Szombat előfizetés 2017

Vita a zsidóság nemzetiséggé válásáról

Írta: Vári György - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vita a zsidóság nemzetiséggé válásáról

Nyílt levél Lányi Andrásnak

Tisztelt Lányi úr!

Ön a zsidó nemzetiségi kérdés tárgyában nyilatko­zott a Kossuth rádiónak. En­gedje meg nekem, hogy fel­tegyek Önnek néhány kér­dést interjújával kapcsolat­ban.

Ön, aki az interjúban el­hangzott mondataiból ítélve is híve az önleírás szabadsá­gának, bizonyára úgy gon­dolja, hogy tiszteletben kell tartanunk polgártársaink identitásválasztását. Bizonyára Ön is úgy gondolja, hogy senki nem dönthet ezekben az ügyek­ben helyettük, hogy senkinek nincs jo­ga hierarchizálni a szóba jöhető le­hetőségeket. Ha így van, akkor kérem, ma­gyarázza meg, honnan, milyen tisztátalan for­rásból keveredett hang­jába a fölényeskedő megvetés azok iránt, akik nem kívánják ma­gukat a magyar kultúr­nemzet részének tudni, sokan azért, mert a ma­gyar közigazgatás és a magyar erőszakszervezetek rendkívül aktív közreműködésével küldték a ha­lálba rokonaik tucatjait. Én nem állí­tom azt, hogy erre a traumára ez az egyetlen lehetséges, a helyes válasz, de Ön milyen jogon tekinti érvénytelennek, milyen jogon stigmatizálja és állítja párhuzamba azoknak a törekvé­seivel, akik polgártársaikat ki akarják zárni a magyarságból? Kétségtelen, a magyar zsidók egy része nem akar magyar lenni, ahogy a magyar nem­zsidók egy része sem tekinti a zsidó­kat magyarnak. De azért mégiscsak volna különbség aközött, hogy valakit kizárnak vagy hogy önmaga döntést hoz és e döntés értelmében kiválik. Hogy valaki kimegy valahonnan vagy kirúgják. Ön szerint ez mindegy? Ön, aki szerint a liberális, polgárosult ma­gyar elitekhez asszimilálódni meg­kérdőjelezhetetlenül jó döntés volt, valóban olyannyira rosszul állna libe­ralizmusból, hogy nem tudja megkü­lönböztetni a szabad identitásválasz­tást a faji diszkriminációtól?

Ön a riportban azt állította, hogy a vidéki zsidóság kiirtása összefüggött azzal, hogy nagy tömegeik nem vá­lasztották az asszimiláció útját, hi­szen Budapest zsidósága nagyobb részben maradt életben. Meggyőzött, valóban, roppant siker az ilyen asszimilálódás, amely nagyvonalúan biz­tosítja azoknak, akiket befogad, az életben maradás esélyét. Ez lenne a legerősebb érve?

Tudja-e, hogy épp Ön, akinek inter­jújában visszatérő toposz volt párhu­zamot vonni a honi szélsőjobb és a nemzetiségi kezdeményezés elindítói közt, az, aki ezzel a mondattal vésze­sen közel került Horthy Miklóshoz, aki, ha valakit, úgy elsősorban az asszimilált, pesti tőkés zsidókat akarta óvni, rendszerének támaszait, kártya­partnereit, míg a „galíciai jöttmenteket” könnyebben áldozta be. Velük in­dultak el, mint Ön is említette az inter­júban, az első deportálóvonatok. Horthy azt írta egyszer Telekinek, hogy ő, bár elkötelezett antiszemita, azért Chorin és Vida nagytőkéseket igazán becsületes magyar embernek tartja. Akárcsak Ön, ő is hierarchizálta „magyarságteljesítmény” alapján az itt élő zsidókat. Ő is tévesnek tartotta, mint Ön, a galíciai jöttmentek válasz­tásait. Ő is, mint ebben az interjújában Ön, a legrosszabb magyar nacionalis­ta hagyományok követője volt, annak a szövetségnek az örököse, amelyeket a nemzetiségek ellen kötött a dualista Magyarország az asszimilálódó zsi­dókkal, a szociális represszió, a nem­zetiségi elnyomás országával kötött szövetségnek. Ezeket a megkérdője­lezhetetlenül sikeres éveket Randolph L. Braham, „A pusztulás előjátéka” címen tárgyalja a magyar holokausztról szóló monográfiájában.

