valami fontosat, értékeset, amit kapott, elnyert, megszerzett. De ki veszi át az üzenetet, ki viszi át, nélkülünk, figyelmünk, oda-figyelmünk nélkül? Kinek a fülébe súgják, add tovább? Mi csak önmagunk stafétái, váltótársai lennénk, feledvén mindazt, ami a sajátunk volt és lehet?

S az istenek gyorsfutára, stafétája, fújtatva, lihegve, meredt, méltatlan, közönyös, megfásult polgároknak kiáltja: győztünk?

Dombi Gábor