Holokauszttúlélő magyar zsidó sors a titói Jugoszláviában

Írta: Halbrohr József - Rovat: Történelem

Részlet Halbrohr József: “Élettörténetem” című kötetéből [1]

 

h jozsef

Halbrohr József (a Halbrohr család tulajdona)

Halbrohr József 1895-ben Halbrohr Adolf fiaként a város legelőkelőbb családjainak egyikébe született bele. A kiegyezést követő boldog békeidők egyik utolsó gyermeke, amikor Szabadka a Magyar Királyság harmadik legnagyobb városa, amikor a szabadkai zsidóság – kihasználva a recepciós és emancipációs törvényeket – látványos fejlődésnek indult. Az I. világháborúban tisztként szolgált, ennek ellenére a II. világháborúban őt munkaszolgálatra hívták, családját deportálták. Annak ellenére, hogy holokauszt-túlélő volt, a titói Jugoszlávia vele sem kivételezett: államosították házát, földjét. Volt időszak, amikor egykori házának gazdasági épületében volt kénytelen élni, s a szövetkezesítésből sem tudott kimaradni. Államok váltották egymást, de ő mindvégig megmaradt szabadkainak. Ez a kiadvány egy szabadkai polgár életének eseményeit mutatja be, melynek hátterét a család, a város, és a régió történelme adja. Halbrohr József visszaemlékezéseit a nagyapját sohasem látó két unoka: Halbrohr Nataniel és Dávid adja közre.

Halbrohr Esküvői kép

Halbrohr József és Bleier Alice esküvői képe, 1942. (A Halbrohr család archívumából)

 1946. április 16-án, kedden délelőtt 10 órakos Pésach első napján dr. Ney László asszisztálása mellett házunk udvari kis szobájában megszületett elsőszülött fiunk, kit Alice kívánságára Tamásnak[2] neveztünk. A bunyevác anyakönyvezető Tomó-nak írta be, ez bunyevác neve Tamásnak, de tiltakozásom hiábavaló volt. Sem Alice, sem én nem voltunk ezzel megelégedve. A szülés szépen ment, Tomika súlya 4 kg volt. A nyolcadik napon briszt[3] tartottunk. A körülmetélést egy palánkai végezte dr. Wolf Gyula[4] orvos ellenőrzése mellett. Az első brisz volt Szabadkán. Jelen volt: dr. Loránt Zoltán hitközségi elnök, Móric bátyám, dr. Wolf Gyula, dr. Gerson József főrabbi és vagy 30 vendég. A brisz az ebédlőben volt. Tamás héber neve: Avraham Aron ben Jusef lett.

1948-ban, miután a lakásrekvirálások (hatóság által történt igénybevételének) folytán mindig hátrafelé hurcolkodtunk, először a két szobából csupán az ebédlőt kaptuk meg, a kis szoba-konyhát és a spájzot elvették, konyhánk lent volt a mezőkonyhában. Onnan az 5X4 m üveges ajtós raktárba, hisz az nem lakás, de ott sem volt nyugtunk. Oda rakattam be a téli szenünket, és kályhával berendeztük. A házban már 9 lakó volt, sőt az ebédlőben ketten laktak. A városi V. és VI. kőri lakáshivatal volt főnöke, Burányi (foglalkozása villanyszerelő) volt. Jovelicsné, egy cipész felesége kitalálta, hogy óvónő akar lenni, és ezért új óvódát kell alapítani, s erre a célra a mi házunk a legjobb. Láttam hogy a 9 lakótól megszabadulni én sohasem fogok, nekem Szabadkán lakhatási jogom nincsen, mert mint gazdálkodónak a tanyán lakásom van, a kiskorú gyermekek nem iskolakötelesek. Házcserét ajánlott fel a városi lakáshivatalok főnöke, Steiner, de azt nem fogadtam el. Ellenben felajánlott egy szobát az Erdő utcában özvegy Vidánénál, aki szomszédom volt a tanyán. Hogy kidobálják a 9 lakót, odaadtam a házat az óvóda részére, és elsőnek hurcolkodtunk ki. A lakók körében pánik tört ki, mert mindenkinek mennie kellett, miután a házigazda átadta a házat. Igen átadtam a házat, hogy kidobják a 9 lakót, és azután az óvódát én fogom kidobni! Úgy is történt. Az Erdő utcai ház szobáját 2 hónap múlva a lakáshivatalok központi főnöke, Steiner, egy másik családnak adta ki. Ki kellett mennünk a tanyára. Erre én a háziasszonytól az istállóját vettem bérbe, a földre kátránypapírt tettünk, a kályhát beállítottunk, és berendeztük. Innen tényleg nem dobott ki senki.

