Szombat előfizetés 2017

Ádám Zoltán: Régi és új gazdaságpolitikai dilemmák – populizmus és racionalizmus között

Írta: Szombat - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

 

Adam Zoltan Ádám Domonkos fotója web.jpg 

Ádám Zoltán (Fotó: Ádám Domonkos)

2006 és 2008 között 9,3%-ról 3,8%-ra csökkentve a GDP-arányos államháztartási hiányt. Ez természetesen jelentős növekedési áldozattal járt, de önmagában nem veszélyeztette, hanem éppen ellenkezőleg: segítette a hosszú távú növekedést. (A 2007 első felét jellemző visszaesés után 2007 harmadik és 2008 első negyedéve között gyorsuló ütemben emelkedett a bruttó hazai termék.) 2009-ben lényegileg a 2008-assal azonos egyensúlyi pozícióban maradt a költségvetés – az uniós statisztika szerinti hiány az előzetes becslés szerint minimális mértékben 3,9%-ra nőtt – ami ritka teljesítménynek számít a térségben és tágabb európai összevetésben is. A legtöbb európai országban ugyanis a válság hatására kinyílt a bevételek és a kiadások közötti olló: a csökkenő adóbevételeket nem követte a kiadások lefaragása, hanem éppen ellenkezőleg, a kiadások növelésével igyekeztek élénkíteni a visszaeső gazdaságokat. Hogy Magyarországon erre nem került sor, az nem dicsőség, hanem kényszerűség dolga volt: a régiós összevetésben meglehetősen nagy – tavaly évvégén a GDP 78 százalékára rúgó – államadósság, valamint a lakosságot és a vállalati szektort jellemző, a forint meggyengülése miatt különösen nagy terhet jelentő magas devizaadósság miatt a kormánynak vissza kellett fognia a hitelfelvételét. Ennek a drámaian beszűkült gazdaságpolitikai mozgástérnek a keretei között fordult 2008 késő őszén a kormány és a jegybank a Nemzetközi Valutaalaphoz és az Európai Unióhoz finanszírozási segítségért, és kötött velük megállapodást mintegy 20 milliárd euró hitel felvételének lehetőségéről.

Szégyenpadra került tehát Magyarország, amely Ukrajnával és Lettországgal együtt a térség legsebezhetőbb államának bizonyult a világgazdasági válsággal szemben? Nem hiszem. A kérdés az volt, hogy milyen árat fizet a devizában eladósodott lakosság és a valutabevételekkel nem rendelkező vállalati szektor a nagyarányú forintleértékelődés közepette a válság által kikényszerített kiigazítás – jövedelemleértékelődés és kényszerű hitel-visszafizetés – során. Az IMF és az EU pénzére a lejáró államadósság kedvező kondíciójú megújítása, a bankrendszer devizaforrásainak bővítése és a hazai irányítású bankok tőkehelyzetének javítása, valamint – a leginkább – a nemzetközi befektetői közvélemény megnyugtatása érdekében volt szükség. A megállapodásokkal és azok pontos betartásával Magyarország azt demonstrálta, hogy a kormány ura a helyzetnek, és – Ukrajnával vagy éppen Lettországgal ellentétben – nehezen elviselhető mértékű társadalmi-politikai megrázkódtatások nélkül képes teljesíteni a hitelezőknek tett ígéreteit.

Természetesen nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a gazdasági válság eszkalálódását követően Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lemondásra kényszerült, a Jobbik pedig utoljára az 1930-as, 40-es években látott szintre növelte a szélsőjobboldal választói támogatottságát. Ezek azonban – ha tetszik, ha nem – demokratikus körülmények között máshol sem elképzelhetetlen jelenségek. Kormányok jönnek-mennek, a válságok pedig gyakran a szélsőségesen antidemokratikus politikai erők malmára hajtják a vizet. Ennek természetesen nem kell örülni, a Jobbik nyílt rasszizmusa és az alkotmányos rendet fenyegető erőszakos fellépése pedig nagyon is komoly aggodalomra ad okot. A gazdasági válság kezelése azonban ettől még eredményesnek, a társadalmi helyzet egésze pedig minden súlyos anomikus jelenség – köztük a roma kisebbséget sújtó előítéletek erősödése és a kiszolgáltatott romák ellen elkövetett szörnyű bűntények – dacára megítélésem szerint összességében konszolidáltnak tekinthető. Ebben fontos szerepe van a 2008 áprilisban Gyurcsány helyébe lépő Bajnai Gordon nevével fémjelzett szakértői jellegű kormányzásnak, ami a baloldal megroppant tekintélyének dacára képes volt magát legitim politikai irányítóként elfogadtatni minden fontosabb társadalmi szereplővel.

