Az antiszemitizmus veszélye Magyarországon

Írta: Deák István - Rovat: Archívum, Esszé

HADD KEZDJEM AZZAL, hogy felidézek egy esetet, amely a közelmúltban valósággal kettészakította a magyar értelmiséget, és meglehet, hogy a magyarországi fejlődés kommunizmus utáni korszakának vízválasztója lesz.

Tavaly nyár végén megjelent egy cikk Csoóri Sándor tollából. Mint költőt és esszéírót nagy tisztelet övezi őt, a falusi élet rajongóját, akit a populista irányzathoz sorolnak, s aki ennek az áramlatnak a legismertebb alkotóművésze. Csoóri tanulmánya a Hitel 1990. évfolyamának 18. számában jelent meg, s nagy vita kerekedett körülötte, hatalmas szenvedélyeket szabadított egymás ellen. A cikk alapvető mondanivalója úgy szólt, hogy a negyven esztendős kommunista uralom erkölcsileg szétrombolta a társadalmat, ez ma Magyarország legnagyobb problémája. Bizonytalanság támadt abban a kérdésben, hogy mit jelent ma magyarnak lenni, miközben az ország fejvesztetten rohan a nyugati anyagias világ karjaiba. Mindebből azt a végső következtetést vonta le, hogy Magyarországra baljós jövő vár.

A tanulmány második részében felbukkant egy meglehetősen súlyos állítás. A szerző annak a véleményének adott hangot, hogy a magyarság mély fájdalmát csak azok az emberek érzik át igazán, akik valóban tagjai a nemzetnek. A múltban, főleg az első világháború előtt tömegesen telepedtek be az országba svábok és zsidók, akikben megvolt az együttérzés a tragikus sorsú Magyarország iránt. De a maiakban már nincs. Az 1919-es magyarországi szovjetköztársaság, a két háború közötti Horthy-rendszer és kiváltképp a „szerencsétlenség kora”, amin a holocaustot érti, együttesen olyan tapasztalatként veendő számításba, amely véget vetett a magyar-zsidó szimbiózisnak.

Csoóri szerint „ma egy fordított előjelű asszimilációs irányzatnak vagyunk a tanúi”. Többé már nem a magyar nemzet akarja magához hasonlítani a zsidókat, hanem a liberális zsidók azok, akik asszimilálni próbálják a magyar nemzetet. Ehhez pedig hatalmas fegyver van a kezükben olyan, aminő korábban soha: a parlamenti rendszer. Félreérthetetlenül a szabad demokratákra utalt, akiknek a vezetői között szép számmal találhatók zsidó értelmiségiek, s ezen az alapon azzal vádolta meg ezt a pártot, hogy a zsidók asszimilációs irányzatának ez a faltörő kosa. Azt állította, hogy míg a zsidók gya­korlatiasan gondolkodnak, pragmatikus fogalmakban, és tökéletesen elégedetté tenné őket, ha a megcsonkított Magyarországot beemelnék az Európai Közösségbe, addig az igazi magyarokat eszmények vezérlik, tevékenységük meghatározója, hogy milyen a szomszédos országokban élő magyarok sorsa. Ebből kifolyólag a zsidó értelmiség, sőt a zsidók általában képtelenek megérteni a magyar fájdalmakat. A szomszédos országokban élő magyar kisebbség sorsához képest szerinte másodrendű kérdés, hogy Magyarország belép-e az Európa-házba, vagy sem.

Ezek a témák jó ideje sokat foglalkoztatják a magyar értelmiséget. Mégis, Csoóri cikke nagy konsternációt keltett, mégpedig pontosan azért, mert mindeddig úgy tartották őt számon, mint politikailag mértéktartó közírót és olyan alkotót, aki baráti viszonyban van zsidó írókkal. Felháborodott válaszok sora jelent meg a sajtóban, s zsidó írók keltek ki magukból, amiért ki akarják rekeszteni őket a nemzettestből. Ehhez a tiltakozási hullámhoz szép számban csatlakoztak nem zsidó vezető értelmiségiek is.

