Szombat előfizetés 2017

Vallásközi monológ

Írta: Gábor György - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

“Képzeljük el: elől a felhőoszlop, nyomában a fölfegyverzett zsidó nép,
amint  megérkezik a Sás-tenger partjára. Az emberek fáradtak,
legszívesebben lepihennének, ám távolról vad csatakiáltás hallik, a
közeledő egyiptomiak serege, élükön a fáraóval, az Ámon-Rével
egylényegű istenfiúval. Még egy kis idő, s a két sereg farkasszemet néz
egymással.”

gáborgyörgy_2.jpg

Gábor György 

Képzeljük el: elől a felhőoszlop, nyomában a fölfegyverzett zsidó nép, amint  megérkezik a Sás-tenger partjára. Az emberek fáradtak, legszívesebben lepihennének, ám távolról vad csatakiáltás hallik, a közeledő egyiptomiak serege, élükön a fáraóval, az Ámon-Rével egylényegű istenfiúval. Még egy kis idő, s a két sereg farkasszemet néz egymással. Mózes, a zsidók vezetője tétovázik: elinduljon-e a tenger hullámai felé, mögötte népével, férfiakkal, nőkkel, gyermekekkel, avagy maradjon? Az istenfiú is hezitál: szorítsa-e a tengerbe e lenézett, gyülevész népséget, vagy mégsem? Mózes lassan felemeli a botját, kinyújtja kezét, maga mögé néz, a felhőoszlop most hátulról biztosít, ám váratlanul néhány embert lát kiválni az egyiptomiak seregéből. A férfiak egyenest Mózes felé tartanak. A nép kettéválik, utat nyit az odaátról érkezőknek. Halk suttogás, majd Mózes, aki értette szavukat, de akinek nyelve akadozó, magához inti a jó beszédű Áront, meg még két másik társát, s az egyiptomiakkal kissé odébb vonulnak. A megbeszélés hosszú ideig eltart, közben a felek egy-egy kőtáblára vésnek valamit. A sötétség beállta előtt a tárgyaló partnerek visszatérnek övéikhez: az egyiptomiak, kezükben az egyik kőtáblával, egyenest a fáraó felé igyekeznek, Mózes a másik kőtáblával a népe elé áll, s fennhangon beszélni kezd: a tárgyalást eredményesnek tekintem, a vallásközi párbeszéd sikerrel zárult. Íme, kőbe vésetett: JHWH Atum isten első és utolsó képmása. Kezdetben, amikor elválasztotta az eget és a földet, azok hierosz gamoszban egyesültek, s létrehozták az ígéret földjét, Egyiptomot. A hagyomány láncolata a maat, a rend törvénye, melyet az Atyák istenétől kaptunk, hogy nagy néppé tegye Ozirisz ivadékait, az Egyiptomba költöző ősatyák pedig asztrális megdicsőülésben részesedtek. Ne kívánd el felebarátod piramisát, ne kívánd el szfinxét, sem írnokát vagy írnoknőjét, sem más egyebét.  

A nép mohón szívta magába Mózes tanait, s lelkesen nyugtázta vezetőjének bejelentését, aki másnapra egy ökumenikus tanács összehívását kezdeményezte, amelyben az egyiptomiak mellett a filiszteusok és a reform(átus) Ehnaton-hívek is helyet kapnak.

A nép elégedett volt, a felhőoszlop újra alászállt, ám nyomában oly vastag lett a ködtakaró, hogy a távoli Szinaj-hegy immár végleg láthatatlanságba burkolózott… 

I. Leibowitznak nem volt igaza.
Nem speciálisan a zsidó és keresztény vallás relációjában kizárt a párbeszéd, hanem általában, a vallások között nincs erre mód: a kinyilatkoztatás transzcendens élményére alapozó vallások közötti – interreligiózus – dialógus vagy tolerancia filozófiai, teológiai és vallásfenomenológiai értelemben egyaránt fából vaskarika. A párbeszéd a kognitív szféra része, a racionális argumentáció terepe: érvek és ellenérvek csatája, a verifikálhatóság és a falszifikálhatóság elengedhetetlen elemeivel, a popperi cáfolhatóság követelményével – Isten léte, avagy a kinyilatkoztatás maga aligha cáfolható –, azaz az elfogadhatóság és elutasíthatóság lehetőségével. A kinyilatkoztatásnak nincs köze az érvekhez, tudniillik azt vagy elfogadom (hiszem), vagy meg sem hallom („akinek van füle hallja…”). „A tudomány elenyészik” – mondja Pál apostol (I. Kor 13,8), hiszen „tanításom és igehirdetésem nem a bölcsesség szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyosságából, hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja” (I. Kor 2,4-5). A kinyilatkoztatás nem a történelem racionális része, hanem a történelmen és racionalitáson túli, időtlen, örök, világot fenntartó szó, a „fül nem hallotta, és szem nem látta” (Jesája 64,3) világból való. Azaz – hitemen keresztül – maga az Igazság, avagy Kierkegaard szóhasználatát idézve, maga az abszurd bizonyosság.