Ön szerint, tekintve, hogy azok, akik nem a magyar-zsidóvá válás útját követték, elpusztultak a holokausztban, immáron nincs magyar zsidóság. Felhívnám becses figyelmét arra, hogy a választások nem öröklődnek hetedíziglen, hogy valahová tartozni, szemben azzal, amit Ön állított az in­terjúban, még részben sem „sors” (mintha Németh László szólalt volna meg Önben), hanem választás. Úgy gondolja, hogy nem lehetséges az, hogy a túlélő zsidóság leszármazottai másként döntsenek, mint nagyszüle- ik? Mert ha igen, akkor rögtön lehet zsidó nemzeti kisebbség, (amely amúgy távolról sem valami eredendő, asszimilációt megelőző ősállapot, ahogy azt Ön helyesen mondta). Egyébként ebből is látszik, mennyire átgondolatlan az a Népszabadságban megjelent, alighanem Kőbányai János által megfogalmazott manifesztum (www.sofar.hu/node/42315?tid=702), amelyet meglepő módon néhány meg­határozó magyar entellektüell között Ön is aláírt, bizonyára nem az elké­pesztő érveléssel, hanem a konklúzió­val értve egyet. A levél érvelése nagy­jából abban merül ki, hogy a magyar zsidók egyszer már választottak, ne­künk pedig, ha nem akarjuk emlékü­ket meggyalázni, ugyanazt kell vá­lasztanunk. Per analógiám: ha jön egy új totális hatalom, élén egy új életveszélyes elmebeteggel, akkor ne­künk, magyaroknak, újra kötelessé­günk lesz melléállni, ha megígéri, hogy eltörli a trianoni határokat, me­gint ki kell küldenünk eszelős háború­jának támogatására egy hadsereget zsidó muszosokkal és magyar honvé­dekkel, ezek meg kell hogy fagyjanak, ki kell adnunk újra többszázezer pol­gárunkat a diktátornak, hogy elpusz­títhassa őket, puskalövés nélkül vár­nunk, hogy megszállják országunkat és a végsőkig kitartva mellette el kell pusztítanunk fővárosunkat, mert ele­ink is ezt tették. A Zsidó Tanácsnak, ami majd feláll, minden tévedését meg kell ismételnie, nem járhat el hatéko­nyabban, mint eljárt, mert ezzel csak megsértené őseink emlékét. A törté­nelmet így nem továbbírjuk megérteni kísérelvén meg elődeinket, hanem megismételjük úgy, hogy nem akarjuk őket megérteni. Ez az önértéshiányból eredő ismétléskényszer mind a ma­gyar mind pedig – természetszerűleg – a magyar zsidó közösség jól látható jellemzője, de az bájos újdonság, hogy a levél még imperatívuszt is csinál belőle. A magyar-zsidó eszmetörténet egyik fontos alakja, Kőbányai János kedves szerzője. Pap Károly például szintén disszimilációpárti volt. Mi a helyzet az ő emlékével, ő is a Soá ál­dozata? Hiába, aki az emlékezés köte­lessége nevében totalizál, az valójá­ban mindig felejt, csak felejtését még morális pátosszal is nyakon önti. A magyar zsidókra, a magyar zsidó tör­ténelemre hivatkozni ebben a kérdés­ben már-már immorális. A történelem tanulmányozásának, ha van értelme, akkor talán az, hogy tanuljunk min­dabból, amit az előttünk élők csináltak és lehetőség szerint ne lemásoljuk, ha­nem elkerüljük hibáikat. Azoknak, akiket megöltek, megfosztottak ön- rendelkezésüktől, a szöveg úgy ápolná az emlékét, hogy az élőket is meg­fosztja önrendelkezési joguktól az ő emlékük nevében.

Ön azt állította, hogy az asszimilá­ció ellen nem érv az, hogy 600000 honfitársunkat legyilkolták, ez nem az ő magyarságukat kérdőjelezi meg, ha­nem azokét, akik kiszolgáltatták és meggyilkolták őket. Ezzel persze Ön, másik állításának ellentmondva, azt is állítja, hogy nincs is mit felülvizsgálni és nincs is szükség közös gyászmun­kára, a magyarok mindig tisztessége­sek voltak, akik nem volt jó, az követ­kezésképpen nem is volt magyar. Az Ön története úgy hangzik, hogy voltak rossz emberek, ezek 61 éve rossz dol­gokat csináltak, mindennek azonban semmi köze a magyar nemzethez, az ugyanis az időn és történelmen kívül áll. Történelmi zsákutcákat nem kell keresgélnünk, döntéseket nem szüksé­ges felülvizsgálnunk, a magyar jogal­kotás, a magyar közigazgatás, a ma­gyar erőszakszervezetek a magyarság örök lényegétől idegen entitások, a magyarság nem egy emberekből álló közösség története, hanem egy platóni idea, illetve egy olyan eszme, amelyet Lányi András talált ki arra vonatkozó­lag, hogy kikkel szeretne barátkozni, „haza a magasban”. Pedig nem, nem­csak a jó emberek magyarok. Egya­ránt magyar Bajcsy-Zsilinszky Endre és Endre László. Kiss János altábor­nagy és Szálasi Ferenc. Ságvári Endre és Sztójay Döme. Nagy Imre és Kádár János. „Világosítsd föl gyermeked:/ A haramiák emberek…”. Mert a haza, kedves Lányi András, nemcsak a ma­gasban, hanem a mélyben is van. A gettókban és az óvóhelyeken, a börtö­nökben, a vallatószobákban, az ukrán fronton, a hegyeshalmi halálmenet­ben. Recsken és így tovább.

