Szombat előfizetés 2017

Önemancipáció

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sokan vannak, akik évről-évre úgy nézik végig az izraeli filmhét kínálatát, hogy a primer mozi-élményen túl, egy másik élet lehetséges képeiben is megmerítkeznek, amiben nincs részük. A héberül tudókra a nyelv, másokra az ismerős dallamok, az ábrázolt vallási szokások, a tájképek hatnak, és olyan érzéseket ébresztenek, amiket évente csupán egy héten élnek át. 

Izraeli filmnapok 2008

 

izraeli filmhét_the_bands_visit_a zenekar látogatása.jpg

A zenekar látogatása (Ronit Elkabetz, Sasson Gabai)

A filmek cselekménye, hangulata azonban visszaránt a valóságba: akik Izraelben élnek, azok is problémákkal küszködő, helyüket kereső, helyüket nem lelő, a létüket meghatározó feltételekkel viaskodó emberek. Egy nehéz környezetben felnőtt, mindössze hatvan éves demokrácia pillant bele művészeinek tükrébe, s e tükörképet, ha néha elgyötört arcot mutat is, nem fél megmutatni a nagyvilágnak, mert maga is úgy érzi: terheit meg kell osztania másokkal, és a megmutatkozástól sem tart immár.

A legutóbbi izraeli filmhetet az Odeon-Lloyd moziban rendezte az Izraeli Nagykövetség, de könnyen elképzelhető, hogy a növekvő érdeklődés hatására jövőre nagyobb, esetleg többtermes mozit kell keresni. A vetítéssorozat magyar mozikban eddig nem látott játékfilmjeiről írok az alábbiakban, elsősorban arról – miután alapvetően ez köti össze a műveket –, hogyan jelenik meg Izrael és környezete ezekben az alkotásokban.

Egyiptomból Izraelbe látogató rendőrzenekar téved el és keveredik Petach Tikva helyett Bét Hatikvába, egy sivatagi lakótelep-városba. Már a város neve (A remény háza) és lepusztult miliőjének ellentmondása is fanyar mosolyt csalhat arcunkra, s eszünkbe juttathatja a Hatikvát, az izraeli himnuszt is… A zenekar látogatása (Eran Kolirin 2007-es filmje) sok humorral, egyiptomi és izraeli hétköznapi kisemberek életének szürkeségével, szomorúságával (kisvárosi, élményszegény életek, elvetélt remények, elhagyatottság, magánéleti kudarcok) azt sugallja, hogy van olyan dimenziója a létnek, a személyes emberi sorsé, aminek mentén lehet empátia és közeledés. Átütő jelenete a filmnek, amikor a laza arab trombitás a görkorcsolyás művház-diszkóban csajozni tanítja a gátlásos zsidó fiút, mozdulatról-mozdulatra mutatva be kezén, térdén, hogy vigasztalja-hálózza be másik oldalán ülő, kiszemelt partnerét. A lakótelep-városban egy-egy villanásra rémlik csak fel a nemzeti ellentét; ahogy közelednek egymáshoz az itt ragadt zenészek és az őket egy éjszakára befogadó helybéliek, közös emberi sorsuk iróniával ellensúlyozott nyomorúsága felülírja a kollektív bizalmatlanságot.     

 

Izraeli filmhét_titkok_ Ania Bukstein_Michal Shtamler.jpg 

Titkok (Ania Bukstein, Michal Shtamler)

