Szombat előfizetés 2017

Abbázia – Világi ragyogás isten szolgáinak árnyékában

Írta: Klein Rudolf - Rovat: Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Császár-királyunk, I. Ferenc József 1889. március 4-i rendeletében jelölte ki Abbáziát a birodalom első adriai klimatikus gyógyhelyének, ahová áradtak a Monarchia kékvérűi és nagypolgárai, sőt a külföldi nagyérdemű is.

7 - Abbaziai riviera, Laszlo Maria felv.

Abbáziai riviéra (fotó: László Mária)

A fürdőváros éghajlata valóban rendkívüli: a tenger mérsékli a teleket, a nyári hőséget viszont moderálja a város mögött tornyosuló Učka hegység, amely mögött öt óra után eltűnik a nap, és az esték kellemesen hűvösek. Légúti és érrendszeri betegségeket kezelnek itt.

1884-ben megjelent a vasút és az első izraelita vállalkozók az O sole mio belcanto-jának kék ege alatt, a buzgó katolicizmus világában. Korábbi jiddis-német identitásukat elhagyva magyarul smúzoltak az Örökkévalónak Baumhorn Lipót építette fiumei hajlékában, telkeket vásároltak az olaszoktól, osztrák-német rendben építkeztek, végezték közép-európai missziójukat: pókként szőtték egybe az egymástól eltérő régiókat, kultúrákat a Nagy Monarchiába, a nacionalizmusok fölött álló, miniatűr pre-EU-ba, melyhez talán ők ragaszkodtak a legjobban. A Judenkaisernek csúfolt Ferenc József valószínű nem azért favorizálta a zsidókat, mert szerette őket, hanem mert belátta, hogy arctalan, főképp német-ajkú, tüchtigeskedő bürokráciája mellett a zsidóság tartotta leginkább össze birodalmát. A széthullás után a Monarchia kultúrája messze túlélte korát – szellemisége, építészeti hagyománya még a 21. században is tetten érhető, valószínű a legjobban éppen Abbáziában.

7 - Abbazia_Slatina-Promenade_1900 körül

Abbázia, Slatina-Promenade, 1900 körül

Itt találkozott 1894-ben I. Ferenc József és II. Vilmos Császár, aki német birodalmi hadihajón érkezett beteg testét gyógyítatni. Lelkére is ráfért volna – talán akkor másképp alakul az európai történelem. Itt járt még három balkáni fejedelem is, I. Károly román és I. György görög király, valamint a parányi Montenegró Miklós (Nikola) hercege, aki öntudatosan ismételgette, hogy „mi és az oroszok 100 millióan vagyunk”, amiből a csöpp hegyi hercegség részesedése 2-3 ezrelék lehetett. De a Romanov ház, és az egész orosz birodalom nagy rokonszenvvel viseltetett Miklós herceg és különösen a stratégiailag fontos Kotor-i (olaszul Catarro-i) öböl iránt.

Abbáziában töltött boldog napokat Rudolf trónörökös és Stephanie hercegnő is. Végül, de nem utolsó sorban, a budapesti Zauszig Béla emlékezései szerint 1903-ban itt járt egy leendő, de egyelőre „bujdosó-fejedelem”, Vlagyimir Iljics Lenin, aki kevésbé felszabadult és boldog nyaralónak tűnt, mint a kékvérűek. Néhány hetes nyaralása során Dr. Jerzsenkijevics álnéven jelentkezett be szállodájába. A brit titkosszolgálat jelentése alapján inkább nézett ki riadt vidéki szatócsnak, mint karizmatikus népvezérnek.

