Szombat előfizetés 2017

Egy választás anatómiája

Írta: Novák Attila - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy választás anatómiája

2006 áprilisában a magyar választásokon olyan hely­zet alakult ki, amely alap­jaiban változtatta meg a magyar politikai rendszer­nek ha nem is a felépíté­sét, de stabilizáló erejét.

Először győzött egy olyan párt, illetve győztek olyan pártok a választásokon, melyek nemcsak kormá­nyerők voltak, hanem a négyéves cik­lusban komoly válságokon mentek ke­resztül, miniszterelnököt cseréltek, és egyáltalán nem sikertörténetet valósí­tottak meg. Mi volt ennek a sikernek az oka? – kérdezhetjük, tudván azt, hogy az Európai Unióban szokatlanul magas költségvetési hiányt hagyott maga után a szocialista-liberális kor­mány. Miért nem tudta a legnagyobb ellenzéki párt megszerezni a választási győzelemhez szükséges mandátumokat?

Elsősorban az ellenzék stratégiája és taktikája mi­att. A Fidesz jobboldali gyűjtőpártként funkcionál, de az, aki és ami összekö­tötte őket, senki és semmi más, mint egy ember, Orbán Viktor akarata. Ez a párt, melyben az önálló platformokat már régen felszámolták, az elmúlt években végletesen centrali­zált lett, s a győzelem érdekében pira­misszerűen felépülő építménnyé ma­gasodott, amely köré védőén gyüle­keztek a polgári körök szabadcsapatai. Orbántól függnek a kerületi pártigaz­gatók, a helyi jelöltek, és minden egyes fideszes vezető. Buktathat és felemelhet, minden csupán egyes- egyedül tőle függ. Párhuzamos struk­túrát üzemeltet, ha éppen fél valami­lyen erőközpont kialakításától, és sem­miből előhozott emberekkel semlegesíttetheti a túlzottan erősnek tekintett riválisoknak. Az újak fő ereje éppen az elnök karizmája közvetítésében rejlik. Ám ha a pártvezető akarata semmilyen ellenállásba nem ütközik, és semmifé­le demokratikus döntéshozatal szűrőjén nem megy keresztül, akkor maga a párt is ki van szolgáltatva a vezető tévedhetetlenségi mítoszának, amely visszafelé hatva a vezetőből tá­madhatatlan vezért csinál. E körkörös megerősítést nem oldja fel semmi. A tévedhetetlen vezetőt nem a párt közvéleménye, hanem a misztériumjáté­kokra emlékeztető népgyűlések hitele­sítik, éltetik és legitimálják. A Fidesz a nagy győzelemre való tekintettel dol­gozott magába számos elemet: a teljes foglalkoztatottságot, a korporativista érdekképviseletet, a klerikalizmus kü­lönféle ideológiai válfajait, a sérelmi nemzeti politikát, és szövetségesi poli­tikája legszélén még a szélsőjobb is megjelent. Ez utóbbit persze rendsze­rint úgy kommentálják a fideszes ve­zetők, hogy ott is vannak „rendes em­berek”, és hogy a Fidesznek köszön­hető, hogy a szélsőjobboldal nem ju­tott be a parlamentbe – de azért ne fe­lejtsük el, hogy nem altruizmusról van szó, hanem arról, hogy a párt az egész jobboldalt le akarta fedni, s ehhez szüksége volt a szélsőjobboldali sza­vazókra is. Még az is lehet, hogy a ma­gyar demokrácia másként nem működ­het, de szomorú ez a történet, hiszen az antikommunista szavazótól elváratik, hogy viselje el a felületes antiszemitiz­must.

A választási bukásban súlyosan vét­kes a párt sztálinista hangvételű nyil­vánossága, amely nem a kritikai gon­dolkodás fóruma, hanem egyoldalú és torz valóságképet „közvetítő” Pravdák tucatjából áll. A homogenizált nyilvá­nosság nemcsak arra volt „jó”, hogy a nem fideszes szavazókat elriassza, ha­nem a jobboldali törzsszavazókat be­zárta a saját nyilvánosság ketrecébe. Hogy milyen is ez a nyilvánosság, arra jó példa, hogy a Magyar Nemzet pub­licistája (Balavány György) a Szombat szerkesztőjét, újságíróit – egyértelmű­en negatív kontextusban – cionistázta le, csakis azért, hogy láttassa a Hír­szerző főszerkesztőjétől, lapunk szer­kesztőbizottsági tagjától, Seres Lász­lótól és a Political Capitaltól (a Hír­szerző tulajdonosa) a Dávid Ibolyáig húzódó hatalmi hálót, hiszen a PC egyik cége dolgozta ki az MDF kam­pánystratégiáját. A „cionizmus” – a Magyar Nemzet értelmezésében – nem a zsidó állam támogatását jelenti, ha­nem antiszemita kód, amely éppen a szovjet időkben alakult ki, s a MN új­ságírója a Fidesz antiszemita szimpati­zánsait akarta meggyőzni arról, hogy vigyázzanak, hiszen látható, kik is áll­nak az MDF mögött. Ez a módszer a Szabad Nép stílusát, világát idézi fel, hiába nevezi magát „antikommunistának” ez az orgánum.