A Mikve című, női sorsokat feldolgozó színdarabjáról ismert ortodox feminista Hadar Galron, és Avi Nesher, Izrael egyik leghíresebb rendezőjének forgatókönyvéből, utóbbi rendezésében készült mozi, a Titkok (2007) megrázó alkotás. Egy cfáti midrasában (női jesivában) egymást keresztező sorsokat látunk. Noemi (Ania Bukstein) egy ortodox rabbi lánya, aki anyját gyászolja. Nem akar férjhez menni, rabbinikus műveltségre, önállóságra vágyik. Michel (Michal Stamler) francia-izraeli, moderáltan vallásos szülők rebellis gyermeke, akit csillapodni küldenek ide. Izzik az ellentét a két lány között, amikor beteglátogatóba kell menniük a bűntudata elől idemenekülő, halálos beteg francia Anouk-hoz, akit az évtizedek múltán is kivételes szépségű Fanny Ardant alakít. A – mint később kiderül – keresztény nő múltjában egy családot szétdúló, szado-mazo szerelem húzódik egy zsidó festővel, akit egy titokzatos dulakodás során halálosan megsebesített. Menedéket, megtisztulást keresne és sorsa összefonódik a két lányéval. Ahogy a kezdetben merev és elutasító Noemi hajlandó segíteni e folyamatban, úgy kerül egyre közelebb saját anyja iránti gyászához, társához, Michelhez, Michel pedig a vallásossághoz. A mikvébe merülés, a darócruha, a kabbalisztikus szertartások, amit Noemi vallásos műveltsége birtokában irányít, Anouk múlttól való elszakadására irányul, de a processzus személyiségváltozást idéz elő a lányoknál is. Érző, érzéki, ám apja erős mintáját követő maszkulin lény bújik elő Noemiből, és a lázadó Michelből hagyománytisztelő lány. Mindeközben feltámad bennük a vágy, s míg kissé melodramatikusan ábrázolt végnapjai közepette, gyámolítottjuk megszabadul az életét átszövő érzékiségtől, a két lány között szenvedélyes kamaszszerelem bontakozik ki. Egymást életét formálják át a múltjától szabadulni akaró Anoukkal. A gyengédségre kiéhezett testek közti ellenállhatatlan vonzalomtól és a szerelemtől a lázadó Michel megriad, míg Noemi egyre tudatosabban vállalná intellektuális és érzéki késztetéseit, rabbinikus érdeklődését, apjával szembeni lázadását. Az anya-lánya kapcsolat által a történet mindhárom női szereplője újjászületik: egymásnak nyitnak ajtókat új életükre, illetve Anouk-nak a bűntudattól való szabadulásra, és a halállal való megbékélésre.

izraeli filmhét_avi neser_titkok rendezője.jpg 

Avi Neser, a Titkok rendezője

A Cfáton, döntően eredeti helyszíneken forgatott film – forgatókönyvének megírásához több mint száz emberrel készítettek interjút – igyekszik a vallásos világot hitelesen és árnyaltan, s nem ideologikus vallásellenességgel megjeleníteni. A két fiatal lány kapcsolata úgy épül kockáról-kockára, úgy csúsznak bele az érzéki szenvedélybe, hogy hajlamos a néző azt gondolni: mindez valóban elkerülhetetlen. Az érzelmi hullámverést megrázó erővel ábrázolja a két színésznő. A szerepcsere során a bűntudatos asszony megtisztul múltjától, a lányok pedig elveszítik ártatlanságukat, de nem szakadnak el a vallástól, sőt, saját, személyes viszonyt alakítanak ki női szerepükhöz, a hagyományhoz és a közösséghez egyaránt. Párkapcsolati döntéseikben is jelen van a család árnyéka: Noemi, az ortodox rabbi lánya, anyja nehéz életének és halálának tapasztalatával, apja erős vonzásában és egy ellenszenves férjjelölttől menekülve, képtelen a hagyományos női szerepre, Michel, akinek szülei kevésbé vallásosak, de harmóniában élnek, megbékél a hagyományos női sorssal. A kissé sematikus férfiábrázolások úgy szorulnak háttérbe, ahogy a valóságban a nők a háttérszereplői az ultraortodoxiának. De ez talán megbocsátható hiányossága e filmnek, mely alapvetően a nők helyzetéről és problémáiról szól a férfidominanciájú vallásos világban.