h haz belso udvar jkt5

A Jakab és Komor tér 5 alatt levő családi ház belső homlokzata napjainban; (Fotó:MILKO/Tímár Zsolt)

A gabona kötelező beszolgáltatását nagy nehezen, de teljesítettük. A gabonabeszolgáltatással akarta a vezetőség megtörni a földműveseket, hogy mihamarább Zadrugába[5] tömörüljenek. Később belátták, hogy ez helytelen volt. A gabona és a komló stb. beszolgáltatása után maximális áron (ez tényleges ár ⅓ -a volt, sőt ¼-e) a földműveseknek textilre, műtrágyára, épületfára, bőrre stb. bevásárlási bónokat adtak, és ezeket ezek saját részre használhatták fel.

1948. november 19-én beidéztek a belügybe, hogy a bevásárlási bónokat pénzért eladtam. Egy volt zsidó sakter és samesz Klein Dávid[6] fia, Klein Lajos[7] belügyi nyomozó kihallgatott, és letartóztatott, habár én semmit nem ismertem el (szüleit a magyarok alatt élelemmel támogattam, ezt ő is tudta). Meg akarta mutatni, hogy nem tesz kivételt gazdag zsidóval. harminchárom napig a törvényszéki fogdában voltam, tél idején, kihallgatás nélkül, törött ablak mellett, 8 napig takaróm sem volt, a padlón feküdtem, csak akkor fedezett fel Alice, és küldött pokrócot, subát, élelmet, cigarettát. Egy cigányasszony világosította fel, járja körül a városi fogdákat és pincéket, hol letartóztatottak vannak, és „ahol a kosztot beveszik, ott van az ura.” Hiába jelentettem beteget, nem vittek orvosi vizitre. A szomszéd cellában, a 36-osban 2 halálraítélt volt: Korác Sztánkó topolyai bankigazgató és Frauenhaffer topolyai gyógyszerész, kiket december 16-án a törvényszéki udvarban kivégeztek. A hideg fűtőtest csövén beszéltem többször velük. Végre december 22-én, 33 nap múlva sikerült orvosi vizitre mennem, mert a kosztot nem vállaltam, éhségsztrájkot kezdtem. Ott ismerősöm, dr. Mezei István a kórházba küldött. Dr. Balog ott tartott, és a jó melegben 30 napot sikerült kihúznom, aranyérrel operáltak, de ez csak egy kis vágás volt! Az 1949. január havában megtartott tárgyaláson 8 hónapi fogházra ítéltek. Védőm dr. Gyorgyevics Jován a Kossuth utcai házunkban lakott. Fellebbezett, azt elutasították, az ítélet jogerős lett.

sugarut 1966

Szabadka, Titó Marsall súgárút, 1966 (MILKO archívum)