Az interjú elején egyrészt magyar írástudóként, másrészt pedig a Biblia népéből származó emberként mutatta be önmagát és még azt is hozzátette, megérti, ha ezért irigykednek Önre. Pedig a Biblia, a Kinyilatkoztatás nem öröklődik, mint a szemszín, nemzedékről nemzedékre, azt újra meg újra el kell sajátítani, a kulturális örökségnek semmi köze a származás­hoz. Genetikai értelemben nincsen „népe” a Bibliának. Ön a vérségileg levezetett kulturális felsőbbrendűség zsidó nacionalista tézisével kombi­nálta az avítt magyar nacionalizmust, ami kétségkívül pikáns nedűt eredmé­nyezett. Kérem, vigyázzon: ez a kotyvalék mérgez!

Az Ön által is aláírt kiáltványban az áll, hogy „rossz liberalizmus” megadni az identitásválasztás szabadságát. Ké­rem, válaszoljon, miért jobb liberaliz­mus az önöké, amely ezt nem óhajtja biztosítani! Miért tekintik támadhatat­lannak azt a „liberális” korszakot, amely lehetővé tette a zsidók „befoga­dását”, ha a liberalizmus amúgy egyál­talán nem fontos önöknek?

Tisztelettel, válaszában remény­kedve:

Vári György

Válasz Vári Györgynek

Vári György kárhoztat­ja álláspontomat (el is ferdíti, mellesleg), ahe­lyett, hogy cáfolná.

Tény, hogy Magyaror­szágon nincs zsidó nem­zetiség. Van zsidó vallási közösség, és vannak zsi­dó származású magya­rok. De sem a leszárma­zás, sem a vallás önma­gában nem nemzetalkotó tényező. A magyarországi zsidóság csatlakozása a magyar nemzethez magyar és zsidó nemzedékek bevégzett, nagy műve, kulturális teljesít­ménye. Nem számításból történt és nem feltételes elköteleződést jelent, amit visszacsinálhatunk, ha Vári György vagy bárki más majd más­képpen vélekedik a dologról. Mi az üldöztetést mint magyarok éltük át: zsidóként üldöztek, pusztítottak, de magyarságunkban aláztak meg, akik a saját (magyar) közösségünkből ki­taszítottak. Az a gyermek, akit test­vérei eladtak, megtagadtak: árva. Ha mások befogadják: fogadott gyerek. Nem akarom Vári Györgyöt megbán­tani – a kitagadott zsidó magyarok ár­vasága osztályrésze mindannyiunk­nak. De nem teszi kétségessé nemze­ti hovatartozásomat. Mi magyarok gáládul bántunk velünk, zsidókkal – a történteket szerintem csak ez a pa­radox formula képes ellentmondás­ mentesen leírni. Ma­gyarságunk ettől való­ság marad, tiszteletre méltó zsidó hagyomá­nyaink ápolásának pe­dig egy kissé különös módja, ha hódolva a kor egy sok szempont­ból jövedelmező divat­jának, kikiáltjuk ma­gunk között a zsidó nemzetiséget.

Megértem azt az indulatot, amely egy tehetséges ifjú tudós tisztánlátását olyannyira megzavarja, hogy leíró jel­legű hivatkozásaimat értékítéletnek véli, következtetései azonban becsüle­tembe vágnak. Az asszimiláció vagy a vidéki zsidóság (családom) kiirtásá­nak tényét tényként említettem, nem jóváhagyólag.

Az alaptalan vádaskodáson túl jól látja azonban, hogy lehetne közöttünk érdemi vita is. Én valóban olyan rosszul állok liberalizmusból, hogy azt hiszem, sportegyesület, dalárda és korlátolt felelősségű társaság alapítá­sához elegendő ugyan az egyszeri, egyéni elhatározás, nemzetiséget azonban máról holnapra nem lehet csinálni. Azt csak a történelem teremt­het: egy közösség tettekben és nem puszta szavakban nyilvánuló, tartós elhatározása. Erről, ha lehiggadt, vi­tatkozhatunk.

Lányi András

Címkék:2006-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A panaszkultúráról

HELLER ÁGNES A panaszkultúráról A magyar kultúráról szokták joggal azt mondani, hogy panaszkultúra, ahogy a ma­gyar zsidó kultúra is az....

„Erkölcsi elkötelezettségből foglalkozom a vészkorszakkal”

„Erkölcsi elkötelezettségből foglalkozom a vészkorszakkal” Szita Szabolccsal beszélget Csőke Zoltán Szita Szabolcs 1945-ben született Sopronban. A Holocaust Dokumen­tációs Központ és...

Close