Abbázia korabeli modernsége, szabadossága

A tengeri fürdőkben a női és férfi vendégek együtt élvezhették a sós vizet, és talán egymást is. A hely vonzotta a művészeket is: Csehov és Joyce írókat, Isadore Duncan táncosnőt, akinek jellegzetes kézmozdulatát az abbáziai pálmalevelek rezgése ihlette. Giacomo Puccini itt pihent meg két opera komponálása közben, a mindig szorgos és sportos, kikeresztelkedett Gustav Mahler pedig a Villa Jeanette-ben eltöltött nyaralásai során a 4. és 6. szimfóniáján dolgozott. Arról nem szól a fáma, elment-e a zenepavilonba rezesbandát hallgatni, de ismerve nyitottságát a populáris műfajok iránt – gyakran jelennek meg szimfóniáiban „utcai” vagy kvázi-népi elemek ‒, elképzelhető, hogy a nem kifejezetten csinos, de igen (ki)kapós és nagyon fiatal feleségével végigvonult a parkban, amikor örökzöld melódiákra gyűltek össze a „Kurgastok”. Ám Puccininál, Mahlernél, Csehovnál és még Lenin elvtársnál is fontosabb volt az 1900-ban megnyílt, és egész Abbáziát megédesítő Gerbeaud cukrászda, hivatalosan Pavillon für eine Conditorei (ma „Paviljon Šporer“). 1913-ban Abbáziának egy tucat szállója, 44 panziója és 83 villája, valamint 5 fürdője volt. Az abbáziai riviéra Lovrant is beleszámítva már a turista-éjszakák számát tekintve lepipálta Karlsbadot!

7 - Az egykori abbaziai villamos

Az egykori abbáziai villamos

A rapallói békével Isztria 1920-ban Olaszországhoz került, a Duce fennhatósága alá. Felépült a hegyoldalban a Mária Üdvözlégy templom és 1931-ben a nyári színpad, melyet nagyszabású Aida-előadással nyitottak meg hatezer néző jelenlétében, ezer négyzetméteres színpaddal. Itt lépett fel 1934-ben az édeskés hangú, a Duce szívét is megdobogtató lírai tenor, Beniamino Gigli. Abbázia két Kálmán Imre operett-fesztiválnak is otthont adott, amíg szabad volt zsidók írta zenét élvezni, még a fasiszta-náci Kulturkampf erőre kapása előtt.

1936-tól 1938-ig Tilla Durieux (Ottilia Godeffroy) német színművésznő vezette a Hotel „Cristalo“-t. Híres gyűjteményében Van Gogh, Monet, Renoir, Cézanne, Manet, Chagall, Kokoschka, Klee, művei sorakoztak. Amikor az 1960-as években a Hotel Kristalban nyaraltunk, már inkább csak szocreál „remekművekkel” találkoztunk és minden helyiségben egy-egy Tito-képpel, melyeken tökéletesen szabott fehér öltönyben, mosolyogva, parázsló szivarral a kezében pózolt a „proletárvezér”.

1945-ben Isztria a Jugoszláv Népköztársaság részévé vált, és így a magyar riviéra horvát kézbe került, ahol szívesen nyaralt a bácskai polgárság. Ez talán egyfajta dafke is volt, polgári dac a diktatúra egyenlősdijével, a párt nyaraltatással szemben, noha a balkáni ízesítésű csevapcsicsa-kommunizmus viszonylag enyhe volt. A „Láncos Kutya” (Tito elvtárs magyar beceneve a Rákosi-korban) nem volt teljesen hű a tanokhoz. Tolerálta a „polgári csökevényeket” ‒ ő maga zongorázott, fotózott, imádta a drága ruhákat és autókat, valamint a luxus-nőket, többek között két világhírű operaénekesnőt, Zinka Kuncot és Maria Callast, és a könnyebb műfaj celebjeit, Josephine Bakert, Liz Taylort, stb. Testes, mindig mosolygó, líkai szerb felesége, eredetileg betanított ápolónő szerint „étvágya” meghaladta Nagy Szulejmánét. (A sikktelen kabátot viselő Kádár elvtárs kifejezettem unalmas, stílustalan, már-már nebich volt a divatos, elégedetten mosolygó, karizmatikus Titóhoz képest.) A jugoszláv first lady, Jovanka elvtársnő történelmi ismeretei fölöttébb hiányosak voltak. A szultánok háremét, Nagy Szulejmánét beleértve, nemcsak felnőtt hölgyek népesítették be, de gyereklányok is – a prófétát is kislányok liliomtiprásával vádolják a „hitetlenek” – sőt, szőke keresztény születésű fiúcskák is. E két utóbbi műfaj hiányzott Tito Elvtárs portfóliójából.

Tito rajongott

az Észak-Adria kulturálisan sokszínű – olasz, szlovén, horvát, osztrák, magyar – világa iránt, és megbocsájtotta a katolicizmust is. Ugyanolyan egyedi 600-as mercedese volt, mint VI. Pál pápának! A harmadik ilyen autót Mao Ce Tung, a kínai kommunista párt első embere birtokolta. Tito a konszolidáció korában létrehozta az értelmiséggel való kiegyezést, a fejlődés előfeltételét, és toleranciát hirdetett a turizmussal szemben, amiben Abbázia volt a zászlóshajó. Nem változtatta meg Abbázia, Opatija (magyarul: apátság) nevét egy tenyeres-talpas partizán hős nevére.