A szabadkai fogházból 1949. januárjának egy hideg éjjelén a fogház udvarán felállítottak 100 rabot, alig tudtam a subámat, 2 pokrócomat és holmimat a vasútra cipelni. Bevagoníroztak egy személy kocsiba, az ajtóba bezárták, és megindult a vonat Újvidékre. Egy napig vártam Péterváradon, onnan Titelen keresztül Knićaninba[8] vittek, ahol az 1 év alatti büntetésüket töltő rabok gyűjtőtábora volt. Kubikosmunkát végeztünk, fényes nappal csillagokat láttam, olyan nehéz volt a vasdeszkán 10 méter magasra tolni a nehéz agyagot a súlyos, rossz talicskában 54 éves koromban. Knićaninban 850 férfi, 300 nőrab volt. Itt Alice is meglátogathatott egyszer, élelmet is hozott, de többször nem jöhetett, mert magyar állampolgár volt. Onnan egy Kovin[9] melletti szigetre, Adára vittek 100 rabot. Ada egy 6 km hosszú és 500 m széles sziget volt, egy deszkabarakkban voltunk, süvített a keletről jövő heves szél, a Kosava. A barakkban a németek egy időben zsidókat tartottak, a partizánok németeket, majd jugoszlávok rabokat. Onnan szökni nem lehetett. Fát termeltünk ki, nehéz munka volt. A rossz időjárás miatt több rab megbetegedett, bennünket visszaszállítottak Kovinba, ott ért az értesítés: büntetésem 8 hónapról 5 hónapra leszállították. 1949. április 19-én kiszabadultam, és visszajöttem Szabadkára.

14. július 1-jén szerződést kötöttem Budincsevics Katával, az óvóda igazgatójával, A ház havi bérlete 1.800 dinárban lett megállapítva. Kértem, adja át nékem a hátsó udvarban lévő kis szobát, amelyben baromfit óhajtott nevelni, de nem kapott rá engedélyt. A hátsó szobáért én havi 1.000 dinár bért fizetek, szóval a bérleti díj felét megkapja tőlem. A hátsó udvarban a moslék elhasználására 6 darab sertést hizlalt. Bért sohasem fizettem, ellenben behurcolkodtam, és elköltöztünk az Erdő utcából. a fölösleges holminkat a 2. emeleti padlásra raktuk, felesleges bútorokat a szobánk előtti raktárba helyeztük el, szóval befészkeltük magunkat. Ez fontos volt! A lakhatás lehetetlen volt. A tető beázott, és 1949 telén át kellett építeni. Esőben jobban esett bent, mint kint, mozgósítva voltak az összes táljaink és vödörjeink. Az alvás kritikus volt. Alice Györgyivel aludt, Tomi külön, az én összecsukható vaságyamat éjjel toltuk be, mert Tomi rugdalózása miatt vele együtt aludni nem tudtam. Boldogok voltunk, hogy a városban egy kis helyünk lett, ahol meghúzódhattunk, és háztartást vezethettünk.

h tamas

Halbrohr József fia, Halbrohr Tamás, korábban a szabadkai hitközség elnöke

[…]