A korábban Kadosh című filmjével sikert arató Amos Gitai Szabad zóna című filmje kevésbé sikerült munka. A Szaúd Arábia, Irak, Szíria határvidékén létesült szabadkereskedelmi övezetbe páncélozott autókat szállító izraeli kereskedő megsérül egy rakéta-támadásban, ezért felesége indul kasszírozni, oldalán az izraeli apától, amerikai anyától származó ismerős lánnyal, Natalie Portman alakításában, akinek bár jelenléte erős érdeklődést kelt, egyetlen jelentős színészi megnyilvánulása, hogy a film elején arcára fókuszáló kamera előtt öt percet sír egy elvarratlan szerelmi történet következtében. A későbbiekben egy huszonévesen is kamaszodó lány romantikus – és kissé kimódolt – nyitottságát hozza csak, aki oldottan lép át a szembenálló világok határain, ellentétben a vészkorszak másodgenerációjához tartozó, gyanakvó izraeli asszonyhoz képest. A kézikamerával felvett, kissé unalmas történet menthetetlen izraeli–palesztin megbékélési közhelyekbe torkollik, melyet feminista vivőanyaggal próbál a nézőhöz eljuttatni. A film érdekessége Chava Alberstein háborúellenes protest songja – a széderesti liturgia végén énekelt Chad Gadja (Egy gödölye) átirata.

Izraeli filmhét_őrült föld_Dvir Avni_jelenet_web.jpg 

Őrült föld (Dvir Avni)

A Beaufort, a new yorki születésű izraeli Joseph Cedar, idén a legjobb külföldi film kategóriájában Oscar-díjra is jelölt filmje, a libanoni háborúban az izraeli hadsereg által elfoglalt középkori erődben játszódik, amely tizennyolc éven át volt az izraeliek kezén. Az abszurd háborús logika jegyében, senki sem tudja, volt-e egyáltalán parancs a középkori keresztes vár elfoglalására dél-Libanonban, ám ha már elfoglalták, a háborús logika és az erőpolitika jegyében meg kell tartani a betonbunker-rendszerré alakított erődítményt, melynek szűk földalatti helyiségei jelentenek csak biztonságot. A 2000-ben játszódó történetben sorra halnak meg a katonák, ám parancsnokuk, az Oshri Cohen alakította Liraz, még akkor is önfeláldozásra készteti őket, amikor felsőbb parancs érkezik, hogy a Hezbollah új, pusztító erejű rakétáival szemben ne kockáztassanak. Mint akik képtelenek átkapcsolni a békésebb üzemmódra, képtelenek tudomásul venni, hogy vissza kell vonulniuk – követik őt.

Egy alkalommal azonban, amikor megsebesült barátját kéne fedezékbe cipelnie, a parancsnok bénultan áll, nem képes kimenni a repkedő srapnelek közé. Maga se tudja, milyen változás indul el benne. Liraz a hadsereg által emancipálódó, egyszerű gondolkodású izraeli fiatal. A rendező egy interjúban úgy fogalmazott: a teste bölcsebb, mint tudatos énje. Liraz utóbb a tévében látja az elsőként áldozatul esett bajtárs békeaktivista apját, akit nem volt hajlandó felkeresni, bár az beszélni akart vele. Az egy generációval idősebb férfi, a szülői önkritika jegyében jegyzi meg önkéntesként hősi halált halt fia kapcsán, hogy magát tartja felelősnek haláláért. Elronthatott valamit a nevelésében, ha fia nem érezte úgy, hogy ő maga és élete a legértékesebb dolog a világon.

