A hiány helye

Írta: Ayhan Gökhan - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Bán Zsófiával beszélget Ayhan Gökhan.

Bán Zs

Dél-Amerikában született, magyarul ír. Az ELTE Amerikanisztika tanszékének docense, jelentős könyvek szerzője. Elég, ha csak az  Amikor még csak az állatok éltek, vagy a legutóbb megjelent, Turul és dínó címűket említjük. Markáns vélemény, jól felismerhető hang. Az író, irodalomtörténész, kritikus Bán Zsófiával beszélgettünk.

Szülőhelye Rio de Janeiro, ott is járt iskolába. A nyelvi és kulturális hatások mellett milyen jelentőséggel, mai napig tartó hozadékkal bír mindez?

Egyszerre három nyelvben felnőni kicsit olyan, mint egy egymásba nyíló, sokszobás házban lakni, amelyikben minden szoba, karneváli módon, másképp, másfajta stílusú és hangulatú bútorokkal, képekkel lenne berendezve, de mégis mindegyik otthonos. Mintha mindegyikben más-más családtag lakna. Másfajta hangulatokhoz, gondolatokhoz, érzelmekhez passzolnak, az egyikből át lehet járni a másikba, és együttesen adják az otthon érzetét, az otthon terét.

A szüleimmel magyarul beszéltünk, a barátaimmal és az utcán portugálul, az iskolában angolul.

Ez nekem azt adta, hogy az egyszerre létező és egyenrangú többféleséget természetes állapotnak éltem/élem meg, azt, hogy egy másik kultúrára, nyelvre, gondolkodásmódra egyszerre külső és belső szemmel tudjak nézni. Talán ezért is szeretem annyira az esszé műfaját, ami önmagában hordozza ezt a ki-be járkálást, a nem statikus látásmódot és a próba személyességét. De azt hiszem, a prózámban is elég nyilvánvaló az a – sokszor öntudatlan – törekvés, hogy máshonnan nézzek valamire, adott esetben a magyar kultúrára és nyelvre, amit ugyanakkor mélyen a sajátomnak érzek. Ez egyfajta kihívás persze, de egyben szabadság is.

Hogyan telt a gyerekkora, milyen élményekre emlékszik szívesen? Családja milyen szerepet töltött be az életében?

A gyerekkorom nagy része egy tengerparti városban telt, aminek az érzékekre tett hatása kitörölhetetlen.

A hiánya mindig ott kísért, mint valami mozdíthatatlan lerakódás. A szagok, a hangok, a színek, a térérzékelés, a levegő milyensége akkor is mind velem vannak, hatással vannak rám, ha éppen nem gondolok rájuk. Az első lakásunk egy halpiac közelében volt, és a mai napig, ha megcsap a piacon vagy máshol a halszag, rögtön úgy érzem, mintha megérkeztem volna.

A szüleim mindketten holokauszt-túlélők voltak, és mindketten példásan követték az erről való hallgatás mintáját. A háború után ismerkedtek és házasodtak meg, és én már gimnazista voltam, amikor egy ártatlan kérdésből kiderült számomra, hogy apámnak volt egy első felesége, aki egy koncentrációs táborban pusztult el, és akiről egyetlen fényképet sem találtam a családi fényképtárban. Az egyik korábbi esszémben éppen az ő hiányzó történetének (képének) próbáltam a nyomába eredni. A kései házasság miatt apám többnyire a barátaim nagyszüleinek a korosztályába tartozott, és anyám nem is szülhetett több gyereket. Amúgy meg örült, amikor éppen egy óceán választotta el attól a hazától, ahol vele és a családjával megtörténhettek a megtörténtek, aminek bizonyos részleteit csak most, a berlini ösztöndíjam alatt sikerült valamennyire felderíteni. Ehhez egyébként kellett a magyar Facebook talán legnagyszerűbb vállalkozása, az A holokauszt és a családom csoport, amelynek segítségével ennek a családi történetnek is végre a helyére került legalább néhány eleme. Az apám egyébként városszerte híres sztorizó volt, elképesztő humora és dumája volt, csak éppen a lényeges dolgokról hallgatott. Annyit azért egyszer elmondott, hogy a munkaszolgálaton

Rejtőt olvasott, amit az orrát fennhordó Radnóti lefitymált.

Ezen még negyven év múlva is képes volt bosszankodni – egyébként tanulságos. A szeretetteljes légkör mellett, nálunk mindig kézzelfogható volt a hiány helye, a vaskos hallgatásra gyakorlatilag rá lehetett könyökölni. A prózám nagy része talán éppen ebből a süket csöndből táplálkozik, az írás nálam valamiféle kényszerű hangadás is. Az apránként feltáruló, konkrét tények pedig most nagyjából olyan hatással vannak rám, mint amikor a süketek először hallanak valami kütyü segítségével. Más tudni, vagy sejteni, hogy a családom tagjait valahová elvitték, és más látni a nevüket és születési évszámukat, helyüket egy nagy könyvbe beírva látni. A megbizonyosodás mindig trauma, de egyben le is zár valamit. Persze a történet még így is őrjítően hiányos.

Az emlékezés, mint cselekvés, Ön szerint befolyásolja az identitást, az önmeghatározást? Ha ugyan már eleve nem mondható azonosnak az emlékezés az identitással, ahogyan és amire emlékszünk.

