Kik gyilkoltak Párizsban és miért?

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A jól összehangolt párizsi terrortámadásoknak egyetlen direkt célja volt: minél több védtelen polgári személy lemészárlása.

Párizsi merénylet

A mészárlók – jelenlegi ismereteink szerint az Iszlám Állam jól képzett és hidegvérű fanatikusai –szempontjából a siker megkérdőjelezhetetlen.

Hogy mit akartak? Elsősorban bosszút állni. Miért? Az őket ért sérelmekért. Ezek oly mérhetetlenül súlyosak, hogy feljogosítják őket minden civilizációs norma felrúgására. Ezek a normák az ő szemükben amúgy is megvetendők, értéktelenek, miként az egész nyugati társadalom, amely azokat kitermelte.

És hogy mik az ő sérelmeik? Elsősorban a sikertelenségük. Nem bírják nézni, hogy a franciák jól élnek, jól érzik magukat a bőrükben, szórakozni mennek, futballmeccsre, rock-koncertre, étterembe járnak.

A rohadékok. Tíz eurót költenek egy pohár borra, nekünk meg egész napra nem jut ennyi. Kifizetnek kétszáz eurót egy koncertjegyre, mi pedig ennyi segélyből élünk egy hónapig. Nekünk azért nincs pénzünk, mert nekik olyan sok van. Tőlünk lopták. Vagy ha nem éppen tőlünk, akkor a szüleinktől, akik olcsó bérért építették nekik a vasutakat és az autópályákat. Meg a nagyszüleinktől, akiket kizsákmányoltak és kifosztottak Algériában. Meg az őseinktől, akiket a keresztesek legyilkoltak Jeruzsálemben. Kifosztanak és elnyomnak bennünket, aztán még a prófétánkat is kigúnyolják. Hát majd nem fognak gúnyolódni. Majd vérbe fojtjuk a koncertjüket, ahol olyan erkölcstelen módon viselkednek.

Politikailag korrektek és ellenlábasaik

vitájában örök kérdés, hogy mik a gyökerei a nagyvárosi lakótelepek gettóiban vegetáló, iskolákból hamar kimaradó, bandakultúrában szocializálódó, segélyből és drogdílerkedésből élő fiatalok beilleszkedési sikertelenségének és az ebből kisarjadó vad, iszlámizmusra fogékony ellenkultúrának. A többségi társadalom kirekesztő magatartása, mint a polkorrektek állítják, avagy (legalább részben) az iszlámban gyökerező sérelmi politika, mint az ellentábor hívei vélik?

A politikai korrektség a hagyományos baloldali radikalizmus kiterjesztésén alapul. Utóbbi szerint a szegénynek mindig igaza van a gazdaggal, az alul lévőnek a felül lévővel szemben, így valójában elnyomott és elnyomó viszonyáról kell beszélni. A társadalom kizsákmányolásra és könyörtelen osztályharcra épül, melynek során az utolsó, nagy, Armageddonhoz hasonlatos csatában a kizsákmányoltak és megszomorítottak végső győzelmet aratnak kizsákmányolóik fölött, és ezzel elérkeznek az osztálynélküli társadalom öröklétig tartó földi paradicsomába.

(A fasizmus az örök küzdelemnek egy másik változatával rukkolt elő: eszerint a mindeddig elnyomott és sanyargatott, ámde vezetésre és uralkodásra termett népek a nagy végső küzdelemben legyőzik az őket rabigában tartó alacsonyabb rendűeket /mindenekelőtt a zsidókat/ és a felsőbbrendű faj örök paradicsomát teremtik meg.)

Miután a felszabadítás marxista változata lekerült a napirendről, a felszabadítók korszerűsítették ideológiájukat és a munkásosztály helyett újabb, felszabadítandó alanyok után néztek. Így találtak rá a gyarmati (színes bőrű) népekre, a nőkre, a rokkantakra, a homoszexuálisokra. S valóban, ezekben az esetekben joggal léptek fel az elnyomás, a jogfosztottság, a megvetés és a kirekesztettség ellen. A józanabbak aztán, mint hajdan a szociáldemokraták, a kivívott eredmények – s még inkább a társadalom fogékonysága – láttán beszüntették a harcot és a reformokra koncentráltak. A radikálisok azonban, mint hajdan a kommunisták, a harcot az ellenség teljes megsemmisítéséig akarják vívni, így örökösen homofóbiát, iszlamofóbiát, kirekesztőket, rasszistákat, stb. orrontanak mindenütt. Az ő szemükben a többség és kisebbség konfliktusáról csakis az előbbiek tehetnek.

