Fejezetek a csehszlovákiai magyarok történetéből– „Visszatértek” és kisebbségben maradtak, 1939-1945

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. július 24. A magyarok nem alkalmazták üdvözlésnél a náci karlendítést, nem hoztak létre fegyveres félkatonai szervezetet, nem vettek részt a zsidó tulajdon arizálásában (Szalatnaiék összesen tizenegy ettől eltérő esetről tudtak).

Az állam vezetői, a Hlinka Párt sajtója az állam ellenségei között többször is megnevezték a magyarokat, a Hlinka-gárda tagjai Pozsonyban gyakran letépték a magyarok melléről a pártjelvényt, s a fölheccelt tömeg is többször rendezett magyarellenes tüntetést.

Atrocitásokra került sor Pozsonyban (1939 májusában), Késmárkon és Iglón (1941 novemberében). Az akcióknak egy ízben halálos áldozata is volt. „Az egész helyzet azt a látszatot kelti, mintha a szlovákok a németek beleegyezésével szítanák a magyarellenes indulatokat: és a szlovákok nyilván erre a beleegyezésre támaszkodva, könnyelműen borítják fel a békés szlovák–magyar kapcsolatok lehetőségeit” – írta Borsody István A szlovák–magyar kérdés alapvonalai című füzetében.

A magyarok a háború utáni memorandumaikban a szlovák nemzet iránti megbecsülésüket hangoztatták, továbbá azt, hogy a megmenekült zsidók 80%-a a magyaroknak köszönheti az életét (itt föltehetően a Magyarországra, Budapestre menekítettekre gondoltak elsősorban). A pozsonyi református gyülekezet pedig helyet adott a szintén ellenségnek tekintett csehtestvér egyház istentiszteleteinek.

A kárpátaljai autonómia terve

A két világháború közötti korszakban a magyar kormányok legcáfolhatatlanabb Csehszlovákia elleni érvei közé tartozott, hogy a köztársaság nem adta meg Kárpátaljának az autonómiát, amire pedig nemzetközi szerződés is kötelezte, ami a csehszlovák alkotmányban is szerepelt – s amelyet viszont a ruszinok Magyarországtól megkaptak volna. A visszatért Kárpátalja politikai elitje és a területnek a magyar országgyűlésbe behívott, s ott 1939 júniusától helyet is foglaló képviselői jogosan kérhették számon az erre vonatkozó magyar ígéreteket. Horthy Miklós és Teleki Pál már 1939. március 21-én megjelent, Kárpátalja népéhez intézett kiáltványukban kötelezettséget vállaltak a rutén önkormányzat létrehozására, sőt az első ezt célzó értekezletet a miniszterelnök elnökletével már március 18-án megtartották. A visszafoglalt területen ugyanezen a napon katonai közigazgatás lépett életbe, amely nemegyszer túllépte hatáskörét, s ezzel fölerősítette az ukránofil és ruszofil irányzatok hatását. A magyar hivatalnokok működése keltette zavarokat a ruszin nemzetiségű magyar hivatalnokok is tudatosították, Pataky Tibor miniszterelnöki államtitkár pedig Telekinek is beszámolt róluk. Bródy András, a kárpátaljai törvényhozók vezetője, a Ruszin Országgyűlési Képviselők Klubja létrehívója, majd a Ruszin Nemzeti Szövetség megalapítója azt vetette papírra egy Horthynak címzett, de valószínűleg soha át nem adott előterjesztésben, hogy „a magyarorosz nép lelke ez alatt [a visszatérés óta eltelt] három hónap alatt sokkal távolabbra sodródott a magyartól, mint amilyen távol állott a cseh megszállás idején”. Tény, hogy a megértésre irányuló felsőbb szándékok megvalósítását az alsóbb fokú hatóságok többször is megakadályozták, továbbá, hogy a magyar állam által előnyben részesített görög katolikus, illetve a görög keleti egyházak közötti ellentétek is még nyíltabbá váltak, mint korábban. 1939 júniusában életbe lépett a polgári igazságszolgáltatás, Kárpátalja kormányzói biztosa Perényi Zsigmond koronaőr, utóbb Kozma Miklós lett. Július 7-én megszűnt a katonai közigazgatás is.