7-  A promenad a botanikus kertbol, L.M. felv.

A promenád a botanikus kertből (fotó: László Mária)

Abbázia ragyogó fürdőhely maradt a jugoszláv riviérán még az 1960-as és 1970-es években is. Az 1884-ben épült Hotel Kvarner (Hotel Quarnero, az első grand hotel a Kelet-Adrián) parkolójában Rolls Royce-ok és Jaguárok sorakoztak. A monarchiabeli, eklektikus, és art deco-s jegyekkel bővített Kvarner szálló pompás teraszán este a tenger mormolásától kisérve Ivo Robić, a jugoszláv Frank Sinatra lépett fel. Robić állítólag egy szegény dalmáciai halászfaluból származott, de lehet, hogy ez csak a hivatalos verzió, mint Tito elvtárs munkás-paraszt eredete. Arról nem szólt a fáma, hogy Tito hol tanult meg zongorázni ‒ vajon a jugoszláv királyi börtönben-e, vagy Sztálin elvtárs jobbján. A legenda szerint az abbáziai pacsirta, az egykori falusi borbélycégérekre emlékeztető, dús, feketehajú, alacsony homlokú, dalmát szépfiú, a terebélyes first lady fülébe dúdolta először a Strangers in the Night horvát verzióját. A ropogós-reszelős délszláv nyelven ez elég otrombán szólhatott, de hazai volt.

Abbáziában Ivo szívesen énekelt „kapitalista turistáknak” is, ami a likviditással küszködő pártállamban bocsánatos bűn és hazafiúi tett volt egyszerre. Ilyenkor táncos apám felkérte kevésbé táncos lábú anyámat egy körre. Egyedüllétemet krémesekkel kárpótolták. Ám négy-öt perc után visszaültek mellém tovább hallgatni Robićot, aki megengedhette magának, hogy a slágereket „külföldiül” énekli a turisták számára.

A szobákért az abbáziai szállókban mindig kevesebbet fizettünk, mint a Royce tulajdonosok. A szabadkai Fischer Pika, kicsiny hitközségünk távolra szakadt tagja nem hivatalos „last minute” csomagokkal segítette földijeit. Pika nagyon fontos kis ember volt, az orrán keresztül beszélve, kemény magyar akcentussal, több nyelven, egyszerre néhány telefonba adta ki parancsait a luxus-szálló recepcióján.

Kleinék abszolút VIP elbánást élveztek,

apám, jó nevű ügyvéd és „haKohen” státusa nyomán, (gyakran felhívták a tórához). Tökéletesen szabott öltönyben, kalapban tökéletesen olvasta a héber szöveget – már azt a magyaros hébert, amit a 19. század ránk hagyományozott. (Izraelben rokonaim megmosolyogtak, amikor azt mondtam, hogy „Lö sónó tajvó”.) Éppúgy VIP-ek voltak a Grossz, Kón, Schreiber családok is, és természetesen Kaufmann Laci, a szabadkai rendőrfőnök, a szocialista rend éber héber őre.

Abbáziában az 1960-70-es években azután a Royce-okat és Lamborginiket felváltották az Opelok és Mercedesek. A pánszláv pártállam és a Német Szövetségi Köztársaság között sajátságos viszony jött létre. A büszke partizánoknak el kellett viselnie az 1960-70-es évek német turista invázióját és azt is, hogy gyermekeik már a Volkswagenek kerekeit szerelték a wolfsburgi gyárban, unokáik pedig már törték a délszláv nyelveket. Jugoszláviát gyakorlatilag lefejezte az elvándorlás, és megalázta a németek hódítása az Adrián. A bácskai magyar humoristák arról élcelődtek, hogy a Führer bajuszkája alatt kajánul vigyorog a pokolban: Herrenvolkja az Adria partján sütkérezik és vedeli a sört, a hős partizánok gyermekei meg a német gyárakban robotolnak.

