Szombat előfizetés 2017

„Soha nem hamis a hangja” – Interjú Vári Györggyel Mándy Ivánról

Írta: Darvasi Ferenc - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223
vari_gyorgy__005

Vári György

Mindössze 17 éves voltál, amikor Mándy Iván meghalt. Találkoztál vele valamikor?

– Igen, egyszer, hétéves koromban, a ’80-as évek közepén. A körúton sétáltunk édesapámmal, aki nagyon sokat tud Pestről, a város jellegzetes figuráiról: rendezőkről, dramaturgokról, színészekről, fociedzőkről, írókról. Szerintem nem olvasott túl sok könyvet Mándytól, inkább maga a „figura” lehetett fontos számára. Mándy előttünk ballagott a körúton, feltehetőleg valamelyik törzshelyére ment. Apám mondta, hogy ki ő, és hosszan elmesélte, mit tud róla. Az esetek nagy részében nem hozott lázba, ha mutatott mondjuk egy hatvan éve híres színésznőt, de ez az ember valahogy érdekelt. Egyáltalán nem keltette egy unalmas, old school híres ember benyomását, szimpatikus, jó bácsinak tűnt. Valószínűleg észlelhette is, hogy róla beszélünk, mert apám eléggé tapintatlanul szokta előadni az ismereteit. Mintha egy másodpercre hátranézett és elmosolyodott volna.

– Először a gyerekkönyvei kerültek a kezedbe?

– Hétévesen, nem sokkal a körúti találkozásunk után olvastam a Robin Hood-átiratát, ami akkor tetszett (nemrégiben viszont, amikor újra elővettem, nem nyújtott semmi örömet). Az elsők közt olvastam tőle könyvet. 8-9 évesen következtek a Csutak és Gyáva Dezsőt leszámítva a Csutak-könyvek, valamint A locsolókocsi. A Csutak és Gyáva Dezsőt elkezdtem, de untam, sötét volt a világa, viszont a Csutak színre lépet megszámlálhatatlanul sokszor, nagyjából negyedévente újraolvastam. A Csutak és a szürke lót, valamint a Csutak a mikrofon előttet is szerettem. Gyerekkori kedvencem volt Mándy.

– Mi volt az első nem gyerekeknek írott könyve, ami eljutott hozzád?

– Nagyon keveset olvastam középiskolában, és akkor is inkább csak 17-18 évesen. Talán a Fabulya feleségei és a Mi az, öreg? került a kezembe először. Meglepett, hogy a kompozíciójuk, a stílusuk, a miliőjük, a világuk mennyire hasonlít a Csutak-könyvekére. Az tehát, hogy milyen nehéz elválasztani a gyerek- és felnőttkönyveit; attól függetlenül, hogy a Fabulyát vagy a Mi az, öreg?-et nyilván jelentősebb feladat volt megérteni. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy nem arra kell figyelni, hogy mi mi után következik a történetben, hiszen nem arról van szó, hogy a könyvben szereplő emberekkel fog valami történni, hanem arról, hogy kívül vagy utána vannak mindenféle történésnek, mert egy történetek utáni világ az övék.

Nemcsak az tetszett, hogy milyen bonyolult és modern ez a próza, hanem az is, hogy milyen ismerős és meghitt. Arra csak később jöttem rá, hogy milyen narratív mesterfogásokkal él, többek közt az elsőrangú couleur locale megteremtése érdekében. Ő volt az első modern, a történeteit nem a hagyományos lineáris elbeszélésrend szerint felépítő szerző, akinek bizalmat szavaztam. Egyébként máig is úgy gondolom, hogy minőségüket tekintve a felnőtt életműhöz tartoznak a Csutak-regények.

– Középiskolásként, egyetemistaként volt valamilyen Mándyhoz fűződő szenvedélyed?

