Szombat előfizetés 2017

Böcskei Balázs: Emlékezem, nem adom meg magam

Írta: Böcskei Balázs - Rovat: Emlékezetközösség, Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Emlékezetközösség – a Szombat körkérdése

A Szombat az alábbi körkérdést küldte a kulturális, tudományos és a közélet néhány vezető személyiségének lapunk kiemelt témája kapcsán:

Van-e, vagy nincs Magyarországon emlékezetközösség?

Hogyan közelíthetők egymáshoz a 20. századi traumáit hordozó közösségek, melyek más-más élményekre emlékeznek, és a másik fájdalmáról talán nincs elég mély tudásuk, vagy nem vesznek róla elég mélyen tudomást.

Véleményünk szerint a magyar társadalmi emlékezet, és a magyarországi zsidó emlékezet eltérően őrzi a 20. századi Magyarország élménycsomópontjait, miközben sokan tartozhatnak a két halmaz közös részhalmazához.

Felvetnénk néhány példát, és kérnénk, írásában ezekre is reflektáljon, de kíváncsian várunk más példákat is.

“Magyar emlékezet” /  “Zsidó emlékezet”

1919 vörösterror / fehérterror
1920 Trianon / numerus clausus
1940 Erdély visszacsatolása /1938-41 zsidótörvények
1944-45 orosz megszállás / gettósítás, deportálás, nyilasterror
1956 forradalom /elsősorban vidéken antiszemita atrocitások

Kérjük, tekintse e levelünket a felkérés mellett vitaanyagnak, s ha nem ért egyet felvetéseinkkel, ezt is jelezze írásában.

Kíváncsiak vagyunk, hogy amennyiben Ön is érzékeli a felvetett élménykülönbségeket, természetesnek tartja-e, hogy a társadalmi csoportok emlékezete akár jelentősen eltérjen, vagy szükségesnek tartja, hogy változzon a helyzet, s ha igen, milyen eszközökkel lehet Ön szerint javítani a viszonyokon, és elérni a kívánatos állapotot.

Honlapunkon eddig Kőszeg FerencStumpf András,  Csaplár VilmosHorkay Hörcher Ferenc,  Erős Ferenc Granasztói GyörgyCsepeli György és Grendel Lajos válaszát közöltük.  Alább Böcskei Balázs reflexióit olvashatják.
Emlékezem, nem adom meg magam

Vannak olyan történelmi periódusok, amikor minden politika. Amikor a magánélet is az. Általában akkor van így, amikor társadalmi tabukat is döntögetünk. Amikor például belenyúlunk a patriarchális család szerkezetébe és azzal képessé válunk komplexebben gondolkodni a nemi szerepekről. De éppen így politika az is, ha számvetést végzünk: hol álltam akkor, amikor zsidó honfitársaim sokaságát vitték az elmondhatatlanba, amikor Eörsi István 1960-ban kijött a börtönből és a kompromisszumos csend fogadta. Kiknek szurkoltam 1973-ban, a filozófusper idején? Heller Ágneséknek vagy Köpeczi Bélának? Kivel fogtam kezet, ha szembe jött az utcán a nyolcvanas években: Kis Jánossal vagy Gáspár Sándorral? Liberális demokráciát akartam már 1986-ban is, vagy csak akkor, amikor 2010-ben a jobboldali kormányzat intézményesítette az illiberális változatot?

Mindezen kérdésekre magam könnyen válaszolok, hiszen 1983-ban születtem. Nem tudom, hogy hol álltam volna, de erkölcsi integritásomat magamtól elvitatni nem fogom, így kijelentem: a „jó” oldalon. Ami nem a lapulókat, Köpeczi Béla székét, Gáspár Sándor ál-szakszervezetiségét vagy az MSZMP valamely funkcionáriusi pozícióját jelenti.

Az előzőekhez hasonló kérdések sora folytatható, a rájuk adott válaszok pedig maguk a politika. A múlttal való egyéni szembenézés ugyanis politika, és ha a sok egyéni emlékezet összeadódik, az az emlékezetpolitika. Aki pedig nem akar emlékezni, az maga sem tudja, hogy ő kicsoda. Aki pedig engem nem hagy kérdéseket feltenni, hogy magyarázattal szolgáljanak azok, akik a „rossz” oldalon nem álltak, hanem egyenesen tevékenykedtek, azok a jövőt zárják el előlem. Azt pedig nem hagyom, az megbocsáthatatlan. Az is, ha merik, az is, ha hagyom.

Személyes benyomással kell folytatnom: amikor Biszku Béla ellen megindult a jogi procedúra, felemás érzéseim voltak. Már a róla készült dokumentumfilm, pontosabban belügyminiszteri ténykedése kapcsán is úgy éreztem, hogy valamit várok. Nem börtönt, nem azt, hogy bilincsben lássak egy totalitárius gondolkodásában megöregedett, demokrataként már gondolkodni és szembenézésre képtelen embert, hanem valamit. Talán bocsánatkérést. Nem Biszkutól, ő már nem tud. Hanem azoktól, akik Biszku nézeteit osztották és osztják, akik ellenforradalomként oktatták 1956-ot; azoktól a politikustól és értelmiségiektől, akik időközben átalakultak, akik már nem cenzorok, hanem most, a jelenkor Magyarországán őket cenzúrázzák; akik szerint „Kádár alatt jobb volt”, és akik szerint „Kádár megpróbált mindent a körülményekhez képest”. Nem, nem próbált meg semmit. Nem próbálta megakadályozni, hanem akarta a megtorlást, akarta Nagy Imre és társai kivégzését, akarta, hogy szunnyadjon az emlékezet, ki kívánta ejteni a történelemből a Holokauszt után 1956-ot és a szocializmust mint társadalmi igazságosság-történetet. Vártam, hogy Biszku Béla kapcsán nemcsak a (szélső)jobboldal szólal meg, hanem a baloldal is elmondja véleményét bűnről, bűnben fogant rendszerről, politikai felelősségről, ügynökökről és tartótisztekről. Hogy miért blokkolta a rendszerváltás utáni múltfeldolgozást, miért nem őszintébb semmivel e téren, mint a jobboldal.

