Szerepek és szerepjátékok

Írta: Biró Tamás - Rovat: Belpolitika, Hagyomány, Politika

„A nők egyenjogúsítása a neológia fennmaradásának egyik záloga” – írta Schweitzer Gábor vitaindító cikkének epilógusában, 2016 októberében. Az azóta kibontakozó vita a nők zsinagógai szerepvállalásáról, és általában a neológia mibenlétéről, számos kritikus kérdést hozott a felszínre.

Biró Tamás

A pro és kontra érveknél még izgalmasabb lenne a megszólalók gondolkodásmódjának és nézőpontjának, érvrendszerének és megoldási stratégiáinak, meglévő és hiányos ismereteinek, axiómáinak és dilemmáinak, stílusának és helyesírási hibáinak a kielemzése – de ezt a feladatot hagyjuk meg a jövő kutatói számára.

Komoróczy Szonja hozzászólásában elmeséli, hogy még a „liberális zsidó iskolában” is sulykolják a hagyományos, pontosabban szólva, annak hitt nemi szerepeket: csak a kislányok gyújtanak gyertyát, méghozzá úgy, hogy kendőt vesznek, míg a fiúk mondanak kiddust. Márpedig ha ortodox szempontból nézzük a halákhát,

mind a férfi, mind a nő köteles gyertyát gyújtani és kiddust mondani,

ha más nem teszi meg helyette. Egalitariánus és „világi liberális” szemszögből még kevésbé indokolt a különbségtétel. Ortodox közösségekben csak a házas nők fedik be a hajukat, ők viszont nem csak gyertyagyújtás alkalmával. Egalitariánus közösségekben viszont, ahogy azt Komoróczy Szonja is megjegyzi, a lányok, asszonyok inkább kipát vesznek rituális alkalmakkor, semmint kendőt.

Az említett iskola oktatási formáit természetesen nem az ortodox, és nem is a külföldi egalitariánus közösségek gyakorlata határozza meg, hanem a magyarországi neológiáé. A gyermekeknek a (feltételezett? valós?) neológ felnőtt szerepeket tanítják meg a „világi zsidó” iskolában. Ez az az irányzat Magyarországon, amelynek legtöbb híve élete nagy részét „világi zsidóként” éli meg, és csupán a hét, az év vagy az élet egy-egy kiemelt pillanatában lép át a vallásos szférába. És valóban, a pillanat szakralitása a gyermekek által eljátszott apukáknál kipaviselésben, míg az anyukáknál kendő (gyakran a híres-hírhedt „csipketerítő”) viselésében jelenik meg.

A gyermekek tehát a péntek reggeli judaisztikaórán eljátsszák a felnőtt nemi szerepeket. De a felnőtt nemi szerepek – és itt válik a történet tanulságossá az egész magyar neológia mibenléte szempontjából – szintén csupán eljátszott szerepek. Ahogy a gyermekek egy negyedóra erejéig válnak felnőtté, neológ vallásos felnőtté, úgy válik

az átlagos magyar neológ felnőtt is csupán egy péntek esti istentisztelet, egy Kol nidré ima vagy egy barmicvo szertartás erejéig vallásos zsidóvá.

A neológ rabbi és néhány híve természetesen kivétel. Ők a hét 168 órájában vallásos zsidók, akik naponta kétszer-háromszor összegyűlnek a zsinagógában imádkozni. Minden nap kóserül étkeznek, és munka után még elrohannak a város másik felébe, mert csak ott található kóser üzlet. A naptárukba már az év elején beírták a zsidó ünnepeket, nehogy egy üzleti utat smini aceret vagy savuot második napjára szervezzenek. De a neológ rabbi tisztában van azzal, hogy híveinek, pontosabban szólva, potenciális híveinek, a célközönségének a többsége nem ilyen. Ha el akarja kerülni zsinagógájának az elnéptelenedését, ha esetleg még közösséget is szeretne építeni, akkor a Kol nidré-zsidókat is meg kell szólítania.

A Kol nidré-zsidók azonban úgy vannak a zsidósággal, mint a színházzal: odamegyek, megnézem, élvezem az előadást, de nem azonosulok a szereplőkkel. A hagyományos zsinagóga tere homogén, középen van a tóraolvasó emelvény, és mindenki – minden férfi – része a show-nak. Elválasztás kizárólag a női és a férfi tér között van. A neológ zsinagógák egy részének a térszerkezete viszont színházjellegű: az emelvény nem egyszerűen előre került, hanem egy korláttal lezárt színpaddá változott, ahol a rabbi és a kántor, a tóraolvasó és a hitközségi elöljárók fellépnek. A térrel együtt a közösség is kettévált, előbbiekből színészek, az egyszerű hívekből pedig nézők lettek.