– Egy barátom húga nagyon szerelmes volt tizenöt évvel ezelőtt egy Szamosközi nevű fiúba. Soha az életben nem láttam ezt a fiút, és semmit nem tudok róla. De borzasztóan elkezdte foglalkoztatni a fantáziámat ez a Szamosközi név, ami jellegzetesen olyan, mintha Mándy olvasta volna egy kapualjban. Amikor még próbáltam novellákat írni, állandóan szerepeltettem egy Szamosközi nevű figurát. Mándy hihetetlenül jól adott neveket. Beszélő neveket használt, miközben azok minden további nélkül elképzelhetőek voltak hús-vér alakok neveiként is és nem csak irodalmi alakok jelölőiként. A mai napig megesik, hogy bemegyek egy kapualjba, és végigfutom a csengőkön vagy a postaládákon a lakók listáját, hogy van-e köztük mándys név. Sokszor jut eszembe bemutatkozáskor is, hogy lehetne-e a másik fél egy Mándy-karakter a neve meg a fizimiskája alapján.

Mándy Iván

Mándy Iván (forrás: litera.hu)

– Téged, aki Budapesten nevelkedtél, befolyásolt valamilyen módon az olvasásában, hogy az írásainak a helyszínei nemegyszer pontosan beazonosítható fővárosi utcák, terek?

A nyolcadik kerületi helyszínei nagyon fontosak számomra. Amikor rájöttem, hogy ezek nincsenek messze a Pál utcától, az hatalmas élmény volt nekem, ezt külön szerettem. Amikor olvastam Erdődy Edit Mándy-monográfiájában, hogy a Csutak-könyvek tulajdonképpen a Pál utcai fiúk parafrázisai, ezt egyrészt zseniális megfigyelésnek tartottam, másrészt valahol mindig is tudtam. Úgy éreztem, hogy két ilyen irodalmilag terhelt része van a városnak: Krúdy és Gelléri Óbudája, illetve Mándy Józsefvárosa.

– Mit gondolsz arról a vélekedésről, hogy Mándy, hiába alkotott más műfajokban is, alapvetően novellista volt – és úgy általában a novella helyzetéről, szerepéről a magyar irodalomban?

– Nem mondanám, hogy nem szeretem az Iskola a határont, mert tulajdonképpen jó könyvnek tartom, de egyáltalán nem gondolnám, hogy hibátlan remekmű lenne, és nem világos számomra, miért éppen ez a regény volna a prózafordulat ikonikus előképe. Illetve bizonyos szempontból világos, hogy miért alakult így: mert Esterházy ezt a könyvet emelte ki. De ő ezt főleg az Ottlik személyes tartásával kapcsolatos mítosz és kétségtelen faktum jegyében tette. Mándyt sokkal radikálisabbnak tartom Ottliknál, és ennyiben sokkal közvetlenebb előképe lehetne a prózafordulatnak.

Magyarországon a vásárlók mellett még a professzionális irodalomértelmezők is roppantul konzervatívak abban a tekintetben, hogy a regényt tartják a műfajok királynőjének, másfelől nagyon határozott elgondolásaik vannak arról, hogy a nagyprózának milyennek kell lennie. Ahogy Esterházy megadta magát a Harmonia caelestis második részében, az azt jelzi, hogy ha le akarod tenni az opus magnumot, akkor muszáj meghajolnod a hagyományos eszmények előtt.

Közben viszont a magyar irodalom – gondoljunk csak a 19. század végi novellistáinkra, vagy a 20. századiakra, mint az én szívemhez igazán közel álló Gellérire, akit viszonylag sűrűn emleget Mándy is (nem elsősorban stiláris előképeként, mert néha giccsesnek érezte, amiben igaza volt, azt hiszem) – kitüntetett tradíciója a novella. Miközben novellanemzet vagyunk, ezt nem becsüljük meg eléggé.

