„Hazaárulónak neveztek az előző rezsimben is”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika

Születésnapi beszélgetés a 85 éves Konrád György íróval.

Konrád György (Fotó: Tóth Csilla)

Mit mondana egykori álmairól, ha most – mint a klasszikus Karinthy novellában – összetalálkozna a fiatal Konrád Györggyel?

Sajnos nem tudok elég érdekes választ adni, mert úgy érzem, hogy én ugyanaz vagyok hatéves korom óta. Nem nagyon érzem a változást magamban. Annyiban talán igen, hogy amikor csak lehetett, olvastam, kedvemet leltem a fogalmazásban, és a tanító néni megdicsérte a dolgozataimat. 14-15 éves koromban határoztam el, hogy író leszek.

A novellában a fiatal Karinthy azt kérdezi a felnőtt Karinthytól, hogy valóra váltak-e ifjúkori álmai egy boldog, szabad Magyarországról. Utóbbi kicsit hebeg, habog, majd valami olyat mond, hogy hát dolgozunk rajta.

Kis iskolás koromban én nem Magyarországról ábrándoztam, hanem arról, hogy a szövetségesek győznek, a nácik vesztenek, és Magyarországon sem üldözik a zsidókat.

Amikor a hetvenes évek elején megismertem, Ön éppen az olvasók és a hatóságok érdeklődését élvezte. Figyelték minden lépését, lakását átkutatták s rövidesen külföldre távozott. Találkozásunk alkalmával mégis az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem félt. S talán később sem. Jól láttam ezt?

Azt hiszem, jól. Félelem helyett inkább kíváncsiságot éreztem. Ezt talán anyámtól örököltem. Ő nem volt félős, és ennek köszönhettük az életünket, szüleink és mi ketten gyerekek. Anyám 1944. május 15 én a főszolgabírónál tiltakozott apám aznapi letartóztatása ellen, mire a Gestapo őt is letartóztatta. Egy Debrecen környéki internálótáborba kerültek, innen deportálták őket Ausztriába mezőgazdasági munkára és bécsi romeltakarításra. Télvégén, ahogy a szovjet csapatok Bécshez értek, gyalogmenetben kísérték őket a mauthauseni koncentrációs tábor felé. Mikor egy erdőn haladtak át, anyám rábeszélte apámat és a barátokat, hogy rejtőzzenek el a fák között. Aki szökni mert, életben maradt, aki nem, meghalt.

Emlékezetes könyve volt Az értelmiség útja az osztályhatalomig. A forradalmakat, a rendszerváltozásokat általában az értelmiség készíti elő. Létezik e ma az akkori értelmiséghez hasonló? Érdekli ma egyáltalán az értelmiség a hatalmat? Létezik egy akkorihoz hasonló kultúrpolitika?

Én azt gondolom, hogy az értelmiség zöme beilleszkedett a régi rendbe, sőt, jól is járt vele, mert a különböző értelmiségi szakmák méltányolva voltak. Néhányuk azonban ellenzékbe vonult és én ezekhez tartoztam. Nem gondolom, hogy a mai rezsim sokkal kedvesebb az értelmiséghez. Azt nem állítom, hogy valakit lecsuknak ezért vagy azért, és ennyiben más a rendszer viselkedése. Kétségtelen azonban, hogy azoknak az értelmiségi értékeknek, mint például az igazmondás, őszinteség, a szabad gondolkodás vállalása, a rezsim nem híve. Minden autoriter rezsim azt várja el, hogy respektálják és elismerjék.

Egyik könyvében. Talleyrand nyomán azt írja, hogy aki nem élt a rendszerváltás előtti években, az nem tudja, hogy milyen édes volt akkor az élet. Az Önök körében létezett valamiféle szolidaritás, cinkosság, összekacsintás.

Igen, volt valami barátság, valamiféle szolidaritás is. Jó mulatság volt azt csinálni, amiben az ellenzék tevékenykedett.

Ismert az a fotó Kőszeg Ferencről, ahol aktatáskával rohan az üldözői elől. Ezek az akciók nagy kihívások lehettek.

Mondanék egy példát. Az ellenzéknek egy kedves, üdítő tagja volt Hodosán Róza. Amikor Rozika kényelmetlen helyzetbe került, mert körülfogták, akkor elkezdett szörnyen sikítozni, megrémítve a rendőröket. Le tudott ugrani egy vonatról, ha a táskájában fontos iratok voltak. Egyszóval, bátor volt.

Egyik írásában azt mondja, akkor lesz az ember antipolitikus, amikor túl sok szó esik a politikáról. Akkor most antipolitikusak legyünk vagy távolságtartók?

Én megkülönböztetem az apolitikust az antipolitikustól. Antipolitikus az, aki a kormányzat által erőltetett igazságokat nem fogadja el, aki nem hagyja magát átejteni. Az apolitikus pedig az, akit nem érdekel, aki elfordul a politikától. A könyv tulajdonképpen arról szólt, hogy Európának ez a kettéosztása egy olyan halálos dramaturgia, amely Európa megsemmisítéséhez vezet.