Csoóri egyik közeli barátja, Hanák Péter, az ismert történetíró is megszólalt az ügyben. Módfelett barátságos hangvételű cikkben utasította vissza Csoóri fejtegetéseit. Mint írta, meglehetősen különös okfejtésre vall, hogy a zsidókat teszi valaki felelőssé saját elpusztításukért, s rámutatott arra a tényre, hogy a Magyarországon élő körülbelül 80 ezer főnyi zsidóság politikailag megosztott, zömmel közömbös a judaizmus iránt, s már csak ezek miatt az okok miatt is nevetséges azzal vádolni őket, hogy bárkit is asszimilálni akarnának. Egyáltalán nem erről van szó, hanem pontosan az ellenkezőjéről. Nem asszimilálni akarnak a zsidók, hanem asszimilálódni, mégpedig gyors ütemben. Végül aláhúzta, hogy a magyar jövő szempontjából súlyos veszélyt rejt magában, ha azokért a katasztrófákért, amelyek az első világháború óta az országot érték, egy kisebbséget tesznek meg bűnbaknak.

Aligha fér kétség ahhoz, hogy bizonyos irigység is munkálhat Csoóriban és a többi népies íróban. Az urbánus ellenzéki írókat ugyanis gyakran hívták meg Nyugatra, kiterjedt nyugati kapcsolatokkal rendelkeznek, a népiesek viszont jobbára nem beszélnek idegen nyelvet, és ritkán keresték fel őket nyugati újságírók. Talán ez is egyik oka annak, hogy a populisták körében sem az urbánusok, sem pedig a nyugati demokráciák nem örvendenek túl nagy közkedveltségnek.

Az esetből további általánosabb jellegű következtetések is levonhatók. A népiesek ismételten támadják a városi értelmiségieket és pártjukat, a szabad demokratákat. Nem nehéz felismerni ebben a vidék hagyományos ellenszenvét Budapesttel, a tízmillió lakosú ország hatalmasra duzzadt, több mint kétmillió lelket számláló fővárosával szemben. S ne feledjük a két háború közti időszak örökségét sem ebből a szempontból. A népiesek a Horthy-korszakban a vidék értékeit dicsőítették, eltúlozták a paraszti osztály érintetlenül tiszta magyarságát, mocsoktalan, egészséges életvitelét, s mindezeket szembeállították a főváros, úgymond, judeobolsevista, liberális életmódjával. (…)

A magyarok túlnyomó többsége egyébként bizonytalanságban él a tekintetben, hogy milyen az etnikai háttere. Kevés olyan nemzet van ma a földön, amelynek a vérségi összetétele annyira vegyes volna, mint a magyarságé. A mai magyarok ősei között találunk kazárokat, avarokat, pecsengeket, tatárokat, törököket, germánokat, szlovákokat, horvátokat, szerbeket, románokat, örményeket, zsidókat és cigányokat. Mindebből az következik, hogy senki nem mondhatja magáról, „én tiszta vérű magyar vagyok”, s azt sem lehetne meghatározni, hogy ki a tősgyökeres magyar. (…)

A magyarok körében régi idők óta élnek zsidók, s ugyanúgy, mint más európai népek esetében, Magyarországon is hagyományai vannak az antiszemitizmusnak. A zsidóellenesség csúcspontjára 1944-ben jutott el, amikor tömegesen hurcolták el a zsidókat. De ha a magyarságot összehasonlítjuk más európai nemzetekkel, egy szembeötlő különbséget is látunk. Azt tudniillik, hogy van itt egy másmilyen erős hagyomány is, amit jobb kifejezés híján filoszemitizmusnak nevezhetnénk. Valószínűleg nincs még egy ország Európában, ahol legalábbis bizonyos történelmi korszakokban olyan lelkesen fogadták és befogadták volna a zsidóságot a nemzettestbe, mint éppen Magyarországon, s arra sem igen van példa, hogy a zsidóság oly készséggel asszimilálódott volna, miként itt. Az eredmény közismert: a zsidóságnak hatalmas érdemei vannak a magyar kultúra, gazdaság és társadalom fejlődésében. Az első világháború előtt és a háborús években zsidók jelentős számban foglaltak helyet a Legfelső Bíróság tagjainak sorában, a parlamenti képviselők között, voltak zsidó tábornokok, egyetemi tanárok. 1919 után jött az ellenforradalom és az antiszemita Horthy-éra, de Magyarország pénzügyi és gazdasági hatalmának eléggé számottevő hányada még akkor is zsidó kézben összpontosult.