Egy szép májusi napon kerékpáron kijött a tanyára egy rendőrtiszt, se szó se beszéd revolverrel többször a levegőbe lőtt, Alice és gyerekek megijedtek, én kimentem a kertből megnézni, ki lövöldözik. A tiszttel beszédbe elegyedtem, tudja miért jöttem, mondja szerbül, maga munkást nem tarthat. Magához hívatta Bosnyák Vécót, ki nálam a 34 hold egy részét munkálta, a többin én dolgoztam a napszámosokkal. Nem ijedtem meg, ehhez a tisztnek semmi köze, de tudtam honnan fúj a szél. Előző nap nálam volt egykori munkásom, Baić Vranje, ki Tavankúton titkár volt, hogy tudomása van, miszerint én eperfákat dobáltatok ki a tanyán, és fákat engedély nélkül kidobni tilos. „Igen tudom, de ezek nem termő eperfák, és csak károsak” – mondtam. Baić a felszabaduláskor sok letartóztatást hajtott végre, és a tavankúti körzetben sok nagyobb birtokot államosítatott. Bosnyák Vécó elhurcolkodott, mert a tiszt megtiltotta neki, hogy nálam dolgozzon. Baićnak semmi köze nem volt a gazdaságomhoz, csak nem akartam ezt néki megmondani. Én a kisboszniai részhez tartoztam. Egyszer Baić a szemembe mondta, ha én akkor Tavankúthoz tartoztam volna, elvette volna a vagyonomat. Az egész jövő másképp alakult volna! Mert nemcsak a földet, a szabadkai házat is elvették volna, 2 hold kivételével, én pedig Izraelbe távoztam volna. Imre volt földjének tulajdonosa Stipics Jakab saját nagy maximumát (34 hold föld) és anyja nagy maximumát átadta a megalakult Udarnik (Élmunkás) szövetkezetnek. Az ilyen beadást épületekkel együtt lehetett eszközölni, a tulajdonosnak joga volt a gazdasági felszerelést elvinnie. Ez lett a szövetkezet magja. Leonka és Artur is beléptek. Én beszéltem Kisbosznián Kovácsevics Félóval és Dulic Vécó elnökkel, kik azt mondták nekem: „Maga a beszolgáltatásokat elvégezte, nem kell a szövetkezetbe lépnie.” A szövetkezetbe a titkár volt a fontos, ő volt a párt feje, az elnök az csak másodrendű szerepet kapott. Dacára, hogy veszély nem fenyegetett, 1950 május 12-én beléptem az Udarnik szövetkezetbe. Fájós szívvel adtam át minden megtérítés nélkül 2 lovamat, kocsimat, összes gépemet és felszerelésemet, 12 darab süldőmet (2 süldőt, 1 kocát meghagytak). Meghagytak fejenként 200 öl földet, négyünkre 800 ölt. A kert 550 öl volt, a szántóföldön a tanya mellett pedig 300 öl. 12 süldőt azonnal szétosztották ingyen a belépett szegény agrárérdekeltek között, csak néztem. Mi ez? Kiosztják a süldőt, akinek nincs? A tanyába azonnal behurcolkodott 5 család. Nekünk megmaradt a kis istálló, 1 akol, a tyúkól, a lakásunk és a terményünk a padláson. 1950 őszén majd minden héten volt osztás, de nekünk alig adtak valamit. Nincstelenek lettünk. „Egyformák vagyunk, de maguk nem dolgoznak, és így nem kaphatnak.” Tehenünket fejtem, 2 sertést hizlaltunk, baromfit neveltünk, így éltünk. Megélhetésünket az eladott holmijainkból fedeztük, s így feléltük kristályainkat, nemes porcelánjainkat, fájó szívvel adtam el olajfestményeimet, de mit tegyünk, élni kell!

1951-ben Györgyikét iskolába írattuk, és gondozásra özv. Ács Gézánénak adtuk át. Szobájában nem lévén bútora, 1 díványt, Györgyikének 1 gyermekágyat és 3 fotelt vittünk a Zmaj Jovina utca 4. szám alá[10] a második emeletre, és megegyezésünk szerint annyi élelmet és tűzrevalót adtunk, hogy jól el legyenek látva. 1952-ben – bár féltem – beléptem agronómusnak, hogy megélhessünk. Stipics Jásó szomszédunk 1950-ben 2 maxit átadott a szövetkezetnek, ittasan bement az irodába, és elszólta magát. Feljelentette az akkor elnök, Szárics Máté és a titkár, Vujkovics Márkó. Letartóztatták, és 3 évet töltött Mitrovicán a börtünben. Stipics Jásónak az volt a veszte, hogy bunyevác létére (8 gimnáziumot végzett, 2 évig jogász volt) benne volt a paraszti büszkeség, ami nálam nem volt soha, én mindig demokrata voltam. Természetes, hogy ilyen körülmények között féltem tanú nélkül irodába lépni, és állásba menni. Egy évig voltam agronómus, és jól jött a fizetés, havi 14.000 dinár. Ezen működési évem alatt a szövetkezetnek ott hagyott 2 hold komló telepemet munkáltattam, de abban az időben a tagok nem akartak dolgozni, paré drótmagasságig nőtt, néhány helyen a vadkender is megjelent. Szedéskor nem lehetett bemenni, levágták tövén a komlót, kihúzták a kaszálóra, és úgy szedték le a termést. Folyton éjfélbe nyúló konferenciákat tartottak, ahol nekem is jelen kellett lennem. Ellenben szép aratási bált rendeztek, természetesen mi is megjelentünk és Alice az egyik szövetkezeti gulyással táncolta a csárdást!150. június 12-én intézte hozzám utolsó levelét édesanyám, a levél ma is megvan. „Te, Józsi fiam tudtál és szerettél dolgozni” – írja szövetkezeti belépésemre. A belépést helyesnek tartotta. „Az egészségi állapotom nem kielégítő, nagyon gyenge vagyok, mert nincs étvágyam, az írásom sem jó, mint régen.” – írta. Pedig szépen írt, és keze egyáltalán nem remegett. Július havában Alice nagynénjétől, Wachsmann Terikétől értesültem, hogy édesanyám erősen gyengélkedik. Szerettem volna felutazni Budapestre, de abban az időben Jugoszlávia és Magyarország rossz viszonyban voltak, utazásról szó sem lehetett. Sztálin Jugoszláviát fenyegette. 1950. augusztus 1-jén az anyám örökre elhagyott. Gitele bas Pinches volt héber neve. Imre táviratilag értesített. Kedd este 8 óra 10 perc volt. Temetése augusztus 3-án, csütörtökön délelőtt 11 órakor volt, a Rákoskeresztúri temető 17 B díszsírhelyén. Egy teljes évig gyászoltam. A tanyáról hétfőn, csütörtökön és szombaton bejártam a szabadkai téli templomba Kaddist mondani, nem akadályozott sem a meleg, sem a hideg, sem eső sem hó, sem szél.