7 - Uj szallodak a regiek szellemeben, L.M. felv

Új szállodák a régiek szellemében (fotó: László Mária)

Ekkor kezdett érdekelni a gyengébb nem, és felfigyeltem arra, hogy mennyire különböznek a szőke Izoldák a Lídón a helyi lányoktól. Nyurga testükre vastagon kenték a Niveát a megtermett, sörhasú Trisztánok, és közben nagy Grundig tranzisztoros rádióikból nem Richard Wagner delejező harmóniái áradtak, hanem a hallgathatatlan, zeneileg banális német szórakoztató zene, mely még a balkáni műfolklórtól, a „hegyi tangótól“ is szörnyűbb volt. A frizsidertáskákból újabb és újabb sörösüvegek kerültek elő ‒ elbűvölt ez az állóképesség. Ám a jellemző német sör-lárma csak este lett úrrá.

A Monarchia korától tartó abbáziai ragyogás lassan hanyatlásnak indult, ahogy az egész délszláv államszövetség. Kezdetét vette Jugoszláviában a „monarchiátlanodás” és balkanizáció: a bácskai magyar cukrászokat itt is és a szlovéniai Bledben is felváltották az albán cukrászok, és a rigójancsik, Sacher-torták, dobos-torták ‒ és természetesen a krémesek ‒ világát kiszorította a slatko és a baklava. Ez a rettegők körében felvillantotta a balkáni iszlám náci-csapatok, a Szándzsáki Divízió rémtetteinek emlékét a második világháborúból, előrevetítve a következő balkáni vérfürdőt, ha majd az agg diktátort Lenin Elvtárs magához szólítja.

Ez 1981-ben meg is történt, és a bősz kis nemzetek egymásnak estek. Ezt nemcsak a cezáromán, elmebeteg politikusok szervezték, hanem az anyaszentegyház is. A katolikus egyházfő, a Szent Ferenc nevét viselő Franjo Kuharić bíboros érsek arra bíztatta híveit, hogy tisztítsák meg Horvátországot a pravoszláv „megszállóktól”. Valójában a szerbek több száz éve, még a török időktől fogva éltek horvát földön, függetlenül attól, hogy a „Jugoszláv Kommunista Szövetségben“ (nem párt, hanem szövetség), a Jugoszláv Néphadseregben és (titkos)rendőrségben domináns szerepet játszottak, maguk alá gyűrve a többi szláv és nem szláv etnikumot. Szerb oldalról őszentsége Pál Pátriárka hirdetett bosszút a katolikus horvátok ellen, a második világháborúban elkövetett jasenovaci mészárlás miatt. Hozzá csatlakozott legszentebb II. Аlekszej, a balti német, nemesi származású és egyben KGB ügynök főpap is, Moszkva és minden oroszok pátriárkája. Az oroszok segítőkészsége nem pusztán apostoli volt, Kalasnyikov-szállítmányok formájában is megnyilvánult. Ám a „magyar riviérát” elkerülték a viszályok – éppúgy, mint a többnemzetiségű és hasonlóan civilizált Vajdaságot. A Monarchia szelleme egy kicsit még mindig hatott.

A szerb-horvát háború után

elzarándokoltunk feleségemmel Abbáziába. A Kvarner szálló Royce-okat látott parkolója már igen „levegős” volt. Az egykor pompás előcsarnokban lyukas volt a szőnyeg, csak néhány égő égett a hatalmas art deco-s csillárban. A recepción már nem volt ott a dinamikus Fischer Pika és szemfüles asszisztensei. Borotválatlan, beesett arcú, mogorva ember olvasta unottan a Vjesnik (Hírnök) című horvát kormánylapot. Hogy jobban tiszteljen minket, „külföldiül” szólaltunk meg, de nem beszélt se németül, se angolul – olaszul is alig. Azért ültették ide, mert „jó horvát” volt az úgynevezett honvédő háború (Domovinski rat) idejében. A kellemetlen pillanatoknak véget vetve, nagykegyesen megszólaltunk horvátul, mire egy balkáni otrombaság következett, mely közös a délszláv nyelvekben – nem a mi számlánkra, hanem csak úgy általában, a világ folyására utalva. A közös nyelv beszédessé tette a borotválatlan hazafit, és érdeklődésünkre úgy összegezett, hogy a horvátok a 20. század nagy lúzerei. Lepusztult iparral, korgó gyomorral nem sokat ér a nemzeti megújhodás és függetlenség. A telefon mellett ugyan még ott díszelgett egy háromszög alakú, büszke nemzeti lobogó, de unott légy pihent rajta. A Monarchiából, a magyar riviérából már csak az idővel dacoló diósgyőri vasművekben öntött hatalmas vashengerek maradtak a kikötőben, melyekhez a hajókat kötötték ki, ha netán egy arra tévedt volna.