A hit tárgyát képező vallásbölcseleti-teológiai tanítások aligha tematizálhatnak racionális megfontolásokat és kontroverziákat: itt nem jöhet létre kompromisszum, nem lehet olyan közbülső megoldás, amely máskülönben minden valamire való párbeszédnek az alapfeltétele kell hogy legyen. A zsidóság még várja a messiást, a kereszténység számára azonban már elérkezett. Színfalak mögötti csendes megegyezésre nincs mód, a még oly tapintatos messiás-diplomácia sem hozhat a tárgyalóasztal mellett mindenkinek tetsző megoldást, a messiás eljövetelével kapcsolatos leszerelési vagy stratégiai béketárgyalás aligha lehetséges, továbbá egy messiási atomsorompó életre hívása, avagy a messiás vallásközi területeit annektáló békediktátum sem tűnik járható útnak. Tertium non datur. John Hick pluralisztikus vallásfilozófiája, amelyet manapság a „teológia kopernikuszi fordulataként” emlegetnek, az exkluzivista pozíció feloldására való törekvésével eleve elhibázott, naiv és dilettáns. Hiszen az exkluzivista igazságfogalom a vallások lényegét jelenti, kizárólag a híveknek – a körülmetélés vagy a keresztség etc. által beavatottaknak – megadatott különleges pozíciót, amelynek feladása egyenlő lenne a saját tradíciónak mint „esetlegesnek” a deklarálásával, s a vallási hagyomány (ön)kasztrációjával. A vallásokból fakadó tolerancia a vallások teljes önfelszámolásához, s egyfajta teológiai leszereléshez, azaz utópisztikus vallásközi béketárgyalásokhoz vezethetnének el csupán, ahol megállapodás születhetne arról, hogy az én eszkatológiai hadosztályom visszavonásával párhuzamosan a te mariológiai hadosztályodat csökkented, s az én kegyelemtani csapattestemet a te krisztológiai hadtested ellenőrzése alá vonod, ennek fejében te a mindenkori szótériológiai bevetéseidet korlátozod. A békefenntartó kéksisakosok pedig a sabesz bejövetelekor keresztet vetnek, s „Allah akbar!” felkiáltással kötelékbe rendeződve a védikus írások tanulmányozásába fognak.   Nincs értelme a párbeszédnek, mert mindaz, ami egy ilyen jellegű dialógusnak a tárgyává válhat (emberi jogok, környezetvédelem stb.) nem vallási, hanem leginkább elmebéli állapot függvénye. A párbeszéd nem lehet intrareligiózus, kizárólag csak extrareligiózus. A hívő saját igazságát abszolút igazságnak tekinti, ezt nem is teheti másként. Ám a valláson kívül az „abszolút igazság” birtoklásának privilégiuma már nem illeti meg egyik hívőt sem a másikkal szemben.
A kinyilatkoztatástól „innen” kizárólag a hitétől lecsupaszított ember létezik, aki „a tiszta gyakorlati ész erejénél fogva teljesen elégséges önmagának.” (Kant) A „hitétől lecsupaszított ember” nem a hit-nélküliség személyét jelenti, hanem egy olyan antropológiai alapvetést, amely az embert mint embert feltételezi, önmagában. Valahogy úgy, ahogy az Mendelssohnnak vitapartneréhez, Lavaterhez írott levelében megfogalmazódik: „Ön egy keresztény prédikátor, én egy zsidó könyvelő vagyok. Ugyan, számít is ez valamit? Ha visszaadjuk a juhoknak és a selyemhernyóknak mindazt, amit tőlük kaptunk, mindketten emberek leszünk.”