1950. október havában jártam felszabadulásom óta először Budapesten, Alicével és Imrével kimentem a Rákoskeresztúri temetőbe, hogy lerójam hálámat és fájdalmamat, hogy utolsó napjaiban nem tudtam édesanyámat meglátogatni. Hogy fájhat ez egy édesanyának, hogy nem láthatja gyermekét! Sírfelirata: Felejthetetlen édes Anyánk, Özv. Halbrohr Adolfné szül. Hartstein Ida, Elhunyt 1950. augusztus 1-én életének 90ik évében. Örökké siratják szerető gyermekei és unokái. (Édesanyám született 1861. II. 15-én, meghalt 1950. VIII. 1-jén, 89 ½ éves volt).

1953. július 1-jén megszűnt az Udarnik szövetkezet, törvényesen felszámolták, lejárt a 3 év. Felszámolták a többi szövetkezetet is, nagy veszteségre dolgoztak, a termelés minimális volt, a szövetkezeti munka a szó szoros értelmében csődöt mondott! Egyes szövetkezetekben verekedésre is sor került. Más szövetkezetek mindent felosztottak, sőt voltak hogy a földet is felosztották a tagok között. Én, mint agronómus az utolsó napon nyújtottam be kilépési iratomat, mert attól is tartottam, hogy földem is megmaradjon és állásban is lehessek nem lesz lehetséges. 1953. március 20-tól 1954. január 31-ig voltam főagronómus. Hét hónapig, 1953. március 20-a és 1954. január 31-e között állami hivatalnok voltam, a fizetésem különben mindig a városházán kaptam. 1954. január 31-én állásomból kiléptem.

A szövetkezetekbe 20 hektár földet vittek be a maxisok, kilépéskor 10 hektárt kaptak. Ebből a többletből létesült azután a szövetkezet nevet viselő állami birtok. 1953. október 1-jén a 10 hektárból 17 holdat kaptam a tanyával. Tizenkét holdat a sebericsi állomásnál kaptam Sokcsics Gergő konfiskált földjéből. Ez gyenge föld volt. Visszaadták 2 lovamat, egyiket teljesen sánta állapotban a másikat vakon, 1 rossz kocsit, 1 rossz ekét és egyéb tönkretett felszerelést. Az 1000 kg-os hídmérleget nem adták vissza, az ma is a szövetkezetnél van! 1953 őszén az 5 lakó elhurcolkodott a tanyánkról. Végre felszabadultunk!

1953. szeptember 1-jén Tomit is beírattuk a magyar elemi iskolába, ahova Györgyi is jár. Az iskola a volt zsidó iskolában volt, ott ahova valamikor én is jártam, az épület ma is megvan.[11] Gondozásra Györgyivel együtt Ács Gézánénak adtuk át. Most már két gyereknek az ellátásáról kellett gondoskodni. A kiadások nőttek, de a földből mégis csak jó jövedelmünk lett.