Túl az érintettségen és az aktuálpolitikai okokon, Hannah Arendt gondolataihoz nyúlok vissza, amelyeket Bíró-Kaszás Éva így interpretál: „A közvélekedés a személyes megvádolás helyett előnyben részesíti a tettek trendekbe, a történelembe, vagy dialektikus mozgásokba való illesztését, ezzel persze elkerülhetetlen szükségszerűségként való bemutatását. A másik gyakori hiba az ítélkezésben, hogy a kollektív felelősség fogalmat helytelenül értelmezve, valójában tisztára mossák a háborús bűnösöket. És harmadikként gátolja az ítélkezést a félelem is, de nem pusztán a totalitárius berendezkedésekben megéltek miatt, hanem egyáltalán a magas posztokon álló személyek megvádolásától való visszarettenés formájában.” E hármas gyakorlat tökéletesen leírja a rendszerváltás utáni emlékezet (helytelen) rítusait. Emiatt maradtak nekünk a zárt ügynökakták, illetve a Biszku Béla körüli roncsolt, kívánatos emlékezetpolitikai projektet nem eredményező eljárás.

Holott az emlékezet és szembenézés nélkül nincs olyan, hogy „haza”, „nemzet”, „én”, „Másik”, „politika”, „demokrácia”, „demokrata”, „bizalom”; egészen odáig, hogy „szerelem”. Nem beszélhetünk ezekről, mert demokratikus emlékezetpolitikai rítusok híján, a múltnak bevallása nélkül, ezekből a fogalmakból valakik mindig kiszorulnak; valakik hiányáról nem beszélünk, valamilyen bűnök bevallását nem követi megbocsátás. Az előbbi fogalmak ugyanis integratív gondolkodást kívánnak. Lehet más és más, mélységében és élményében eltérő személyes nemzet- vagy politikaképünk – ahogyan a szerelmet sem ugyanúgy éljük meg –, de a felejtés és elhallgatás közepette nemcsak különböző gondolati építményeink lesznek, hanem versengő emlékezeteink is. Ami még ennél is rosszabb: emlékezet áll majd szemben a hallgatással.

Ma azonban nemcsak ez jellemző, hanem az is, hogy míg az egyik oldal a Kádár-rendszer, addig a másik a Horthy-rendszer bűneit relativizálja. Míg a posztkommunista fordulat előtti Fidesz referenciapontja 1956 és a Kádár-rendszer elnyomása volt, addig a baloldal kádári modernizációról beszélt, és nem a rendszer geneziséről, a bűnről, ahogyan nem beszélt a Kádár-rendszerben – kutatók által is dokumentált – fel-felbukkanó, egyes MSZMP-s „politikusokra” és kádári értelmiségiekre jellemző antiszemitizmusról sem. A baloldal jogosan tiltakozik a Horthy-szobor ellen, de nincs szava Trianonról, nem tudja beilleszteni saját nemzetfelfogásába – „csak” mint egy traumát, amiről szükségszerűen szólni kell.

A jobb- és baloldalnak közös felelőssége van abban, hogy Fliegauf Bence Csak a szél című filmje megszületett. Mert minden mindennel összefügg e téren. Aki nem tud, és nem akar beszélni a Holokausztról, Recskről, a kádári elhallgatás és elhallgattatás intézményesítéséről, az „ügynöknek és megfigyeltnek lenni” állapotáról, az Tatárszentgyörgyöt sem fogja megérteni, de még Bayer Zsolt ellen sem tud következetesen tüntetni.

Az emlékezés felelősség. Az emlékezés a „ki vagyok én?” kérdésre adott válasz. Az emlékezés esemény, történés. A hagyományról, a nemzetről és annak önreprezentációjának átértelmezéséről szól. Az emlékezés értelemadás. Leginkább a jövőnek.

Éppen ezért nem adom meg magam a hallgatásnak, a nem emlékezés kényelmének. Nem akarom azt érezni, mint Szántó T. Gábor Hontalanság című versének „beszélője”, aki „kétséget és bizonytalanságot érez”, ha azt a szót hallja, hogy haza.

Emlékezem, mert vagyok. Mert össze kell raknom magam, ha mesélni és élni akarok. Menni fog, van hozzá erőm. Nem vagyok egyedül.

 

Címkék:2013-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Kiáltvány a hajléktalanokért

A hajléktalanok kriminalizálása keresztényietlen, egyszersmind sérti a hagyományos zsidó értékeken alapuló gondolkodást is.

Norvégia: betiltják a körülmetélést?

Bent Hoie, norvég egészségügyi miniszter bejelentette: új jogszabályt terveznek „a rituális célú körülmetélések szabályozására”. A jogszabályt, mely a 18 év...

Close