Nemrég egy kultúrpolitikus, hatalmi helyzetből azt mondta Önről, kár, hogy külföldön magyarnak tartják. Vajon az említett úr emlékezett-e arra, hogy Konrádtól egyszer már gyerekkorában is megtagadták magyarságát? Ahogy a francia mondja: mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz.

Amikor ezt olvastam az újságban, akkor azt gondoltam, hogy ennek elment az esze. Sokat gondolkozni ezen nem volt kedvem. Hozzá kell tennem, hogy hazaárulónak neveztek az előző rezsimben is. Akkor se jutott semmi okosság az eszükbe, most sem.

Szokás mondani: Azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg. Úgy tűnik, azt is, hogy ki a magyar. Már/még itt tartunk?

Az ember az, aminek mondja magát és ezt nem illik kétségbe vonni. Amikor sok orosz zsidó vándorolt ki Izraelbe, megkérdezték Ben Guriont: el lehet-e hinni mindenkiről, hogy zsidó, csak azért, mert azt mondja? Ben Gurion válasza az volt, aki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, az csak jöjjön.

Kertész Imrét annak idején nálunk többen is német írónak minősítették, és Nobel díját nagy fanyalgás fogadta. „Miért nem egy magyar író kapta a díjat?” S most, mit tesz Isten, Kertész nálunk a mennyekbe megy.

Erre nem reagálnék.

Egyetért még korábbi mondatával? „Kettős baleset, hogy magyarnak és zsidónak születtem.”

Nem volt szerencsés 1945 előtt zsidónak lenni. És magyarnak születni? Végül is, ez volt a legkevésbé sikeres nemzet a második világháborúban. Igaz, ha együtt voltak, ebből nagyszerű szimbiózis alakult ki. A nagyipar és Budapest fejlesztése, a zsidóknak és a keresztény magyaroknak együttes teljesítménye volt.

Idézek Öntől: „A sietős hasonulás, csak úgy, mint a makacs különbözés megkapta a maga büntetését. Akár akart, akár nem akart asszimilálódni a zsidó, egyikük se járt jól.”

A sietős azonosulást nem hitték el. A dacos különbözés pedig nem hozott sok jót. De volt az együttműködésben is érték és érdekesség. Azok az iskolatársaim, akik héderbe jártak és a Talmudot tanulták, sok jó dolgot tanultak, a szomszéd gyerekekkel játszottak, de nem fogadta be őket a magyar környezet. Volt valamilyen befogadás, s ezzel párhuzamosan valamilyen különállás is, de ennek az egyensúlyát nem sikerült kialakítani.

Nagyon aktuális mostanában a menekültek kérdése. Nemrég ön megjelentetett a sajtóban egy olyan véleményt, amely számos liberális társának nem volt ínyére. Ugyanakkor Ön, Pen Club elnök korában foglalkozott száműzött írók problémáival, sorsával, s magának a száműzetésnek a kérdéseivel is.

Mielőtt a nagy népvándorlás megindult, volt egy elfogadható gyakorlat, amelynek értelmében beengedtek embereket, akik állampolgárságot is kaptak. Valahogy úgy volt ez, mint azokkal a magyarokkal, akik a vasfüggönyön átmenve, valamilyen országba akartak utazni. Akkor a határon megvizsgálták őket, s egy bizonyos időre vízumot kaphattak. Persze, nem azonnal, a folyamat heteket vehetett igénybe. Valami óvatosság azért volt a nyugati államokban a keletről érkezők felé. Én ezt az ellenőrzést méltányosnak tartom. Kétségtelen, hogy 56-ban a magyaroknak egyszerűbb volt a nyugati országokba való beilleszkedés, hiszen hasonló kultúrából jöttek. Nem vittek magukkal olyan szellemi és vallási poggyászt, hogy megvessék azokat, akik nem olyanok, mint ők. Az igazság az, hogy a muzulmánok nagyon sokat ölik egymást. Szinte mindennap hallunk muszlim országokban muszlimoknak más muszlimok ellen végrehajtott merényleteiről, amelyeknek muszlimok az áldozatai. Szerintem az európai gondolkodás számára ez már nem elfogadható. Vallási okok miatt egymást öldösni bűn, s remélhetőleg előbb-utóbb majd lemondanak erről.

De éppen a fenti okok miatt menekülnek el sokan hazájukból, és ezért nem befogadni őket méltánytalan. A jelenlegi magyar kormány jó érzékkel ismerte fel, hogy a lakosság jó része életében nem sokat találkozott külföldivel, más kultúrából jövőkkel még kevésbé. A lakosság jelentős része szegény, és fél ezektől az ismeretlen emberektől. De hát nem is akarnak idejönni. A bevándorlók, illetve a menekültek a gazdag országokba igyekeznek, Németországba és Svédországba.

Szabadság tér, Sorsok Háza, Netanjahu budapesti látogatása. Meddig tarthat ez a patt, ez a megoldatlan helyzet?

A Szabadság tér komikumnak remek. Annyi zagyvalék jött ott össze a művészet álarcában, hogy oda nagyon érdekes elvinni külföldi barátokat, és megmagyarázni nekik, hogy ennek mi a konnotációja, a rezsim pedig kinevetteti magát.