Mivel mind a két gyermek iskolás lett, először kérelemmel, később perrel fordultam az óvoda ellen, és követeltük, hogy a ház jobb oldalán lévő 2 szobás-előszobás lakásnak, csak az utcai szobáját használják iroda részére. Az udvari szoba üres volt. Ruhaneműket, fehérneműket tartottak benne. A bíróságon kiegyeztünk, mert a gyermekek iskolások, és kell nekik a szoba, hogy az udvari szobát megkapjuk. 1955. április 1-jén behurcolkodtunk a szobába, miután rendbe hoztunk. Nagy volt az öröm a családban! Szépen berendeztük, most már ez volt a lakószoba. A konyha lenn volt. A bölcsődében (raktárban) egy elkerített hely volt a spájz. Ez az állapot két és fél évig tartott. 1957. július 1-jén az oldali lakás utcai szobáját szereztük meg. Negyvenezer dinárba került a rendberakása, de végre behurcolkodhattunk. Nagy volt az öröm a családban!

Már hónapot óta járta a hír, hogy a városi és falusi épületeket, lakóházakat, a nagyobb tanyai épületeket államosítani fogják. A rendelet megjelent a hivatalos közlönyben is. 1959. március 1-jén kelt végzésben a szabadkai házat 2 szoba, előszoba, alsó konyha és szeneskamrán kívül, a tanyaépületeket, lakásunkat, 2 munkáslakás és a kis istállón kívül államosították. Megindultak a kérvényezések, indoklások dr. Józsa Lajos ügyvéd szerkesztésében, ki igen tárgyilagos volt. Első fokon Szabadkán mindkét ügyben (városi ház, tanyai épületek) elutasítottak. Másodfokon Szabadkán mindkét ügyben elutasítottak. Másodfokon Újvidéken mindkét ügyben elutasítottak. Harmadfokon Belgrádban 1961. október 2-án visszaadták a városi házat és a tanyai épületeket is. Ennek az ítéletnek azt a részét, melyben a városi házról volt szó, a szabadkai városi ügyészség megfellebbezte. Végül 1963. március 8-án negyedfokon Belgrádban a legfelsőbb bíróság (ahol én személyesen is eljártam) visszaadta családi házunkat is teljes egészében.

  1. május 10-én, 18 év után az óvóda kihurcolkodott. A házat teljesen lelakták. Ez lett a játék vége. A ház felszabadult.

 

[1]Halbrohr József: Élettörténetem; szerk.: Negyela László Márk; MILKO; Szabadka; 2015.

[2] Halbrohr Tamás (Halbrohr Tomislav), (Szabadka, 1946–) közgazdász, a szabadkai zsidó hitközség nyugalmazott elnöke, a dr. Milkó Izidor Vajdasági Zsidó Kulturális Intézet volt igazgatója.

[3] Brisz vagy brit mila – A zsidó fiúkat 8 napos korukban körülmetélik, ez az ún. ábrahámi szövetség. Az eljárást manelonásnak hívják. A brisz héber szó, körülmetélést jelent, brit milá: körülmetélés szövetsége. Használatos még a latin circumcisio, ami az orvosi műtétet jelöli, spirituális tartalom nélkül.

[4] Wolf Gyula dr. (Kalocsa, 1887–Szabadka, 1954) orvos. Budapesten szerez orvosi diplomát, majd a pesti zsidókórház orvosa. 1913-tól Szabadkán él és dolgozik. A szabadkai kórház gyerekosztályának alapító főorvosa.

[5] Szövetkezet

[6] Klein Dávid (? –1907).

[7] Klein Lajos (Klajn Lajčo, Klajn Lajcso) Prof. dr., (Szabadka,1925–Szabadka, 2007) bíró, alkotmánybíró. Jogi egyetemet fejezett, a II. világháború alatt partizánként harcolt. 1987-től az Újvidéki Egyetem tanára.

[8] Rezsőháza – település Bánátban.

[9] Kevevára – település Bánátban.

[10] Ma: Zsinagóga tér 1., Hesser és Goldner bérháza, épült: 1932.

[11] Az 1980-as évek végén lebontották.

Címkék:Halbrohr, Szabadka