Ezen a ponton megérthetjük, miért nincs igény a magyarországi Kol nidré-zsidóságban az egalitariánus szemléletre. Két választ is adok. Először is, a nők szerepe a neológ zsinagógában semmivel sem passzívabb, mint az átlagos férfiak szerepe. A szakrális tér női szelete sem alacsonyabb rendű, mint a passzív férfi tér. (Talán az „erkélyülések” a tér hierarchiájában még jobbak is, mint a „földszinti ülések”…) Miért igényelne tehát a neológ nő többet, mint a neológ férfi? Na ja, ahogy van egy elenyésző kisebbség a férfiak között, akik szeretnének szerepelni, úgy a nők között is lehet ilyen. De míg az előbbiek előtt nyitva van a pálya, az utóbbiak előtt nincs. És elnézve az egalitariánus közösségekben a női kántorok, rabbik arányát, még az is lehet, hogy a nők nagyobb számban szeretnének szerepelni, mint a férfiak… De ne szaladjunk előre.

A második válasz látszólag ellentmond, de inkább kiegészíti az elsőt: ha egy kicsit nyom is a színházi szék, ha egy kicsit zavar is a sötét a nézőtéren, ha el is zsibbad a lábam, azt az egy-két órát kibírom. Tudomásul veszem, hogy a kényelmetlenség együtt jár a színház élményével. Hasonlóképp, a hét 166 órájában emancipált nők tudomásul veszik, hogy a hét két órájában másodrendűek: a helyzet velejárója a premodern zsidó vallási hagyománynak. Hiszen miről szól a zsidóság? Mindannyian tudjuk zsidóságunk legmeghatározóbb forrásából, Tevjétől, a tejesembertől: Tradition!

A neológiáról szóló viták visszatérő eleme az, hogy

mi is (máskor: mi is legyen) a neológia: hagyománytisztelő reform vagy liberális ortodoxia?

Vajon a maszorti (amerikai conservative) mozgalom, vagy a modern ortodoxia áll-e hozzá közelebb? Látszólag a hívek vallásgyakorlatának inkább az előbbi, a mai rabbik ideológiájának az utóbbi felelne meg. Azonban a helyzet ennél komplikáltabb. A neológ hívő a zsinagógán kívül valóban olyan életet él, mint amit egy reform zsidó él a zsinagógán kívül. De a zsinagógán belül a neológ hívő az ortodoxnak vélt („autentikus” – nem véletlenül lovagolja meg ezt a kulcsszót a Chabad) előadást várja el. Ugyanis nem ismer mást. Amikor az emancipált, huszonegyedik századi nő nagy ritkán belép a zsinagógába, Tevje feleségének a szerepét akarja eljátszani, csipketerítővel a fején. [Szerzői instrukció: kéretik a retorikai túlzást nem szó szerint venni!]

Vidéki holland közösségben ugyanezt tapasztaltam: bár senki nem tartott semmit, a rabbi is 150 km távolságban élt, mégis ragaszkodtak kéthetente szombaton az ortodox formákhoz. Mert ott csak kétszer 168 óránként kellett 2-3 órányi ortodox színjátékot előadni. Ezzel szemben léteznek olyan reform és conservative (maszorti) közösségek világszerte, sőt léteznek olyan magyarországi neológ közösségek is, amelyeknek a tagjai éppúgy megélik a zsidóságukat a „színháztermen” kívül, mint az ortodoxok. Még ha nem is ugyanazokban a formákban. Egy zsinagógához kapcsolódó Jewish community center nem csupán szakrális teret biztosít a liturgiához, hanem formális és informális oktatást, szórakozási és sportolási lehetőséget is. A zsinagóga – a szó eredeti, görög jelentésének megfelelően – az összejövetel, a közösség terévé válhat ismét. Az, aki passzív nézője marad az imának, aktív résztvevője lehet egy tanulócsoportnak, és aktív szervezője egy színjátszókörnek, egy jótékonysági ételosztásnak vagy egy kosárlabdacsapatnak. A zsidóság megélésének új formáit kell kialakítani (sőt számos régi formát is vissza lehet hozni) annak érdekében, hogy a hívek a hét 168 órájából minél többet töltsenek el, méghozzá aktív módon, zsidóként.

Mondani sem kell, a zsinagógák újra-benépesítésének és a vegyesházasságok számának a csökkentésének (illetve a vegyesházasságban élők, a partnereik és gyermekeik zsidósághoz való vonzásának) is eszköze lehet a zsinagógai közösségek kulturális-társadalmi életének a fellendítése. Ugyanakkor a zsidóság aktívabb megélésének a következménye lesz az is, hogy a hívek olyan formákat kezdenek el igényelni, amelyekben valóban jól érzik magukat. Már szóvá teszik, ha nyom a színházi szék, és sötét van a nézőtéren.

A külföldi példák alapján azt gondolom, ekkor (de csak ekkor) jelenhet meg az érezhető nyomás, hogy

gondoljuk újra a nők zsinagógai szerepét.

Ha majd a magyar neológia egy ponton úgy dönt, hogy enged a nyomásnak, és kinyitja a kapuit az emberiség felét kitevő nők előtt, azzal nem egyszerűen megduplázza azt a bázist, amelyből a minjengondokkal küzdő zsinagógák és a létszámgondokkal küzdő Rabbiképző meríthet. Hanem azt is üzeni, hogy a közösségnek joga van meghatározni saját fejlődési irányát.

Örök dilemma persze, hogy van-e erre joga egy közösségnek, avagy a teológiai irányvonal megszabása a teológusok szűk körének a kizárólagos szakmai kompetenciája.

(Biró Tamás, [email protected], nyelvész és hebraista)

 

[popup][/popup]