Bajnai színrelépést követően a kormány a Gyurcsány-érában kijelölt nyomvonalon haladva, de a korábbinál erőteljesebb – ezért gazdaságpolitikailag sikeresebb – stabilizációs politikát folytatott. Korlátozták egyes jóléti juttatások jogosultságát, megszüntették a 13. havi nyugdíjat és módosították a nyugdíjindexálás rendszerét, végrehajtották a közszféra 13. havi illetményének már korábban elhatározott differenciált megszüntetését, és szigorították az államigazgatási intézmények költségvetési gazdálkodását. Csökkentették a személyi jövedelemadót és a munkáltatói járulékokat, cserébe növelték az általános forgalmi adót és a jövedéki adókat, valamint bevezették a – lakóingatlanok vonatkozásában az Alkotmánybíróság által utóbb megsemmisített – vagyonadót. A válság szülte gazdasági és politikai kényszerhelyzetben olyan lépések sorát tette meg a Bajnai-kormány, amelyekre a Gyurcsány-kormányoknak az MSZP-n belüli ellenállás miatt nem volt esélyük. Minderre a parlamenti ellenzék hangos és kevéssé differenciált kritikája közepette került sor, ideértve egyébként a Bokros Lajos színrelépése óta magát konzervatív-liberális erőként azonosító MDF-et is.

Az akut válság kezelésének időszaka azonban mára véget ért, a pénzügyi piacok többé-kevésbé konszolidálódtak, az IMF hitelkeretből a tavalyi év második felében már nem is volt érdemi lehívás. A 2010-es költségvetés a korábbi stabilizációs politika folytatását ígéri, nem minden társadalmi költség nélkül, de gazdaságpolitikailag racionális, az üzleti élet szereplői számára alapvetően elfogadható módon. A kérdés az, hogy mi marad mindebből a választások után.

Ha abból indulunk ki, hogy a választások vitathatatlan esélyesének számító Fidesz milyen gazdaságpolitikát képviselt ellenzékben, arra kell következtetnünk, hogy nagy bajban vagyunk. A leendő kormánypárt magatartását a strukturális intézkedések és a költségvetési konszolidáció szinte mérlegelés nélküli elutasítása, a kormányzati hitelesség aláásásának minden más megfontolást – így a gazdasági stabilitás védelmezését is – háttérbe szorító szándéka, a felelőtlen ígérgetés és a szakmailag gyakran teljesen megalapozatlan vagdalkozás jellemezte. Ez utóbbinak a legszebb példája az volt, amikor a Fidesz 2008 végén nagyarányú jegybanki alapkamat-csökkentést követelt a válság kellős közepén, amikor az nagy eséllyel a forint árfolyamának összeomlásához vezetett volna. És most ők fognak kormányra kerülni…

Én azonban azok közé tartozom, akik szerint ez nem olyan nagy baj. A demagóg politikának egyetlen igazi ellenszere van: a valósággal való szembesülés. 2006-ban a baloldal még abban a helyzetben volt, hogy minden hiba és őszintétlenség dacára a választók nagyobbik része számára valódibb és hitelesebb alternatívát képviselt a jobboldali ellenzéknél. Ma ez nyilvánvalóan nem mondható el, ezért a helyes és a demokratikus játékszabályokkal egyedül összeegyeztethető megoldás az, ha a tavaszi választások után – várható győzelme esetén – a mai ellenzék veszi át a kormányzást. Nem hiszem, hogy egy Fidesz-kormány működése szükségszerűen gazdasági katasztrófához vezet majd. Úgy gondolom, hogy a Fidesz politikailag van annyira ügyes, választói felhatalmazása pedig lesz annyira erős, hogy érdemben módosíthasson eddig követett gazdaságpolitikáján.