Amikor pedig azon gondolkodunk, hogy a nem lineáris történetelvű, egymással részlegesen felcserélhető egységekből felépített nagypróza nem is igazán regény, akkor úgy teszünk, mintha nem olvastunk volna Kosztolányit vagy Bodor Ádámot. Attól még, hogy regényeik nem úgy lesznek teljesek, mint Tolsztojnál, ezek még regények. Hiába, hogy Tolsztojnál extenzív totalitásélmény van, Bodornál meg egy megfosztott világ, hiszen utóbbinál a redukció tematikusan és a szövegalakításban is nagyon erős – de ettől ez még egy saját törvényei szerint berendezett, teljes világ, mint ahogy minden megfosztottsága ellenére Becketté is az.

Lengyel Balázs Mándy Iván Ottlik Géza 1984 c lippay agnes

Lengyel Balázs, Mándy Iván, Ottlik Géza 1984-ben (fotó: Lippay Ágnes, forrás: pim.hu)

– Az Iskolakultúra 2004/4-es számában megjelent Csutak tanító-évei című írásodban beszélsz arról Balassa Péter és Kálmán C. György nyomán, hogy „a Mándy-próza kialakít egy olyan olvasási elvárásrendszert, mely beavatott olvasóra számít, azt feltételezi, hogy otthon vagyunk benne” – egy olyan szövegvilágban, melyben tematikusan nemegyszer jelenik meg az otthontalanság, idegenség.

– A Csutak és a szürke ló egy nagyon erős világalapító gesztussal kezdődik, éspedig ezzel a mondattal: „Először volt az udvar”, mely Mózes első könyvének („Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.”) és János evangéliumának („Kezdetben volt az Ige.”) világalapító gesztusát idézi. Fontos, hogy egy ennyire erős gesztus vezeti be a szöveget, mint ahogy az is, hogy a leírás szerepe eltér a hagyományostól a Mándy-szövegekben. Egyáltalán nem lényeges, hogy egy szereplő be legyen mutatva, mielőtt feltűnik. Camus A pestisében van az a rendkívül vicces játék, hogy a Grand nevű hivatalnok a soha be nem fejezett regényében mindig egy kezdőmondatot, egy hagyományos realista kezdőmondatot próbál megírni, de nem sikerül neki.

Mándynál feltűnik egy szereplő, de nem mutatja be, mert azzal a narratív előfeltevéssel dolgozik a szerző, hogy az olvasó magától értetődően részese ennek a világnak, miliőnek, és nem kívülről kapcsolódik bele, mint olvasó – ezért szükségtelen bevezetni őt. Ez a gesztus evidens otthonosságot, komplett világot teremt minden megfosztottságával, redukáltságával együtt. Mándynál nincsen a szöveg világán kívül semmi. Nagyképűen szólva ontológiai állítás a műveiben, hogy nincsen olyan külső világ, ahonnan nézve sajnálatra méltóak lehetnének a szereplői.

A szentimentalizmus veszélyét nagyon elegánsan elkerüli. A foci szintén világmetafora nála, ez nyilvánvaló. A pálya szélén Csempe-Pempéje attól még, hogy egy megfosztott világban él, nem sajnálatra méltó ember, hanem magától értetődő módon lakik a számára egyedül érvényes, egyetlen világban – ami otthonosságot teremt. Az elbeszéléshorizont lezárul ennek a világnak a határainál, de az olvasói tapasztalatok nem. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy vannak másféleképp berendezett világok, mint a Csempe-Pempéé. Ott van tehát a kontraszt, hogy ez az otthonos közeg egyúttal végtelenül megfosztottnak is tűnik.

– Ugyanebben az írásodban arról is beszélsz, hogy Mándy a prózanyelvében természetességre, tulajdonképpen irodalmiatlanságra törekedett…

– Nehéz kérdés, hogy milyen eszközökkel lehet az eszköztelenség látszatát kelteni. Az mindenképpen fontos, hogy a hangsúlyozottan a fikcionáltság, az irodalmiság jelölőjeként szolgáló leírások végtelenül redukáltak vagy egész egyszerűen elmaradnak nála. Ezt nevezte Balassa Péter „hangjáték-technikának”: nem úgy épül föl a világa, hogy egy részletes leírás vezetné be, nem tudjuk problémátlanul megőrizni a külső perspektívát. Lemond arról is, hogy irodalomként, valamiféle míves dologként ismerjünk rá a szövegeire. Nincs olyan külső világ, ahonnan Csempe-Pempe világa megalkotott és a megalkotottságában érvényes, megható vagy sajnálatra méltó lenne.