Az iszlámizmus azonban nem egyszerű okozat,

hanem sui generis jelenség: benne ugyanaz fogalmazódik meg nagyban, mint amit a párizsi banlieu-k fiataljai mondanak kicsinyben: az iszlám világ sikertelenségéről, elmaradottságáról, versenyképtelenségéről csakis a nyugat tehet, mindezért tehát a nyugatnak kell lakolnia. A „keresztesek” fenyegetnek és el akarnak pusztítani bennünket, úgymond, ott vannak Szíriában és Irakban és Afganisztánban, pusztítsuk hát őket, ahol és ahogyan csak lehet. A nyugati világ erkölcsi normái bennünket nem köteleznek, ezeket ők csak azért találták ki, hogy bennünket megbéklyózzanak.

Nyugat-Európa most ismerkedik azzal az irracionális gyűlölettel, amivel Izrael évtizedek óta egyedül küzd. A palesztinok sérelmi politikáját Nyugat-Európa eddig lelkesen támogatta. Minél véresebb gyilkosságokat hajtott végre a Hamasz és az Iszlám Dzsihád (amelyek most elítélik a párizsi öldöklést!), minél gátlástalanabbul hirdették, hogy zsidókat akarnak ölni, annál megrovóbban emelte fel ujját Nyugat-Európa, mondván: mindennek a „megszállás” az oka. Nagy kérdés, hogy most vajon megérti-e a nyugati világ: a sérelmi politika elsősorban nem a sérelmekkel magyarázható, hanem a magát sértettnek érző egyén vagy közösség sérült önképén és ebből fakadó komplexusain. Aki sérelmi politikát űz, az sérelmeket keres, talál és kreál. Ezt a beállítottságot nem lehet engedményekkel orvosolni. A sérelmek belül vannak, nem kívül.

A sérelmi politika

szellemét a magyar közönség az Orbán-kormány tevékenysége nyomán jól ismeri: a nyugat az adósunk, nem mi tartozunk nekik, hanem ők tartoznak nekünk. Köszönjék meg, hogy elfogadjuk a pénzüket, és ne merészeljenek képmutató módon kioktatni bennünket demokráciából.

Ezt a sérelmi politikát nem a nyugat méltatlan magatartása okozza, hanem az ezt gyakorló magyar politikusok, illetve a rájuk szavazó közönség komplexusai.

A honi balliberális tábor jogos szenvedéllyel veti magát a magyar demokrácia védelmében vívott harcba. E harc közben azonban sokan nem veszik észre, hogy egy olyan ellenség jelent meg Európa kapujában, amihez képest az orbáni demokráciakorlátozás vidám operettnek tűnik. Magyarországon egy független szellemű újságírót az elbocsájtás és a munkanélküliség fenyegethet, ám az iszlámista rendszerben a független újságírókra a Charlie Hebdo szerzőinek sorsa vár. Magyarországon a vallásra hivatkozva elrendelték a boltok vasárnapi zárva tartását, ám az iszlámista logika szerint a szent ünnep megsértőit minden további nélkül le lehet mészárolni.

Nemcsak az iszlámizmus elől menekülők érkeztek meg Európába, hanem velük egy időben az iszlámizmus is. A Le Figaro szerint az egyik merénylő október 3-án menekültként érkezett Görögországba.

A politikai korrektség elvére építő nyugati demokráciáknak jelenleg nincsenek megfelelő eszközeik az iszlámizmussal szemben, mert nem ismerik a kisebbségek bírálatának nyelvezetét. Ebben a kultúrában csak a többségi, domináns csoportok (fehér, keresztény, heteroszexuális, férfi) bírálata megengedett. Ha ez fordítva történik, a bíráló jó eséllyel rasszista, iszlamofób, homofób, stb. megbélyegzésben részesül. Nincsen semmiféle kialakult gyakorlat arra nézve, hogy miként lehet tematizálni egy hátrányos helyzetű kisebbségi csoport demokráciával nem kompatibilis szokásait, hagyományait. (Amivel persze nem akarom azt mondani, hogy az iszlámizmus és – mondjuk – a melegek azonos veszélyt jelentenének a nyugati demokráciára.)

(A zsidók külön bonyolult eset: nyílt bírálatuk a legszigorúbb tabu alá esik, viszont kárpótlásként ott van Izrael, a zsidó állam, amelynek rituális elítélése, megbélyegzése a nyugat-európai polkorrektek kötelező napi gyakorlata.)

Az iszlám a nyugati világban már bejelentette igényét a kisebbségi státuszra, így hívei e közösség/vallás/civilizáció minden bírálatát igyekeznek azonnal iszlamofóbiának minősíteni. Ha pedig a nyugati demokrácia még megfogalmazni sem tudhatja az iszlámmal kapcsolatos kritikai észrevételeit, akkor esélye sem lesz, hogy az iszlám válságának következményeivel megbirkózzon.

Címkék:2015-12, iszlámizmus, párizsi terrortámadás, politikai korrektség

[popup][/popup]