Mindez természetesen kizárólag az extrareligiózus pozícióra igaz. Ám ne kergessünk illúziókat: az egyes vallások között nincs átjárás. Az eltérő vallási hagyományok nem komplementer hagyományok, nem egymásba átfolyó vagy valamiféle alapvallásból gondos adagolás útján előállítható valláskeverékek. A romantikus mezbe bújtatott posztmodern érvelés a hit lényege iránt marad teljesen érzéketlen, amikor azt állítja, hogy a sokszorosan rétegződött és tagolt igazsághoz, az Igazsághoz sok különböző út vezethet el. A hívő ember nem választ tetszés szerinti útvonalat, hanem elindul azon, amelyet saját hagyományából és önfelfogásából – hitéből – következően az egyedüli célba érő útnak tud. A modernitás hiú reményeivel ellentétben be kell látnunk: ahogy nincs közös történelem, csak történetileg adott narratívák léteznek, ugyanúgy vallási kompatibilitásról sem lehet szó, amelyet a kommunikációs sebesség abszolút jelene forrasztana egybe, hacsak nem a legtágabb metafizikai értelemben, amennyiben minden vallás az egyetlen Istent imádja, hiszen logikailag sem imádhat semmi egyebet.

II. Leibowitznak igaza volt.
Az persze kérdés – s most mindegy, mit értünk ezalatt –, hogy Izráel népét, a zsidóságot miként definiáljuk. Vajon a zsidóság kizárólag vallási kategória-e – mindenesetre a Jósué 24 hitvallása nyomán annak tűnik –, avagy ennél tágabb módon, egyfajta kulturális-civilizatorikus identifikációra is lehetőséget kínál? De akár így, akár úgy, tény, hogy Leibowitz számára a kérdés föl sem merül, álláspontja egyértelmű: miként maga hangsúlyozza, a zsidó népet a zsidó vallás különbözteti meg a többitől, azaz a zsidó népet vallási közösségként határozza meg.

Mindezt fontos hangsúlyozni, hiszen a zsidóság és a kereszténység  extrareligiózus párbeszédét értelmetlen és felesleges megkérdőjelezni, minthogy e folyamatosan létező dialógusnak állandó terrénuma maga a nyugati szellem és kultúra.

Azonban e párbeszéd intrareligiózus feltételei nem adottak. Ha Scholemnek igazat adunk, hogy „párbeszédhez két egymásra hallgató félre van szükség, akik készek arra, hogy a másikat elfogadják olyannak, amilyen”, akkor itt valójában két monológ süvít el egymás mellett. Az egyik nem is reflektál a másikra, de nincs is rá szüksége, minthogy önfelfogásának sem történeti múlt-képébe, sem jövő-képébe nem illeszkedik ama másik. Ám a másik történetileg és üdvtörténetileg kénytelen folyamatosan számot vetni az előbbivel, csakhogy ez a számvetés nem az előbbi önfelfogása alapján történik (Scholem figyelmeztetésével ellentétben nem fogadja el a másikat olyannak, amilyen), hanem kizárólag a maga által kialakított kép nyomán. Így évül el a másiknak (a zsidóságnak) „a Hórebnél kihirdetett törvénye”, amelyet amúgy is alacsonyabbrendű „közvetítő révén” kapott, s pusztán „rossz hajlama, bűnössége, gonoszsága miatt, afféle isteni büntetésként”. S ezért lép a helyébe, mintegy kitúrván onnan a feleslegessé, a múlt kísértő szellemévé vált Izráelt immár verus Israelként a kereszténység, amely ennélfogva csak önmagával „párbeszélhet”, elavult, feleslegessé vált és kiiktatandó előképével aligha. A „zsidó vallás keresztény vallássá alakult át”, s a zsidóság („a sátán zsinagógája”) „az isteni örökségéből kirekesztődött.” S ha mégis, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, a teológia egyenes kontradikciójaként fennmaradt a „letűnt múlt”, az legfeljebb az antikrisztus alá rendelődve, a civitas diaboli részeként tölt be szerepet az evilági történelemben.

A Sátánnal aligha lehetséges, s nem is kívánatos párbeszédbe elegyedni.  

A szerző filozófus, vallástörténész, tudományos főmunkatárs (MTA Filozófiai Kutatóintézete), egyetemi docens (OR-ZSE).

 

Kapcsolódó cikkek: 
Harmai Gábor: A nép, amely a szövetséget és az igéreteket kapta
Karasszon István: Hablatyolás
Yesayahu Leibowitz: A közös zsidó-keresztény örökség
Vári György: A nyereség hasznáról és káráról

 

Címkék:2008-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta

A zsidók és keresztények közötti távolság oka a keresztények által „újszövetségi Szentírás”-nak nevezett görög nyelvű iratcsomó, melyet csak a keresztények...

“Én csak benn feküdtem a gödörben, nem mozogtam” – az elfelejtett holokauszt

Szombaton emlékeznek Európa-szerte a náci népirtás roma áldozataira: 1944. augusztus másodikán történt ugyanis, hogy egyetlen éjszaka alatt, mintegy négyezer romát...

Close