– Mit jelent számodra Mándy? Mit tanultál tőle?

A futball teljes mitológiáját tőle tanultam. A futballmítosz persze a mai magyar irodalomban egyébként is nagyon erős, de néha fals, még a legnagyobbaknál is. Gondoljunk Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című könyvére meg a Javított kiadásban lévő futball tematikájú szövegeire, és utóbbiból arra, amikor a szerző arról beszél, hogy a foci nem tartozhat egy olyan csúnya világhoz, melyben az emberek besúgnak. Az ÁPISZ-ban, az ABC-ben, az orvosi rendelőben vagy a Patyolatban bármi megtörténhet, de a futballpályán nem? Ezt falsnak érzem, miközben az egyik legnagyobb és legszeretetreméltóbb magyar írónak tartom Esterházyt.

Mandy_régi idők focija

Régi idők focija, Sándor Pál filmje Mándy Iván történetéből

Mándynál a futball témájú szövegeiben sincs ilyen soha: egyetlen pillanatra sem érzed, hogy melléütne. Azt hiszem, ez a „nem irodalmiság” legnagyobb teljesítménye, hogy egyszerűen soha nem hamis a hangja. Persze nem minden novellája megrázó vagy tökéletes, de soha nem fals annyira, mint amikor Esterházy a Javított kiadásban a focival összefüggésben a besúgásról ír – és még más kiváló írók fals futballprózáját is említhetném.

Bizonyos értelemben nagyon liberálissá tett Mándy. Ha meg kellene magyarázni, hogy miért éppen az MTK-nak drukkolok, amikor abban is ugyanúgy tizenegy ember játszik, mint a többi csapatban – és különben is, kit érdekel az a sok szerencsétlen a magyar fociban –, az épp elég indok, hogy a nagypapám és az apám is az MTK-nak szurkolt. A szurkolás természete nyilvánvalóan nem racionális. Szurkolóként a racionális helyett hagyomány vezérelte döntéseket hozunk, melyeknek természetesen abszolút van legitimitásuk, súlyuk, jelentőségük.

Annak ellenére is meg lehet halni a grundért, hogy a grund természetesen éppen ugyanolyan szelete a térnek, mint bármely másik tetszőlegesen kiválasztott szelet, és önmagában nincs benne semmi rendkívüli, hanem csak a hagyományaiban, amiket mi teremtettünk és kapcsoltunk hozzá, és ezek teszik különlegessé, ami indokolja Nemecsek önfeláldozó döntéseit meg a halálát. Ezt egyébként én mindig egy kicsit soknak éreztem. Ha a Pál utcai fiúkat olvasom, mindig sírok Nemecsek halálán, vagy azon, amikor beírják a gittegylet könyvébe a nevét csupa kisbetűvel. Sírok, de közben nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy picit azért ez túl van írva. Mándy – miközben soha nem dolgozna olyan színekkel és stiláris fogásokkal, mint Molnár Ferenc – arról győzött meg, hogy ez egyáltalán nem túlzás: a sajátunkénak érzett hazáért igenis meg lehet halni, függetlenül attól, hogy a haza a tér egy véletlenszerűen kiválasztott szelete.

– Tervezel a későbbiekben írni Mándyról tanulmányt vagy esszét?