Egyfelől viszonylag kicsi az esély arra, hogy a következő kormány a költségvetési egyensúly jelentős romlásával járó gazdaságpolitikát folytasson, mivel a jelenlegi korlátozott pénzpiaci finanszírozási lehetőségek között ennek rendkívül nagyok lehetnek a költségei. Emlékezzünk rá, hogy a legutóbbi drámai forint-gyengülést csupán néhány héttel követte az aktuális miniszterelnök távozása… Másfelől a leendő kormánypárt némi eufemizmussal eklektikusnak nevezhető gazdaságfilozófiájából következően az egymással versengő szakpolitikai célok közötti jelentős feszültségekre kell felkészülni. A Fidesz egyszerre ígér adó- és járulékcsökkentést, szociális védelmet és az állam megerősítését. Véleményformáló gazdaságpolitikusainak elképzelései között egyaránt megtalálhatóak a felsőközéposztálynak kedvező egykulcsos személyi jövedelemadó, az erős hazai tulajdonosi osztály, a szakmai érdekvédelmi szervezetekre építő korporatív gazdaságszervezési modell és a globalizáció ellenőrizetlen erőivel szemben védelmet nyújtani hivatott államvezérelt gazdaság-fejlődés célkitűzései. Mintha egy párt egyszerre próbálná képviselni a német szabaddemokraták és kereszténydemokraták, a francia Gaulle-isták és a brit Tory-k gazdaságpolitikai nézeteit.

Az igazi veszély tehát nem az, hogy a Fidesz ésszerűtlen kapkodásba kezd, és a maga keltette választói várakozásokat beteljesítve a szakadékba kormányozza az országot. (Nem véletlen, hogy politikusai az utóbbi hónapokban egyre nagyobb gondot fordítanak a konkrét választási ígéretek megtételének elkerülésére.) A veszély az, hogy a Fidesz – némiképp hasonlóan a 2006 és 2008 közötti koalíciós kormányzáshoz – saját gazdaságpolitikai inkonzisztenciájának csapdájában vergődve cselekvésképtelenné válik, és félmegoldásokkal válaszol a következő évek kihívásaira. Az ezekből fakadó kudarcok azután frusztrálttá teszik, ami növekvő gazdaságpolitikai populizmushoz – és jó eséllyel újabb félmegoldásokhoz vezet. És mert a maga teremtette ellenzéki standardok alapján a nehézségek közepette nem számíthat majd sem a jobb- sem a baloldali ellenzékének szolidaritására, maga marad a problémákkal, amelyekért immár kizárólag őt teszik majd felelőssé a választók.

Előfordulhat, hogy ez a vártnál gyorsabban vezet majd a ma megkérdőjelezhetetlen dominanciájú Fidesz hanyatlásához, nem biztos azonban, hogy Magyarország számára ez a legkedvezőbb forgatókönyv. A gazdasági fejlődés – és a társadalmi kohézió – szempontjából ennél sokkal előnyösebb lehet egy kölcsönös érdekbeszámításon és méltányosságon alapuló munkamegosztás kormány és ellenzék között. Eddig nem ez volt a helyzet, és nem hiszem, hogy ez alapvetően a Gyurcsány- illetve Bajnai-kormányok felelőssége lett volna – bár persze mindig kettőn áll a vásár. Az azonban biztos, hogy az új parlamenti ciklus ellenzékének is lesz szerepe annak meghatározásában, hogy milyen arányban keveredik egymással a gazdaságpolitikai populizmus és racionalizmus a következő évek Magyarországán.

 

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Csaplár Vilmosé a 2010-es AEGON Művészeti Díj

A 2010-es AEGON Művészeti Díj kitüntetettje Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényéért. A zsűri nevében Gács Anna indokolta röviden a...

ADL: minden hatodik magyar rasszista

Az amerikai zsidó jogvédő szervezet aggódik amiatt, hogy a Jobbik bekerült a következő magyar parlamentbe.  

Close