izraeli filmhét_dror shaul_az őrült föld rendezője írója.JPG 

Dror Shaul, az Őrült föld rendezőj

Individualizmus versus kollektivizmus? Mi ér többet: az egyén élete, vagy a nemzeti büszkeség? Hol fordul át a nemzeti otthon biztonságának vágya militarizmussá? Beaufortért meghalni öncélú dolog, döbben rá a parancsnok, és a visszavonuláskor maga adja ki a parancsot az erőd felrobbantására. Igaz, az utolsó éjszakán arra is rá kell döbbennie, hogy a politika szemszögből nézve egy szakasznyi katona élete mit sem számít. A felnőtt embernek vállalni kell saját tetteiért a felelősséget, s nem külső megerősítésre várni. A Beaufort szélesebb értelemben felveti azt a kérdést is: mi Izrael jövője? Meddig tartható és milyen veszteséggel jár a katonai eszközökkel biztosított, az egész társadalom szocializációját átható, kizárólag győztes/vesztes dichotómiában gondolkodó mentalitás, mely önigazoló militarizmusba fordulhat?   A Buborékok annak az Eytan Foxnak a rendezése, akinek A vízenjáró című sikeres filmjét már láthattuk korábbi izraeli filmnapok keretében, s akinek Yossi és Jagger című munkája már érintette a meleg-témát. E mostani munkájában Tel Aviv-i melegek közé kalauzol. Egyikük összejön egy palesztin fiúval, így kétszeresen is érzékeny témát jár körül a rendező. Homoszexuálisnak lenni Tel Avivban, úgy tűnik, nem jelent különösebb társadalmi problémát, nem úgy Nabluszban. A derűs békeharcos izraeli fiatalok szubkultúrája kissé túl problémamentesnek is tűnik, a palesztin miliőt hitelesebben mutatja be a humort sem nélkülöző, ám olykor kissé érzelgőssé váló film. Mintha láttuk volna már e képsorokat az izraeli–palesztin határ-átkelőhelyek egymásnak feszülő indulataival, s a szerelmi szál drámája is megvolt már valahol, heteroszexuális változatban… Az izraeli mozikban az elmúlt évtized fejleménye az explicit szexualitás-ábrázolás. A homoerotika bemutatása tekintetében valószínűleg ez a film is úttörő. Ám mintha patikamérlegen méretne ki egy hetero, egy meleg ölelkezés, szintúgy a dráma: Tel Avivban öngyilkos palesztin merénylet történik, melyben az egyik főszereplő lebénul, majd Nabluszban, terroristákat üldözve, lelőnek egy vétlen asszonyt. Meglehet, a Közel-Kelet valósága az önismétlő, így a művészet sem tehet mást: újra és újra felmutatja a tragédiát. A palesztin fiút, aki szembeszállna családjával, félelmével, vállalná izraeli szerelmét s a kettős coming out-ot, nővére halála magával rántja. Nem tud kibújni közege mentalitásából: a terror eszköze lesz maga is, de öngyilkos merénylete egyszersmind személyes sorsa zsákutcáját is jelzi.
Kétségbeejtő a szembenállás egy nemzedéken belüli feloldhatatlansága, kétségbeejtő az erőszak spirálja, ahogy a határokon átívelő szerelem halálra ítéltsége is – érezzük, hogy a Rómeó és Rómeó történet tragédiával ér véget – s a kettős tragédia (bár kissé hatásvadász módon) be is következik. A fiatalok buborékléte szétpattan.

Amosz Oz izraeli író számos művében próbálta feldolgozni öngyilkos anyja történetét – legutóbb Szeretetről, sötétségről című memoárjában. Az asszony érzékeny európaiként nem találta meg a helyét a közel-keleti társadalomban. Egy másik, hasonló sorsú asszony körül zajlanak az események az Őrült földben, Dror Shaul filmjében, mely a hetvenes évek kibucvilágában játszódik. A történet nem a hősi közösségi eszméket énekli meg, nem is iróniával közelít tárgyához, hanem a kommunitárius ideológia és a hétköznapi valóság éles ellentmondására reflektál. A gyerekházakban, szüleiktől a hétköznapokon külön lakó kicsik világa szeretetlen, nevelőik érdesek. A meglehetősen komor hangulatot szépen komponált, ám ugyancsak elszigetelt magányt sugárzó tájképekkel erősítő film centrumában egy tizenkét éves kisfiú és súlyos depressziós anyja áll, akin a kibuclakók nem tudnak segíteni. A közösségben elvész az egyén, akinek a kelet-európai ötvenes éveket idéző „kollektív szellem” következtében, élete mégis állandó téma a falugyűléseken. A sorból kilógót legfeljebb kórházba juttatják, segíteni rajta nem tudnak, sőt a kibuc durva világából még szerelmét, a vendégségbe érkező, kissé meseszerű svájci dzsúdóbajnokot is elűzik, aki mentőövet jelenthetne a beteg asszony számára. Sokatmondó pillanat, amikor a csecsemők felügyeletére kirendelt kisfiú egy üveg tejjel indul megetetni az egyik babát, amikor anyját, kezében vodkásüveggel pillantja meg a kibuc játszóterén, egy hintában. Az anyai szeretet, a család hiánya nem pótolható, csak a mámorral tompítható. A kissé túlzottan és egyhangúan sötét színekkel felvázolt környezetben mindenki felelős az állapotokért. Minden fontosabb szereplő megcsalja partnerét (egyikük egy tehénnel) – mindezt az anyjáért harcoló kisfiú szeme láttára, aki nemcsak azt tudja meg, hogy a kibucból szabadulni vágyó apja is öngyilkos lett, hanem végül maga segíti hozzá anyját egy nagy adag Váliumhoz, hogy ő is végezhessen magával. Az anyjának küldött svájci repülőjeggyel, szerelmével együtt ő menekül végül, szülei helyett a szabadságba.