– Természetesen. Nagyon sok tartozásom van. Mindenképpen szeretnék majd írni Somlyó Zoltánról, Jékelyről, Kálnokyról, akik bizonyos mértékig mind rokonai Mándynak. Jékely egészen közvetlenül, hiszen A pálya szélén mottója tőle való. Biztos eszembe jutna egy s más Mándyról, ha intenzíven újraolvasnám. Erdődy Edit monográfiáját ugyan jónak tartom, de az világos, hogy messze nem merítette ki talán még a saját maga számára fennálló lehetőségeket sem, ráadásul a könyv megjelenése óta több mint húsz év eltelt, és Mándy nincs annyira a figyelem fókuszában, mint amennyire a teljesítménye indokolná. Az általad is említett Csutak-tanulmányomban tulajdonképpen megírtam, amit akartam, tehát ha holnap meghalnék, nem érezném azt, hogy a legfontosabb dolgokat, amiket el kellett mondanom róla, ne mondtam volna el – míg mondjuk Jékely esetében igen.

– A Csutak-tetralógia mellett mely könyveit tartod legtöbbre? És melyiket emelnéd ki, ha csak egyet lehetne?

Az Előadók, társszerzőket, a Fabulya feleségeit, a Mi az, öreg?-et, a Zsámboky moziját. Egyet nem tudnék kiemelni, mert egész életén át ugyanazt a könyvet írta. A korai művei mellett nagyon szeretem az – Egerszegi Krisztinát is megjelenítő – Ottlik átszólt a kései szövegei közül. De szeretem az Átkelés novelláit, vagy a Mi van Verával?-t is, tehát a félig-meddig regényeit, elbeszélésfüzéreit is.

– Mely művei élnek majd tovább szerinted?

– Először arról kellene számot adni, hogy meg fog-e maradni – valószínűleg nem – a műveltségnek az a szerkezete, amit műveltségnek gondoltak, amikor Mándy alkotott. Nehéz volna megjósolni, mi marad meg. Ha viszont úgy tesszük fel a kérdést, hogy mely szövegek érdemelnék meg leginkább a túlélést, akkor az előző kérdésre adott válaszomban felsorolt műveket tudnám megemlíteni újfent. Az Átkelés kezdő darabjának, az Áldott az a baj, amelyik egyedül jön című kisprózának a legszűkebb novellaantológiában is ott a helye.

– Korszakolható-e a prózája?

– A legutolsó írásai valamelyest elhatárolhatók az addigi életmű egészétől. Igazi váltást csak a pálya végén érzek. Nagyra tartom a Légyvadász című kötet írásait is, de igazán közel csak az Ottlik átszól áll hozzám közülük. A végén egy fokkal még radikálisabbá vált az írásmódjában és – ami ezzel mélyen összefügg – a világszemléletében. A prózája kezdte elveszíteni ekkor az időn kívüli otthontalanságát, amit én sajnáltam, miközben megértettem; és azt hiszem, hogy ha ma olvasnám, jobb véleményem lenne róla, mert azóta nagyon vonzódom az ilyen radikális eljárásokhoz, sőt lényegében elkerülhetetlennek találom ezt a leszámolást.

De már akkor is, amikor ezt még annyira nem értékeltem, nagyon örültem a fiatal Tóth Krisztina feltűnésének, aki ugyanezen a bensőséges hangon tudott megszólalni a korai kompozícióiban, melyeket nagyon szerettem. Vitte tovább a csomagot, amit Mándytól kapott. Azóta természetesen sokat változott a lírája, de én még a legutolsó verseskötetében is éreztem Mándy hatását. Az Újhold líraeszményét minden valamirevaló kortárs költő bizonyos távolságtartással szemléli, és ezt jól is teszi, de én Tóth Krisztinánál még mindig érzem Mándyt: nem az időből kimetszett, hanem az időből otthagyott, ottfelejtett tárgyak magányossága tűnik fel verseiben. Egyébként nagyon szeretem Tóth Krisztina Séta című Mándy-búcsúversét is.

– Ha már a hatásokról beszélünk: kik tekinthetők Mándy előzményeinek irodalmunkban?