Megbukott a jobboldal harcos antikommunizmusa is. Nemcsak azért, mert ideológiailag a Magyar Szocialis­ta Párt maximum szociáldemokrata jellegű (annak is inkább a jobboldalá­hoz tartozik, ha egyáltalán), hanem azért is, mert a Fidesz olyan közsze­replőkkel a hátában osztotta kommu­nistaellenes igéit, mint Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, vagy éppen Csintalan Sándor. Ráadásul, a kommunistákhoz hasonlóan, a Hazafias Népfronthoz ha­sonló transzmissziós szerveződést hoztak létre, a Nemzeti Konzultációt, melynek az volt a feladata, hogy Or­bán Viktor a nagy nyilvánosság előtt „hallgassa meg” a társadalom búját és baját. A Nemzeti Konzultáció a demokráciában szokatlan szerveződés, csakúgy, mint a polgári körök.

A jobboldal értelmiségi politikája is ehhez hasonlóan tragikusan tévesnek bizonyult. Az 1998-as hibát elkövetve mindenkit ellenségnek és árulónak te­kintettek, aki éppen nem a Fidesz hivatalos álláspontját vallotta. Bár a Ter­ror Háza és a XX. Századi Intézet igyekezett olyan konferenciákat tarta­ni, melyeken többféle ízlésű, mentali­tású ember is képviseltette magát, ez a szemlélet nem vált általánossá, kizáró­lag a reprezentatív nyilvánosság szá­mára működtették ezt a fajta „libera­lizmust”. Ostromlott várhoz hasonlító, zárt mobilizációs és szelekciós csatornájú képzést valósítottak meg, amely­nek szűrőjén nyílt és kritikus gondola­tok és emberek alig mehettek át. Nem véletlen, hogy a rendkívül színvonalas, jobbközép-konzervatív, de nem párt­szerű, hanem éppen dialógusképes Kommentár magazin milyen támadá­sokat kapott – éppen a Magyar Nem­zettől. S az sem véletlen, hogy a Fi­desz körüli értelmiség a médiaellenes összesküvés-elméletet tette magáévá akkor, amikor a választási vereségért külső okokat jelölt meg.

Ejtsünk szót a baloldalról is. A Sza­bad Demokraták Szövetsége azzal po­litizált, hogy igazából nem tett semmit, csak néha a parlamentben vagy a sajtótájékoztatókon hangzottak el liberális filippikák. Bár voltak és vannak tehet­séges, hiteles politikusai, de mintha egy teljes generációváltás kéne ahhoz, hogy dinamizmusukat visszanyerjék. A baloldali orientációjú médiával (pl. Klubrádió, ATV) azonosuló szabadde­mokrata közönség – bár az MSZP újdonsült vezéréhez csatlakozott – 2006-ban hűségesen szavazott le a liberális pártra. Kis párt lévén pár százezer em­bert tud megszólítani ma az SZDSZ, amelynek reklámkampánya viszont öt­letes volt, és éppen a többiekétől elütő szelídségével tudott hatni szélesebb ré­tegekre, Nem túl örvendetes azonban, hogy nem a liberális program, hanem leginkább az Orbán Viktortól és a ha­gyományos magyar jobboldaltól való félelem kovácsolta össze az SZDSZ szavazótáborát, és Mikola István fel­mérhetetlen segítséget nyújtott ezen érzelmi egység fenntartásához. Az SZDSZ-es minisztériumok vegyes tel­jesítménnyel működtek, és nem igazán sikerült a társadalomban meghonosíta­ni elképzeléseiket, ráadásul még az eredmények kommunikációjával sem voltak túl sikeresek. A liberálisoknak van okuk a félelemre, hiszen Gyurcsány Ferenc erőt és határozottságot tudott felmutatni, így sok szavazót vont el a kissé enervált SZDSZ-től, melynek választási eredményét a szo­cialisták átszavazásai is pozitívan mó­dosították.