Oshri Cohen (a Beafourt főszereplője) játssza a főszerepét a kissé régebbi, 2004-es, Shemi Zarhin rendezte Bonjour Monsieur Shlomi című filmnek is. Marokkói eredetű, zűrös családját egy 16 éves fiú tartja össze. Ő látja el kissé szenilis, de éleslátó nagyapját, főz félrelépő, s ezért kidobott apjára, elviseli férjétől minduntalan hazamenekülő nővérét, nagyképű bátyját, mindenkire sértett, dühös, kisebbségi komplexusoktól gyötört anyját. Amikor kiderül, hogy iskolai problémáit diszlexiája okozza, amit családja sosem vett komolyan, iskolája igazgatója veszi szárnyai alá, és kiderül, nehézségei mögött sokoldalú tehetség lappang. A figyelem, a törődés lassan felkelti önbizalmát és bátorságát. Ahogy lassan elhiszi, hogy szerethető, értékes lény, és joga van élnie a saját életét, kilépve a család árnyékából, a többiek is „felnőnek”. 

 

_izraeli filmhét_beaufort_Oshri cohen.jpg

 Beaufort (Oshri Cohen)

A humorral ellenpontozott izraeli családi drámák mindennapos helyzeteket idéznek fel, de rendkívül érzékenyek a társadalmi problémákra és a gyermeki személyiség törékenységére. A kibucbeli egykori családhiányos neveltetéstől, a militarista gondolkodás torzító hatásain át az izraeli zsidó társadalmon belüli etnikai feszültségekig számos fontos jelenséget élesen vetnek fel az ábrázolt gyermeki és fiatal felnőtt-sorsok. Döntően realista filmeket látunk, a mikrokörnyezet, a család analízisét; a családba, nemzetbe zárt individuumok önemancipációját. Ezeknek a filmeknek társadalmi tétjük van, még az avantgárdabb képi-dramaturgiai megoldásokkal dolgozó alkotásoknál is, mint például a nálunk már régebben vetített Medúzák (r. Shira Geffen, Etgar Keret). A Közel-Kelet etnikai és vallási konfliktusai, a közösségek egymásnak feszülő indulatai közepette a közösségben, a családban is magányos, törékeny emberi személyiség középpontba állítása jellemzi valamennyit. Kortársi téma – az izraeli film önemancipációja. 

Az Odeon-Lloyd moziban tolongtak a nézők, sőt a vetítések között beszélgettek is egymással. Érdemes talán megfontolni a szervezőknek, hogy a sikeres vetítéssorozatot legközelebb esetleg kerekasztal-beszélgetések, viták színesítsék. Arról nem is beszélve, hogy a magyar televíziók is tágíthatnák perspektíváikat, hogy a szélesebb közönség is gyakrabban láthassa az európai mércével mérve is jelentős izraeli filmeket.

Címkék:2009-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ohájon, az izraeli detektív

Batya Gur (1947-2005), akit sokan az izraeli Agatha Christie-ként emlegetnek, noha számos nyelvre lefordították Gyilkosság szombat reggel c. regényét, Izraelen...

Együtműködik a zsidó és a református egyetem

Együttműködési megállapodást írt alá a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) és az Országos Rabbiképző-Zsidó Egyetem (OR-ZSE) pénteken Budapesten - tájékoztatta...

Close