– Ő maga Gellérit és Krúdyt jelöli meg elődjeként, jogosan. Krúdyról mindannyian úgy tudjuk, hogy a magyar próza egyik legnagyobb géniusza, egyszersmind fura ember volt. Hogy kit nem tartanak különösnek? Móriczot és Kosztolányit. Szentkuthy és Füst Milán is kívülálló zseninek számít. Dérynek ugye ott van a káprázatos proustizáló könyve, a Befejezetlen mondat. Ez is különös kezdeményezés: a harmincas években, Proust halála után tíz évvel írni egy őt idéző regényt elég merész. Kassákról is úgy tudjuk, hogy rendkívüli ember volt. Bizonyos értelemben ebbe a furcsa kívülálló-sorba illeszkedik Mándy is.

Van ez a tarthatatlan meghatározás, hogy kismester volt. Úgymond kilóra lemérték az életművet. Ezért talán Margócsy István felelős leginkább, akit én különben rendkívül okos embernek, káprázatosan jelentékeny irodalomtörténésznek tartok, de a kritikáival nem feltétlenül szoktam egyetérteni. A régi esszéisták ködlovagoknak hívták az ilyen írókat, miközben, ha jól értem, ez tényleg csak arról a felismerésről szól, hogy kétségtelenül nem cselekményelvű a szövegek felépítése – de ezért még nem kellene valakit ködlovagnak vagy kismesternek nevezni.

Egyébként a legendák is mindig arról szólnak, hogy Mándynak fura dolgai voltak. És hát ez kétségtelenül igaz, hiszen nem hegesztő volt, hanem író, és nem járt be reggel nyolcra dolgozni, hanem egy kávéházban ült, tologatva a cetlijeit. De mi a különös abban, hogy valaki kávéházban ír? Jó, a szocializmusban meglepő lehetett ez az életforma.

Létezik egy újholdas önmítosz is. Nyilván irtózatosan kitoltak velük, évekig nagyon nehéz helyzetben voltak, és nem akarom ezt elbagatellizálni – de végeredményben a rendszer lazább éveiben már egész jól élhettek. Mándy tényleg nem alkudott meg, úgy élt, mintha nem a szocializmus vette volna körül. Teljesen normális emberként, aki csak a saját dolgával foglalkozott. Nem látok benne semmi bolondosat. Ő maga ezt így fogalmazta meg: „Mit akarhat egy író? Bármilyen meglepő, írni. A tehetsége törvényei szerint.”

– Tóth Krisztina mellett kik az örökösei Mándy világának?

– Az utódok közt természetesen nem kerülhetjük meg Esterházy Péter nevét, aki maga is számon tartja a Mándyval való rokonságát azzal az elegáns udvariassággal, ahogy viselkedni szokott az ilyen ügyekben. Semmilyen nagyobb elismerés nem történhet egy író szövegeivel, mint hogy továbbhagyományozódnak, idézik őket. Ilyen értelemben tényleg rendkívül előzékeny Esterházy, aki egy erős klipet csinált mindabból, ami az ő írói fellépése előtte történt. Aki pedig ez ellen kirohan, azt nem tudom megérteni, mert az irodalom természete évszázadokkal ezelőtt is ilyen volt már.

Elsősorban is Németh Gábort tartom Mándy örökösének, legközelebbi tanítványának. Ő a stílust és a komponálást tanulta meg tőle. Ahogy felépíti a kis megfigyelésekből a kompozíciót, és ahogy a megszólalás lehetséges hitelességét vizsgálja: miként kerülje el a hamis hangokat. Kukorelly Endre is tőle tanulta, hogyan lehet kitérni a fals hangok elől.

– Szóba került korábban a Csutak és a szürke ló első mondata: „Először volt az udvar”. A mindenható, az ismeretlen dimenziója szerinted mennyire erősen van jelen a Mándy prózában?

mandy csutak es a szurke lo– Több időskori szövegében is megjelenik Isten, mégpedig immanens módon, és Mándy világához képest nem transzcendensen. El lehet vele beszélgetni, amolyan elhagyott és ottfelejtett, személy és tárgy közötti átmenet. Nem kívül van ezen a világon, nem fölötte lebeg, hiszen ez a próza nem ismer önmagán kívüli dimenziókat. Olyan figura, mint mondjuk Csempe-Pempe vagy egy elfelejtett szekrény. Egy szegény öregember, aki magát a világot hozta létre. A Csutak a mikrofon előttben mondja a Géza nevű szereplő, hogy ez a Mándy, aki hangjátékokat ír, „fura pók”. Maga a szerző is úgy teremti meg a világot, hogy azzal együtt létrehozza magát, mint ennek az univerzumnak az egyik szereplőjét, és ez nincs másként az Isten című írásában sem.