A Magyar Szocialista Párt viszont – főleg, ami a médiafelületet illeti – nagy átalakuláson ment keresztül. A szerencsétlenkedő Medgyessy Pétert – furcsa és viharos körülmények kö­zött – váltotta fel Gyurcsány Ferenc. Az orbáni Fidesz általi kihívásra fel­nőtt dinamikus pártvezető, aki volt KISZ KB-tagként a rendszerváltást követő „spontán privatizáció” egyik nyertese, megértette az idők szavát. A fideszes zártláncú és meglehetősen ir­ritált Magyarország összehozta és egységesítette a baloldali tábort. A többféle és sokszor egymással sem, vagy nehezen kommunikáló érdek- csoportokból összeálló konglomerátu­mot egységesítette a győzelem utáni vágy, s most – a győztes választások után – Gyurcsánynak a párton belüli legitimitása kikezdhetetlen. Ráadásul a jobboldali média a társadalom szá­mára is nehezen tudja ezek után kom­munikálni a „puccsot”, a KISZ-es előéletet és a problémás vagyonszerzést, hiszen a demokratikus voksok többségét a regnáló miniszterelnök úgy gyűjtötte be, hogy jobboldali el­lenfele a saját médiafelületén minden­nap támadta őt ezek miatt.

Gyurcsány arra is rájött, hogy a szo­cialista pártot modernizálni kell, és a modem tartalom jegyében – érdekes módon a Fideszhez hasonlatosan – in­tézetet alapított (Demosz), amelynek célja a blairizmus magyarországi im­portja és a nyugati középbal ideológiá­jának terjesztése. A nyugati pr-mintákat teljesen tudatosan használta fel a szocialista párt. Nem véletlen, hogy fiatal arcok jelentek meg a Köztársaság téren, miközben Gyurcsány – a válasz­tások második fordulója éjszakáján – 15 millió magyar érdekéről beszélt. Elénekelték a himnuszt, és fenn len­gett a magyar lobogó. Úgy tűnik, hogy a tehetséges politikus tanult a jobbol­daltól, és az érzelmi azonosulás szám­talan olyan lehetőségét akarja megte­remteni, melyet a Fidesz már évek óta sikerrel alkalmaz közönsége egybeforrasztásához. Fia sikerül a nemzeti sze­let is kifognia Orbán Viktor vitorlájá­ból, nyert ügye van, de a határon túli magyarokkal fokozottabban kell törődnie.

Ez mindenképpen előrelépés abban az országban, ahol a jobboldal sikere­sen sajátította ki a nemzeti érzést, és ahol ifjú fideszes tinédzserek írják te­le az internetes fórumokat és a blogokat azzal, hogy az MSZP „kommunis­ta” és „hazaáruló”, az SZDSZ „dest­ruktív buzidrogos”, és hogy ők „nem akarnak kommunizmusban élni”.

Hogy mi is az a „kommunizmus”, ma­guk sem tudják, csak azt, hogy valami nagyon rossz, az idősebb korosztályok csinálták, és a jobboldali média gya­korta elítéli.

Mindenesetre Gyurcsány Ferenc előtt nehéz napok állnak. Nem a saját szavazótáborával, hanem ugyanazon koalíció által okozott államháztartási gondokkal és a szerkezetátalakítással kell foglalkoznia úgy, hogy számtalan érdekcsoportot kell megsértenie, és – ugyanakkor – kiszolgálnia. S úgy tű­nik, konszenzusra nehezen képes, összeesküvési elméleteit szabadon alkalmazó ellenzékkel lesz dolga, amely – mint Orbán Viktor bejelentette – tár­sadalmi önvédelmi testületet hoz létre.

„Most csak Magyarország számít” – volt a Fidesz szlogenje a második for­duló előtt. Hogy kinek és mennyire, azt a következő hónapok döntik el. Forró év elé nézünk.

Novák Attila

Címkék:2006-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Új kormányok a kerítés két oldalán

Új kormányok a kerítés két oldalán IZRAEL: ÚJ KORMÁNY, ÚJ (ÉS HIÚ) BÉKEREMÉNYEK (Közép-)európai szemmel nézve nehezen érthető az izraeli...

„Nem vagyok magyar. Nem vagyok szlovák. Nem vagyok zsidó”

„Nem vagyok magyar. Nem vagyok szlovák. Nem vagyok zsidó” Pozsony zsidóságáról A Budapestről Berlinbe közlekedő gyorsvonaton az indulás utáni pillanatokban...

Close