Teleki, aki őszinte híve volt az önkormányzatnak – és akinek távlati terveiben valószínűleg a többi nemzetiséget is megillető autonómia életbe léptetése is szerepelt –, több szakembert és politikust vont be a törvénytervezet előkészítésébe. A koncepciók eltérőek voltak, a dokumentumnak kilenc változata készült el. Az egyik fő vitapont: rutén nemzeti, vagy pedig kárpátaljai területi autonómia kidolgozása ajánlatos-e. A nemzeti autonómia központjává Ungvár lett kiszemelve, ami a nyelvhatáron innen lévén, keresztezte a volt kisebbségi magyar politikusok érdekeit is. Másrészt közülük többen – például Vozáry R. Aladár – amellett törtek lándzsát, hogy nem az önkormányzat megadása, hanem a szociális és gazdasági állapotok rendbetétele a legsürgetőbb feladat, illetve hogy a ruszinságnak ez volna a döntő érdeke. Hasonló álláspontot foglalt el a görög katolikus ruszin elit egy része is. Az új helyzet bevezetése kettős jogrendszert léptetett volna életbe Magyarországon, így a vele kapcsolatos viták az egész alkotmányos rendszert érintették. Az új jogállapot mintája eredetileg a régi horvát önállóság lett volna. Az ellenérvek közé tartozott, hogy a terület érintkezik a Szovjetunióval, s az onnan érkező ügynökök agitációja folytán az önkormányzat az állami dezintegrációt is elősegíthette volna. Az év nyarától minisztertanácsi döntés értelmében a hatóságok és hivatalok kötelesek voltak kétnyelvűvé válni, a hivatalos nyomtatványokat két nyelven kiadni, illetve a közhivatali alkalmazottaknak bírniuk kellett a „magyarorosz” nyelvet. A Kárpátaljai Vajdaságról és annak önkormányzatáról szóló törvényjavaslatot Teleki csak 1940. július 23-án terjesztette be a parlamentben, de katonai vezető körök követelésére és tekintettel a világháborúra, már augusztus 5-én visszavonta azt.

A náci diktatúra felvidéki politikai áldozatai

Magyarország 1944. március 19-i német megszállását követően több városban működött Gestapo kirendeltség, így Kassán is. A megszállók Budapesten kész listák alapján kezdték meg a németellenes közéleti személyiségek, főleg legitimisták, liberálisok, kisgazdák, szociáldemokraták letartóztatását.

Az első hetekben Kassáról húsz szociáldemokrata, illetve szakszervezeti vezetőt internáltak, élükön Borovszky Géza egykori prágai képviselővel, akit a harmincas években Csehszlovákia Szociáldemokrata Pártjából kizártak, mert szót emelt a párt nemzetiségpolitikája ellen. A fönnmaradt töredékes adatok szerint Rozsnyóról és Ungvárról is hurcoltak el embereket.

A legtekintélyesebb magyar politikai foglyok közé tartoztak a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolt „prominensek”; közülük Szvatkó Pál szerkesztő, esszéíró volt korábban a két háború közötti kisebbségi közélet egyik ideológusa. A bécsi döntésig a szlovákiai magyar politikai-társadalmi életben vett részt báró Schell Péter, aki 1944 októberében a kiugrás előkészítésére még nyáron kinevezett Lakatos-kormány belügyminisztere lett. A kiugrási kísérlet kudarca után ő és néhány más magyar fogoly a III. Birodalom legfontosabb rabjaival (Leon Blum volt francia miniszterelnökkel, Schuschnigg osztrák kancellárral, Martin Niemöller lelkésszel) járta végig a koncentrációs táborokat.

A nyilas korszakban a nyílt ellenállókon kívül elsősorban azok kerültek a németek és a magyar belügy figyelmének középpontjába, akik a zsidókat igyekeztek menteni, szabotálták a totális mozgósítást, vagy megtagadták a kiürítési parancsot. A terror halálos áldozatai közé tartozott a 2006-ban boldoggá avatott, s a harmincas évekig szintén Csehszlovákiában élő kassai Salkaházi Sára szociális testvér, Bernovits Vilma hitoktató és Tost László országgyűlési képviselő, volt kassai polgármester.

1944-ben a magyarországi börtönöket, internálótáborokat kiürítették, s a foglyokat a komáromi erődrendszeren át németországi koncentrációs táborokba irányították. A dachaui lágerbe számos komáromi és kassai volt közigazgatási vezetőt és közéleti embert hurcoltak el, de érsekújvári, dunaszerdahelyi, párkányi nevekkel is találkozunk a túlélők által összeállított listákon.

Dachauban halt meg többek között Alapy Gyula nyugalmazott komáromi polgármester, dr. Lapka Béla érsekújvári vármegyei tiszti ügyész, dr. Pataky Kálmán párkányi ügyvéd, Szegő Miklós nyugalmazott dunaszerdahelyi csendőralhadnagy, dr. Thoronszky Emil nyugalmazott kassai táblabíró. Másoknak, így az egykor a Sarló-mozgalomhoz tartozó Berecz Kálmán másodfőjegyzőnek, Király József csicsói esperesplébános országgyűlési képviselőnek kiszállítás közben sikerült megszöknie.

Az érsekújvári értelmiségiek és közéleti személyiségek közül letartóztatási parancsot adtak ki dr. Holota János és dr. Turchányi Imre képviselők, Dobossy Imre, Bólya Lajos, Kovács Endre, Jócsik Lajos, Krammer Jenő, Drien Károly, Horváth Ferenc, Dobossy László, Balázs András ellen is. A komáromi Csillagerődben tartották fogva Szivák Emil evangélikus lelkészt, aki utóbb Dachauból szabadult, vitéz Nagy Nándor komáromi főispánt, Fazekas Szücs József komáromi rendőrkapitányt és másokat.