A Sorsok Háza meg ott áll, üresen, sok éve.

A Sorsok Háza pedig egy hülye kifejezés. Talán a zsidó gyerekek sorsa az lenne, lett volna, hogy megöljék őket?

Ami Netanjahu látogatását illeti, én, és nem kevesen, úgy éreztük, hogy mintha Netanjahu nem sok érdeklődést mutatott volna az itt élő zsidóság sorsa iránt, amit azért joggal elvárhattunk.

Természetes, hogy mint egy nemzet többszörösen megválasztott vezetőjének, aki leginkább az izraeliek sorsát és Izrael sérthetetlenségét viseli a szívén, vannak prioritásai. Nacionalisták szót értenek egymással.

Beszéljünk kicsit most a Közel-Keletről. Ön többször járt Izraelben, vannak ott barátai, köztük kiemelkedő írók. Véleménye szerint lesz valamikor Izrael mellett egy palesztin állam? És ha igen, „jó lesz ez nekünk, zsidóknak?” Még a mostanában sokat emlegetett Soros Györgynek – akit egyébként ismer és tisztel – is felrója, hogy kritikus Izraellel szemben.

Én örülök, hogy Izrael van, aggódom érte, és tisztelem a teljesítményeit. Négyszer, talán ötször jártam Izraelben. Ottlétem előtt, itthon, határozottabb elképzeléseim voltak az ország helyzetéről, mint hazaérkezésem után. Rokonaim élnek ott, s attól, hogy izraeliek lettek, önérzetesebbek is lettek. Egy előadásomra Simon Peresz is eljött a Mishkenot Sha’ananimba, azt mondta, politikailag most rosszul állunk, de történelmileg biztató a helyzetünk. Néhány nappal ezután Rabin miniszterelnököt egy bolond zsidó diák lelőtte. Amosz Ozzal Frankfurtban és New Yorkban többször találkoztunk, és megkedveltük egymást. Ha Izraelben voltam, meglátogattam. Tetszett nekem, hogy a világhírű író a Hulda kibuc éttermében felszolgálja az ebédet. Nem gondoltam, hogy a diszpóra zsidóságnak össze kellene gyülekeznie Izrael államban, ahogy ő szeretette volna. Évekkel később azonban, a Szeretetről, sötétségről című regényének olvasása nyomán elismerően azt írtam róla, látom, hogy jobban érti a közép-kelet-európai zsidóság mentalitását. Talán az ő válaszaiból tanultam a legtöbbet Izraelről. Tel Avivban a Dizengoff utcában este tízkor, egy kávézóban azt kérdeztem: miért ilyen üres már este tízkor az utca, mire a kávéshölgy azt mondta, várjon még egy órát, tele lesz. Egy barátomnak egyik este azt mondtam, jövő ilyenkor Jeruzsálemben.

Lesz valaha palesztin állam?

Máris van palesztin autoritás, Ramallah központtal. Valahol azt írtam, a zsidó nép nagyon öreg, de a zsidó nemzet elég fiatal. Ugyanez az arabokról is elmondható. Tanuló nemzetek.

Ön büszkén vallja magát európai polgárnak és hisz a polgári értékekben. Én úgy látom, hogy az elkésett magyar polgárosodás káros következményei most látszanak igazán. Lehetséges polgárosodás polgárok nélkül? Demokrácia demokraták nélkül?

Talán mind a ketten polgárok vagyunk, mi egyebek lennénk. A polgári gondolkodásmód nem egyetlen generáció műve. A polgárság azt is jelenti, hogy nem csak kapni, hanem adni is akarunk. Majd kiegyenesedünk és lefeszegetjük magunkról az öntelt, merev államot, és csinálunk magunknak egy kedvesebbet.

Falevelek szélben című lírai, nosztalgikus, meditáló könyvében végigtekint élete szinte minden mozzanatán. Egy jól eltelt hosszú élet bölcsességével hangsúlyozza a hétköznapi élet apró örömeinek a fontosságát. „A jól eltöltött idő a legnagyobb kincs, amely, mivel, hogy elillan, a mi legelőkelőbb jószágunk.” Nem mást mond a költő sem: „Az öröm illan, ints neki.” Tehát műveljük kertünket?

A kertünket ne hagyjuk elgazosodni. Örvendezve fogadjuk gyümölcsfáinktól az őszibarack kompótot és a sárgabarack lekvárt. Lehet, hogy máris van kert-Magyarország.

„Nem kell nyafogni”, mondta egy beszélgetésben. Meg kell különböztetni a lényegeset a lényegtelentől, a dolgok idővel majd csak a helyükre kerülnek. Jól látom, hogy írásainak ez az üzenete?

Minthogy én egy optimista beállítottságú ember vagyok, azt mondom, hogy igen. A feleségem ugyan azt szokta mondani, hogy a jobb szemem kedves, de a bal szemem gyanakvó. Úgyhogy a bal szememmel is nézek a dolgokra. A helyzet nem jó, de még élünk. Képesek vagyunk magunkat is meglepni.

Címkék:2018-04, ellenzék, értelmiség, Konrád György