Ami a holocaustot illeti, Magyarország bizonyítványa enyhén szólva nem egyértelmű. 1944-ig a zsidók viszonylagos biztonságban éltek, de akkor a zsidó populáció fele részét elhurcolták Auschwitzba, mégpedig a magyar közigazgatás segédletével. Néhány százezren túlélték a háborút, s ebben ugyancsak részük volt a magyaroknak. Végül, a sztálini időszakban zsidók is szerepet vállaltak a legrémesebb terror alkalmazásában, ugyanakkor, ha kisebb számban is, de estek zsidók áldozatul a sztálini üldöztetéseknek. Azt se feledjük, hogy 1956-ot megelőzően az antisztálinista reformmozgalomban rendkívül nagy számban élenjáró szerepet vittek zsidók. Emlékeztessünk arra is, hogy az 1956-os forradalom leverését követően zsidó forradalmárok százait végezték ki vagy börtönözték be.

Egymás mellett van jelen Magyarországon két vonulat, az egyik az antiszemitizmus, amely a tradicionális formáktól a fajirtásig terjedt, a másik a zsidók iránti rokonszenv, amelynek szintén sokféle a megnyilvánulása, s a puszta eltűrésüktől a lelkes pártfogolásukig terjed. Ne higgyük azonban, hogy ez a két érzelem végletesen két táborra osztja az egész nemzetet. Sokszor egyazon személyben együtt él az ellen- és a rokonszenv a zsidósággal szemben, s hogy mikor melyik dominál, azt gyakran az adott körülmények határozzák meg.

A magyar-zsidó viszonyt a második világháború után erőteljesen befolyásolta a holocaust szörnyű élménye. A közérzületben a sajnálat és a bűntudat keveredett azzal a rossz érzéssel, amit az váltott ki, hogy a sztálini rendszer vezető köreiben is zsidók voltak. Mindezt lefojtotta, hogy sem a magyar felelősséget a „végső megoldásban”, sem a zsidó szerepvállalást a sztálini terrorban nem volt szabad nyíltan tárgyalni, mindkét téma tabunak számított. Most azonban felszakadtak a gátak.

A magyarországi helyzetet az teszi olyannyira lenyűgözővé, hogy bár a magyar-zsidó viszonyban rendkívül nagy a hullámzás, hol szívélyes, hol meg rettenetes tra­gédiák terhelik, ennek ellenére a zsidóság túlnyomó része híve az asszimilációnak, mi több, sokan meglepően jól asszimilálódtak is. (…)

A mostanság fellobbanó zsidó nemzeti mozgalom élén jobbára volt kommunista vezetők gyerekei állnak, s ezek a fiatal férfiak és nők gyakran mondják, hogy csak egészen véletlenül fedezték fel önnön zsidóságukat, nemritkán úgy, hogy mások lezsidózták őket.

A holocaust zsidó áldozatai közül sok ezren két hullámban hagyták el Magyarországot. Először 1945 után, majd 1956-ot követően. De akik szülőföldjükön maradtak, jobbára magyarnak akarják tudni magukat. Európában sehol másutt nincs annyi vérkeveredés és vegyes házasság, mint éppen Magyarországon. Az átlag zsidó, még ha nem is keresztelkedett ki, semmit nem tud vagy alig valamit a zsidó vallásról, s a zsidóságnak, a zsidó származásúaknak csak töredéke tartozik szervezetileg a zsidó hitközséghez.

Felmerül a kérdés, mennyire erőteljes az antiszemitizmus, és mire kell e téren számítani? Csaknem lehetetlen erre szabatos választ adni, de jómagam e tekintetben derűlátó vagyok. Vegyük figyelembe, hogy az új Magyarország politikai pártjai közül egyik sem hirdet vagy pártol antiszemitizmust. Nyíltan antiszemita kiadvány megjelenik ugyan néhány, de ezek nem keltenek számottevő visszhangot. Zömük amúgy is kérészéletű, nem tud tartósan talpon maradni. Csoóri cikke viharos tiltakozásra késztetett számos ismert nem zsidó írót, gondoljunk csak Esterházy Péter, Mészöly Miklós vagy Szabó Miklós megnyilatkozásaira. Nemrég avatták fel Budapesten a zsidó mártírok emlékművét, és az ünnepségen részt vett a köztársaság elnöke, továbbá a kormány jó néhány tagja. (…)