Esterházy János és a Magyar Párt

A Magyar Pártnak tagja lehetett minden olyan szlovák állampolgár, aki magyar nemzetiségűnek vallotta magát. A pártelnöknek a szlovák belügyminisztérium követelésére 1942-ben el kellett volna végeznie a tagság revízióját, és az alapszabály szerint ki kellett volna zárnia a mintegy 24 ezres pártagság köréből a német és zsidó nemzetiségűeket, Esterházy János azonban megtagadta ezt, minthogy őket is a kisebbségi közösség egyenjogú tagjainak tekintette.

Esterházy a maradék kisebbség összekovácsolását tekintette legfőbb feladatának, egy „magyar család” formájában képzelte el a közösség életét. Ennek érdekében a Magyar Párt elnökeként rendszeresen sorra járta mindazokat a városokat, községeket, ahol magyarok éltek, illetve ahol – amennyiben a magyarság a lakosságnak legalább 5 százalékát alkotta – a pártnak önálló alapszervezete működött. A Pártnak összesen 12 kerülete volt, ezek élén kerületi elnökök tevékenykedtek.

A Magyar Párt legfontosabb tevékenységi formái közé a helyi Magyar Házak létrehozása, illetve a szociálisan rászorult magyar családok rendszeres segélyezése tartozott. Igen fontos volt a Franz Karmasin vezette Karpathendeutsche Partei náci típusú politizálásától idegenkedő szepességi, Stósz és Mecenzéf környéki (zipser és mánta) német csoportokkal való kapcsolattartás, illetve a szlovákiai zsidóüldözések idején a zsidóságnak nyújtandó segítség szervezése.

Ezen a téren szintén kimagaslott Esterházy János tevékenysége, aki részben közvetlenül a szlovák kormányzati tényezőknél, részben pedig a pozsonyi magyar konzulátussal való együttműködésben sok-sok üldözött ember számára tudott mentességet, menekülési lehetőséget biztosítani. A Koncsol László által újabban feltárt dokumentumok azt bizonyítják, hogy Esterházy János állt annak a titkos embermentő akciónak is az élén, amelynek keretében a Magyar Párt alelnöke, Puskás István zólyomi református lelkész, valamint Sedivy László nyitrai református lelkész összesen közel 1000 zsidó vallású embert keresztelt meg, hogy ezáltal mentesüljenek a szlovákiai zsidótörvény legsúlyosabb rendelkezései alól.

A magyar külügyi levéltárban 1944 őszéről fennmaradt egyik irat szerint Esterházy a Szlovákiát megszálló német katonai vezetésnél is megpróbált hasonló módon fellépni. A zsidósággal szembeni embertelen üldözések ellen Esterházy a szlovákiai zsidók deportálását lehetővé tévő, 1942. évi 68. számú törvény szavazása előtt a szlovák parlament elnökéhez intézett levelében tiltakozott, és az 1942. május 15-ei parlamenti szavazás során a jelenlévő képviselők közül egyedül szavazott nemmel.

A szlovákiai magyarság politikai és kulturális tevékenységét a Magyar Párt egyre nyíltabb ellenzéki tevékenysége miatt mindvégig megpróbálták a szlovák hatóságok akadályozni. A meglévő magyar iskolákat, Magyar Házak működését, megnyitását több helyen (pl. Trencsénben, Eperjesen, Dobsinán) akadályozták, illetve betiltották, a magyar lapokat folyamatosan cenzúrázták, és működésüket többször felfüggesztették, illetve betiltották. Ugyanakkor az egységes ellenzéki politizálást nehezítette az a tény, hogy Csáky Mihály gróf, a Magyar Párt alelnöke és az 1939-ben betiltott, majd 1942. március 1-jén újjáalakult SZMKE elnöke többször is állást foglalt Esterházy különutas politikája ellen, és ezek az állásfoglalásai a budapesti kormány tagjai részéről is támogatást kaptak.

A világháborús időszak minden nehézsége, a szlovák, német és szélsőjobboldali magyar támadások ellenére Esterházynak 1944 decemberéig sikerült megmaradnia a Magyar Pált elnöki tisztségében. Ekkor a nyilasok rövid időre Budapesten letartóztatták, s arra kényszerítették, hogy mondjon le pártelnökségéről. Ő ezt megtette, sőt parlamenti képviselőségéről is lemondott. Az 1944. decemberi pártelnökségi ülésen azonban ismét egyhangúlag őt választották meg a Magyar Párt elnökévé. Jórészt ennek köszönhető, hogy a németek és a magyarországi nyilashatalom minden erőfeszítése ellenére a szlovákiai magyarság végig távol tudta tartani magát a fasiszta kilengésektől, és nyugodt lelkiismerettel várta a második világháború végét.

Filep Tamás Gusztáv

(Forrás: www.felvidekma.hu)

támogatás