Az illúziók vége

Az illúziók vége

Auschwitzi jegyzőkönyv, közli és a kísérő tanulmányt írta Haraszti György,

Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2005 (117 oldal, 1944 Ft).

A vészkorszak történetének alap­vető fontosságú dokumentumai azok a beszámolók, amelyek Auschwitzi jegyzőkönyvek né­ven váltak ismertté. A szakiro­dalom hármat tart nyilván közülük, a Vrba-Wetzler- és a Rosin-Mordowicz-jelentést, valamint a „lengyel őrnagy”, Jerzy Tabau visszaemlékezését. Mind­annyian Auschwitzból szöktek meg 1943 tele és 1944 tavasza között. Hiába mondták el, egyébként nem elsőként, hogy mi történik valójában a deportált zsidókkal, a jegyzőkönyvek nem érték el céljukat. A világ közvéleménye kö­zömbös maradt, akik pedig hatalmuk­nál fogva tehettek volna valamit, leg­többször a tétlenség kényelmét válasz­tották az egyetlen morálisan vállalható magatartással, a cselekvéssel szemben. Alapszövegekről van tehát szó, ame­lyek azonban eddig méltatlanul kevés figyelemben részesültek. A kiadás tényének ezért mindenképpen örülni kell, még a kifogásolnivalók ellenére is.

Kezdjük a borítóval, amelyen Van Eyck festménye, A bárány imádása lát­ható. Egy könyv megítélésénél persze nem a külső a leglényegesebb szempont, mégis úgy érzem, tévedés volt éppen ezt a képet választani. Ennek ellenkezőjéről Kőbányai János Auschwitz evangéliuma című, nehezen követhető esszéje sem győzött meg, amely a hagyományos utó­szavaktól eltérően valósággal rátelep­szik a könyvre. A borító tulajdonképpen a történelmi dokumentumok átértelme­zésének eszköze, kapcsolódása a főszö­veghez csak az epilógus elolvasása után válik többé-kevésbé érthetővé. Kőbá­nyai mondanivalójának lényege, ha jól értem, az, hogy a jegyzőkönyvek evan­géliumok, a koncentrációs táborokból megszökött zsidók pedig apostolok, akik hírt hoztak a megváltásról. Később ezt úgy módosítja, hogy maga Auschwitz az evangélium. Értelmezésében a zsidóság az áldozati bárány szerepét tölti be, ami talán indokolhatná a Van Eyck-festmény szerepeltetését, ám a beszámolók­ban nyoma sincs a szenvedés magasztalásának, mivel műfajukból adódóan a jegyzőkönyvek mentesek az ér­zelgősségtől. Ez lehetőségeiket ugyan behatárolja, ám lehetővé teszi azt is, hogy a lényegre szorítkozzanak, mel­lőzve mindent, ami hitelességüket gyen­gítené. Kevés olyan szöveg van, amely nem igényel kommentárt, ám az Ausch­witzi jegyzőkönyvek biztosan közéjük tartoznak.

Haraszti György mindezt maradéktala­nul szem előtt tartja Az égő titok – az „Auschwitzi jegyzőkönyv(ek)”-ről 60 év elteltével című kísérő tanulmányában. Nem bonyolódik értelmezési nehézsé­gekbe, inkább a jegyzőkönyvek és a kü­lönböző fordításvariánsok keletkezésének körülményeivel, terjesztésük nehézségé­vel foglalkozik. írásának egyetlen hibája, hogy többnyire a Vrba-Wetzler-jelentés érdekli, a másik kettőről viszont jórészt csak a lábjegyzetekben tesz említést.

Nem hagyható szó nélkül a könyv szerkezetének végiggondolatlansága sem. Időnként úgy érezni, mintha a nyomdában összekeveredett lapok sorba rendezésére nem maradt volna idő: a kí­sérőtanulmány és jegyzetei, valamint a függelékek a páros, a jegyzőkönyvek vi­szont a páratlan oldalakon kaptak he­lyet. Így könnyen előfordulhat, hogy ol­vasás közben hirtelen a másik szöveg­ben találjuk magunkat. Szerencsés lett volna továbbá a kéthasábos tördelés tel­jes mellőzése is, ami csak a jegyzőköny­vek esetében történt meg. Folyóiratban ez nem lenne zavaró, egy könyvben vi­szont nagyon is az. A beszámolók rá­adásul annak ellenére régies jelleget kaptak, hogy nem hasonmás kiadásról, tehát eredeti dokumentumok változatlan újraközléséről, hanem friss fordításokról van szó. Egyébként is fölöslegesnek tű­nik hitelességük ilyen formában történő megerősítése, hiszen egyrészt önmagu­kért beszélnek, másrészt akit nem érin­tenek meg az olvasottak, arra más esz­közökkel sem lehet hatni.

Az Auschwitzi jegyzőkönyvek fontos­sága a titok leleplezéséből ered, vagyis annak lehetőségéből, hogy milliók éle­tének megmentéséhez járulhattak volna hozzá. Nem ismerésük egyet jelent saját történelmünk nem ismerésével, bár elol­vasásuk az emberiséggel kapcsolatos minden illúziónktól megfoszthat ben­nünket. Ennyi kockázatot azonban érde­mes vállalni.

Csőke Zoltán