7 - Hotel Kvarner, Laszlo Maria felv.

Hotel Kvarner (fotó: László Mária)

Lompos pincér szolgálta fel az íztelen ebédet; hüvelykujja belelógott a levesbe, melyet épp olyan agyon-karcolt fémcsészékben hoztak ki a vendégeknek, mint az aranykorban. Meglehet, ezek ugyanazok a csészék voltak. Túlélték a titói csevapcsicsa kommunizmust, a nemzeti érzelmek szárnyalását és a szerb-horvát háborút, a katartikus nemzeti függetlenség mézes-éveit és a kiábrándulás illetve a korgó gyomor korát.

Pest felé menet Zágrábban tartottam néhány előadást, népes közönség előtt. Ám az utolsó előadásra nem jött el senki, mert a televíziót nézték, hogy megtudják, nemzetük első fia, Ivo Sanader miniszterelnök miként dezertál egy elfogatási parancs kiadása után. Hajnalban elcsípték az osztrák csendőrök. Ausztria kiadta a bukott „hazafit”, aki azóta is a remetineci börtön rácsai mögül élvezi a zágrábi táj lankáit.

Utóbb kiderült, hogy a spliti születésű, szegény és hitbuzgó, sokgyerekes munkáscsaládból feltörő politikus ígéretes pályát futott be. A spliti érseki gimnázium és egyetem elvégzése után Innsbruckba költözött doktori tanulmányok céljából, ahol megalapította a Horvát Demokrata Közösség (a vérfürdőért felelős nacionalista párt) osztrák sejtjét. Ezután a szintén Szent Ferenc nevét viselő Franjo Tuđman, korábban Tito kommunista tábornoka, majd személyi kultusszal körülvett nemzeti hős (utóbb háborús bűnös) szárnyai alá vette, és a fiatal Ivo a párt ranglétráján egészen a miniszterelnöki bársonyszékig jutott, ahol igencsak a fejébe szállt a dicsőség. Az FBI jelentése szerint gyakori New York-i hivatalos és magánlátogatásai során szultánként dőzsölt és pazarolt, a Hotel Palace 465m2-es penthouse apartmanjáért a horvát adófizetők zsebéből akár 25.000 dollárt is elköltött egy este, mint Michael Jackson, a kifehérített fekete popsztár, aki viszont maga énekelte/ugrálta össze a rávalót. Úgy látszik, Titóhoz hasonlóan Sanader is tanult Nagy Szulejmántól, csak mást. Ám, időközben a világ megváltozott.

A karizmatikus, nacionalista, balkáni despoták ideje letűnőfélben van, és az olasz, osztrák-magyar meg balkáni hatások között vacilláló ország mintha ismét Közép-Európa részévé válna. 2010-ben éppen Abbáziában „szívták el a békepipát” a mérsékelt, kulturált horvát államfő, Ivo Josipović jogászprofesszor, zeneszerző és az eredetileg pszichológus szerb államelnök, Boris Tadić. Történelmi megbékélés volt ez ‒ talán ötven évig megint békesség lesz a térségben ‒, mely méltó Abbázia toleráns, a másságokból erényt kovácsoló hagyományához. Horvátország EU-s csatlakozása ismét közel hozhatja a fejlett szomszédokhoz, és a „magyar riviéra” ismét naggyá válhat: eláraszthatják az abbáziai szállodák parkolóit a Royce-ok és Lamborginik, a Lídót a nyurga, szőke hajú Izoldák, az eurók pedig a horvát nemzeti bank trezorját.

 

 

Címkék:2014-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Moszad volt főnöke szerint Netanjahu veszélyezteti Izrael biztonságát

Meir Dagan, a Moszad volt főnöke szerint Benjámin Netanjahu miniszterelnök politikája veszélybe sodorhatja Izraelt - írta csütörtökön a ynet, a...

A Charlie és a gyilkosok vétója

A tizenhét áldozatot követelő párizsi terrormerényletek utáni vitákban új kifejezés született: „a gyilkosok vétója”. Egy amerikai szerző elutasítja, hogy az...

Close