 A fentiek alapján, azt gondolom, hogy legalább annyira befolyásolja az identitást, amire nem akarunk emlékezni, amiről hallgatunk. A tagadás mindig nekifeszül valaminek, ami épp olyan erővel van jelen, mint az emlékezés; a nekifeszülés is cselekvés. Ez személyes szinten pontosan annyira érvényes, mint egy társadalomra nézve.

Könyvheti megnyitóbeszédében Esterházy Péter új, Turul és Dínó című könyvét is ajánlotta. Annak egyik, A test visszavétele című esszéjében szó esik a Saul fiáról is. A film képlátása egyedülálló, nem megszokott. Nemes Jeles László filmjének sikere új teret nyithat az emlékezésnek, az elkövetett dolgok vállalásának. A mi trauma-látásunk, holokausztképünk is megváltozott mára?

A Saul fiában végig egy nagyon szoros képkivágásból, a főszereplő testközeléből, közvetlenül a háta mögül látjuk az eseményeket, amelyek ebből a szemszögből nézve nem adják ki egy narratív totálkép élményét, ami alighanem pontosan (szó szerint) leképezi azt a felfoghatatlan káoszt és rémületet, amibe Auschwitzban az áldozatok  csöppentek. A filmben ez a képkivágás egyúttal azt is jelképezi, hogy Saulnak, a főszereplőnek, nem is szabad tágasabban tekintenie a saját helyzetére, különben azonnal belepusztulna.

A túléléshez az kell, hogy, ahogy Kertész is írta a Sorstalanságban, mindig csak a lába elé nézzen és a következő megteendő lépésre koncentráljon. Egy társadalom pszichés túléléséhez azonban éppen az ellenkezőjére van szükség, arra, hogy az egyéni, zárt – mert kibeszéletlen – traumákból egy szélesebb képkivágáshoz, egy kritikai narratívához, és végső soron katarzishoz jussunk. A film többek között éppen azért olyan zseniális, mert a nézőkben állandóan ezt a hiányérzetet, ezt a szinte kibírhatatlan frusztrációt generálja, ami a distancia (a reflexió) és az azonosulás nehézségéből fakad. Úgy érzem, a mi trauma-látásunk még pontosan azok között a keretek (képkivágások) között zajlik, amelyeket a Saul fia olyan érzékletesen és kibírhatatlanul felvázol.

Melegségét, zsidóságát nyíltan vállalja. Aki cigány, zsidó, meleg vagy balkezes, az egy kisebbséget képvisel. Jár-e ez előnyökkel, humánusabb, szolidárisabb, megértőbb hozzáállással, felelősségvállalással?

Az előny, ha van ilyen, abból ered, hogy nagyban hozzájárul az önazonosság érzetéhez és adott esetben növeli/növelheti a csoportidentitást. Arról nem beszélve, hogy a megértéshez és elfogadáshoz gyakran a személyes tudás, személyes ismeretség, azaz a konkrét példák vezetnek. Miután nincs mindenki abban a helyzetben, hogy nyíltan vállalja a másságát – amennyiben ez a másság valahol, valamikor kockázatos – a felelősségvállalás nyilván azokra hárul, akik ezt mégis megtehetik. Három évvel ezelőtt,

a Melegfesztivál megnyitóján, a beszédemben egy mozgalom-félét hirdettem meg,

aminek az volt a jelszava, hogy aki teheti, adja az arcát, adja a nevét azért, hogy azok is könnyebben vállalhassák magukat, akik nincsenek ilyen helyzetben. Azóta, ha nem is olyan nagy számban, mint ideális lenne, mégis, néhány jelentős, közismert személy vállalta a melegségét, és ez nagyon fontos lépés – ha mozgalom nem is, de apró elmozdulások, helyzetváltoztatások lettek. Az új esszékötetem záró darabjához egy Nádas-idézetet használtam mottóként, így szól: „Minden kicsi helyzetváltoztatásunk remény, a fészkelődés is remény.” Ha ebben a léptékben kell gondolkodnunk, hát ebben.

„Abban a pillanatban, ha az ígéret már nemcsak a bizonyosság különálló kis szigetét képezi a bizonytalanság tengerében, azaz ha visszaélnek ezzel a képességgel, és a jövő teljes területét le akarják vele fedni, ha minden irányból be akarják biztosítani az utat: az ígéret kötelező ereje megszűnik, és az egész kezdeményezés önmagát ítéli kudarcra.” (Pályi Márk fordítása) – írja Hannah Arendt. A magyarországi (politikai) ígéretek eljutottak már eddig az állapotig?

Attól tartok, nálunk a rendszerváltás első, néhány euforikus pillanata után, elég gyorsan megtörtént, amire Arendt utal.  Az ígéretből mára egy üres jel lett, amit tetszőleges tartalommal, illetve értelmezéssel lehet megtölteni. Az ígéret kötelező ereje, ami esetünkben egy (valódi) demokratikus jogrend ígérete volt, megszűnt, és a kísérlet ez idő szerint kudarcba fulladt.

„Olyan lenyűgöző nyelvünk, irodalmunk, kultúránk van, hogy nagyon kellemetlen helyzetbe kell kerülnöm ahhoz, hogy elhagyjam az országot” – nyilatkozta tavaly. Ha belegondol, mi lenne az a helyzet?

Az, ha a magánéletembe, a családom életébe olyan módon akarnának a hatalom, a politika eszközeivel beleavatkozni, ami lehetetlenné tenné a helyzetünket. Csak remélni tudom, hogy ez soha nem következik be.

 

támogatás