Könnyen lehetséges, hogy Csoóri és elvbarátai rosszul olvasnak a közhangulatból. Valószínűleg nem veszik észre, hogy a magyarok túlnyomó többségét más kérdések foglalkoztatják, és meglehetősen hidegen hagyja őket a zsidókérdés. A magyarság a demokratikus és szabadpiacra orientált Nyugathoz akar mindenáron felzárkózni. Ez azt is jelenti, hogy a nyíltan hangoztatott antiszemitizmus legfeljebb néhány értelmiségi időtöltése lesz csupán, mert hiszen a politikai antiszemitizmusnak nincs jövője Magyarországon.

Látunk azonban bizonyos veszélyforrásokat. Elképzelhető, hogy ha a gazdasági helyzet tovább romlik, vagy a román, illetve a szlovák hatóságok zaklatják a magyar kisebbséget, akkor a Magyar Demokrata Fórumon belül levő népnemzeti irányzat egy gyékényre kerül a pozícióit szívósan védelmező bürokráciával, szakszervezeti apparátussal és hithű kommunista erőkkel. Ebben az esetben égető problémává válhat az idegengyűlölet, a Nyugat-ellenesség, az antiszemitizmus.

A zsidósággal szemben ma nem érvényesül semminemű látható megkülönböztetés. Ellenkezőleg, jelentős a szerepük a Szabad Demokraták Szövetségének vezetésében, jelen vannak a tömegtájékoztatásban. Csoóri és más, hasonló beállítottságú írók valószínűleg azért is méltatlankodnak, mert egyes zsidó újságírók és tévé-hírmagyarázók nem rejtik véka alá gyanakvásukat a népies értelmiségiekkel szemben.

A mai Magyarországon kevesebb zsidó, mint ahány cigány vagy német él. Ehhez hozzátehetjük, hogy számuk napról napra csökken a vegyes házasságok és a kivándorlás következtében. Nem az antiszemitizmus a problémájuk, vagy nem csupán az, hanem inkább azzal a kihívással néznek szembe, miként lehet életben tartani a nagy történelmi hagyománnyal rendelkező magyar zsidó közösséget. Egyes zsidó értelmiségiek kézenfekvő válasza, hogy létrehozandó egy zsidó nemzeti párt, és kivívandó, hogy a zsidóságot önálló etnikumként ismerjék el. A magyarországi zsidóság nagy része azonban hevesen ellenzi ezt a megoldást.

Számomra a következtetés kézenfekvő (azzal is tisztában vagyok, hogy ha az ember következtetéseket von le, akkor azt később könnyen a fejére olvashatják). Gyanítom, hogy lesznek zsidók, akik előbb-utóbb elmennek Magyarországról, részint gazdasági-anyagi, részint politikai megfontolásból. De sok ezren nem fognak elmenni, s akik maradnak, azok tovább járják az asszimiláció útját. Ha a két valószínűtlen végletet kizárjuk, vagyis számításon kívül hagyjuk a magyar gazdaság teljes összeomlását, továbbá egy fegyveres összetűzést valamely szomszéd országgal, akkor a zsidók beilleszkedése sikeres lesz. Egy ilyen folyamat végeredménye úgy fest, hogy a zsidó kisebbség Magyarországon felszívódik, mint ahogy ez a legtöbb kelet-európai országban már be is következett.

Száz éve Kelet-Európa sok kultúra színpompás mozaikjából állt. A háború, a kiűzetések, a deportálások, a tömeggyilkosságok és a kényszerasszimiláció évtizedei véget vetettek ennek a korszaknak. Nagy tragédia ez. Aminthogy egy kiirtott őserdő nem telepíthető újra, Kelet-Európában sincs mód és lehetőség ismét életre kelteni az etnikai és kulturális sokszínűséget. Bármennyire keserű is, sajnos ez a valóság.

(A szerző az Egyesült Államokban élő történész, a New York-i Columbia egyetem professzora.)

Címkék:1991-03

[popup][/popup]