– Nem írt hagyományos értelemben vett nagyregényt. Mit gondolsz, mint írót egyáltalán érdekelte ez a műfaj?

– Úgy nem teremtett világot, mint Thomas Mann. Egyébként nem tudom, mennyire gondolta át saját írásművészetének feltételeit. Nem maradt nyoma, hogy ez különösebben érdekelte volna. Viszont biztosan nem gondolta azt, hogy a világ úgy, mindenféle megfosztottság nélkül megteremthető volna, mint ahogy az közvetlenül adott volt még egy a 19-20. század fordulóján élt író számára is. Így a világot bemutató nagyregényt nem tudott írni, ahogy azt Király István hibásan értékelő szempontnak tette meg Három regény – három kórtünet című híres írásában. Ilyenek voltak a legbutább lukácsista kifogások vele szemben, de ez egy nagyon régi tévedés, úgyhogy akár el is felejthetjük.

– Helytállónak találod-e azt a vélekedést, hogy szinte már líra az, amit Mándy létrehozott?

– Tudom, hogy Lengyel Balázs is említ ilyesmit, de én ezt nem tartom jó meglátásnak, mert ez megint olyan, mintha a próza lenne az, amiben kívül vagyunk, a cselekményelemek egymásra sorjáznak, és az ábrázolt világ tőlünk független, teljes, a líra meg az, amikor a hangulat meg a szubjektivitás a fontos. Nem gondolom, hogy ezek a kategóriák helytállóak lennének. Ezen műfajelméletileg és –történetileg messze-messze túl vagyunk. Meglehetősen lapos állításnak gondolom, hogy Mándy prózája már-már líra volna. Nem ezzel a megkülönböztetéssel tudjuk leírni, hogy milyen sajátosságai vannak az írásainak.

– Miben hozott újat a magyar irodalomba?

– Abban, ahogy fel tudott építeni világokat olyan teljesen vagy részben periférikus elemekből, mint a mozi és a foci. Ha nem is ő írta meg ezeket elsőként, de – nem utolsósorban azért, mert kiváló miliőrajzoló volt – meg tudta alkotni a teljes univerzumukat, fenomenológiájukat, és meg tudta mutatni, hogy ezek a dolgok számára mit jelentenek. Az edzők, játékosok, ügynökök, nézők nála mitikus hősök, akik köré saját törvényekkel rendelkező világot teremtett. Ez valószínűleg a legradikálisabb gesztus, amit valaha csinált.

– Ismersz róla olyan anekdotát, amit még nem olvastál sehol?

– Közvetlenül rám hagyományozódott anekdota természetesen nincsen. Viszont van egy saját történetem. Egyszer egy Bertha Bulcsú-interjúban mondta azt Mándy – mikor azon gondolkoztak, mit fogyasszanak –, hogy „soha nem iszom édes bort”. Mintha azt jelentette volna ki ezzel, hogy aki édes bort iszik, az nem férfi. Én nagyon utálom az ilyen normatív kijelentéseket, de Mándynak akkora tekintélye van előttem, hogy ezt a mondatát halálosan komolyan vettem, és soha többé nem ittam egyetlen korty édes bort sem.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Think Cyber 2014 – Izrael a cyber technológia élvonalában

Izraelben a technológiának és a vállalkozásoknak vezető szerepe van, így nem meglepő, hogy a világ cyber közösségének is szerves részét...

A palesztinok szerint a világ

Hogy ez az új generáció miként is fog viszonyulni Izraelhez és azokhoz a palesztinokhoz, akik a megegyezést keresik, álljon itt...

Close