Békés Márton-Böcskei Balázs: Gettó, emlékezetlenítés, hipszterek

Írta: Békés Márton-Böcskei Balázs - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika

Részlet a szerzőpáros Ki! címmel a L’Harmattan kiadónál megjelent könyvéből.

Békés Böcskei Ki boritóA városi terek emlékezettől való megfosztása gőzerővel folyik: hol racionalizálásnak, hol rehabilitációnak hívják, hol átépítéssel, hol egyszerű rombolással valósul meg. Minden esetben a kényelem és a fejlődés nevében, valójában pedig a felejtés és a stratégiai átláthatóság érdekében. Nem is tudjuk már elképzelni, hogy sztrájk, ostrom, összecsapásokba torkolló tüntetések, felgyújtott harckocsik és fojtott csend volt ott, ahol ma üzleti negyedek, szórakozási lehetőségek, bankok és plázák állnak. Nem tudjuk, mert semmi sem utal rá, hogy „milyen véres a malter, amely összetartja azt az épületet, amelynek a neve: Budapest” (Tamás Gáspár Miklós). Térey János novelláskötetében (Átkelés Budapesten. 2014) a főváros rejtett titkait, sötét oldalát tárja fel. Így kommentálja egy példával mindezt: „Budapesten rengeteg eltemetett színhely fölött járunk, a virágzó romkocsma-birodalom zöme [például] a gettó véráztatta területén van.”

Létre kellene hozni a Városi Konfliktusok Múzeumát, hogy legalább azt tudjuk, mire lehetne emlékeznünk. Belgrádban meghagyták (hagyták megmaradni) a bombázás nyomait: üszkös romok a városban, amelyek figyelmeztetnek rá, hogy együtt kell élnünk tragédiáinkkal, és nem szabad alámerülnünk a fogyasztói amnéziában. A dzsentrifikáció legújabb vetülete a korábban problémásnak tekintett negyedek hipszterizálása.

(…)

A városrészek divatos, felületes, tőke-intenzív és folyamatosan változó színtérré tételével tehát egyfajta „keltető” hozható létre, ahol a munka és a szórakozás határa elmosódik – pontosabban ezek oda-vissza átjárják egymást –, hiszen McBook-unkon bármelyik kávézó wifijére csatlakozva párbeszédbe kezdhetünk egy másik kávézóban ülő ismerősünkkel, vagy egy cappuccino mellett részt vehetünk a legújabb marketingstratégiáról szóló meetingen.

(…)

A város emlékezetének dzsentrifikációs-hipszterizációs (azaz Richard Florida-féle) eltörlésére álljon itt egy jellemző példa. Az egykori zsidó negyedben kialakuló budapesti bulinegyed Kazinczy utcai fő tengelyét egy urbanista honlap „sallangoktól mentes felszabadultsággal” jellemzi, a fogyasztás epicentrumául szolgáló Király utcai Gozsdu-udvart pedig így írja le: Ez sokkal inkább egy kis München némi Lisszabonnal. És ennek a formátumnak direkt kedvez, hogy a lakások többsége máshol élő külföldi befektető kezében van: őket nem zavarja, ha késő estig hangoskodnak a vendégek, akik közül nagyon sok amúgy is az udvarban kialakított apartmanokban száll meg. Új és fizetőképes emberek inváziója ez, amely a város sajátos helyszínének speciális karakterét önkényesen átalakítja. A hajdani gettó fala mellett jól öltözött német turisták isszák a tőlük importált sörüket, s egy kis enyhe kelet-európai romantika kedvéért szívesen fizetnek kétszeres árat érte. Aztán megjönnek a közeli pénzintézet középvezetői is, gondosan legombolt duplacápagalléros lila ingekben, és hétköznapi sommelierként kortyolgatják rozéfröccsüket. Estefelé az egyik sarokban egy lánybúcsú résztvevői kérdezgetik egymástól izgatottan a wifi-kódot, a másikban legénybúcsúzók teszik ugyanezt. Budapesten elszántan gyakorolják a nyugati konzumskanzenek mimézisét.

(…)

Ebből is látszik, hogy a metropolisszá alakulás amnéziával jár, mi pedig „csak” az emlékeinket veszíthetjük. A hipszterség muzeologizálása helyett annak tudomásul nem vétele volna ma a művészeti reflexiók feladata. Minden muzeologizálálás csak érzékeltetése a sekélyességnek és a meg nem történtnek. Bár tény: ma a kortárs kurátori tevékenység inkább az arttainmentből fakadó network-generálás, mintsem tartalomfejlesztés. Együtt bevásárlókocsizni a hipszterekkel az irónia méregdrága üzleteiben.

A még „rehabilitációja” előtti Gozsdu-udvart fényképen láttuk először, fekete-fehér fotó volt. A modernizmus utáni fogyasztás előtt volt ez még. Nézegetve a fényképet elképzeltük, milyen hosszú lehet az udvarból udvarba nyíló tulajdonképpeni utca. S aztán véletlenül – hogyan másként – egy séta során oda keveredtünk az udvarhoz, a Király utca felől. Szembeálltunk a tulajdonképpeni főbejárattal – onnan, ahonnan az ismert fotók készülnek –, és be kellett látnunk: élőben fekete-fehér a tér. Ritka, vagy utolsó pillanata volt ez a városnak; amikor még a fotón ugyanaz van, mint ami a valóság. A Gozsdu-udvar tényleg fekete-fehér volt.

(…)

Ma Budapest nem vesz tudomást arról, hogy a város fejlődése összefügg a historizmussal, hogy a médiumok által uralt software- építészet a város (le)programozását eredményezi – Budapest budapesttelenítését.

Böcskei Balázs–Békés Márton: Ki!, L’Harmattan Kiadó, 2015. 128 oldal, 1.990 Ft

 

támogatás