Szombat előfizetés 2017

Smuel Joszef Ágnon: A jel

Írta: Smuel Joszef Ágnon - Rovat: Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

8 - Smuél Joszéf Agnon

Smuél Joszéf Agnon

Abban az évben, amikor híre jött, hogy a városomban minden zsidót megöltek, már Jeruzsálem egyik negyedében laktam. Abban a házban, melyet korábban, az 1929-es arab pogrom után építtettem, mely év gimátriája[1], „Izrael örökléte”. Azon az éjjelen, mikor az arabok feldúlták az otthonomat, megfogadtam, hogyha az Úr ellenségeimtől megment, és életben tart, Jeruzsálemben házat építek, ugyanabban a negyedben, melyet az arabok el akartak pusztítani. Az Úr könyörülete megtartott, feleségemet és gyermekeimet kimentette a vérengzők kezeiből. Fogadalmamat betartottam, és házat építettem, hozzá kertet, melybe fákat ültettem, feleségemmel, gyermekeimmel, Urunk Istenünk akarata szerint, hol csendben és nyugalomban, vagy a sivatag kardjától félve és reszketve, mely továbbra is dühösen hadonászott szent országunk lakói felett. A sok gond ellenére mindent jó szívvel fogadtam, nem panaszkodtam, a bajra csak azt ismételgettem, hogy jobb Erec Jiszráel [2], mint egy idegen ország, mivel Erec Jiszráel lelkünknek erőt ad, nem úgy, mint az idegen haza, melynek zsandárja a vágóhídra visz, mint a nyájat, Izrael tízezreit, kiknek a kisujja körme többet ér, mint az a zsandár. Testvéreim, barátaim, rokonaim, kiket megöltek, megfojtottak, élve eltemettek, üldözőik keze között, életükben és halálukban szörnyű kínzásokat álltak ki, olyan istentagadó gonoszságokat, melyhez fogható nem volt, mióta ember él a földön.

Városomért nem mondtam siralmas éneket, nem gyászoltam a Sém[3] gyülekezetét, melyet a gonosz elpusztított, mivel aznap, amikor a hír a városról és halottairól a fülembe jutott, éppen Sávouot[4] előestéje volt, ezért az ünnep kedvéért elhalasztottam a gyászt. Így egyszerre két dolog teljesült, a Sém szeretete jogán, mely ugyanúgy megmutatkozott, midőn előtte álltunk a Szináj hegyén, mikor Tórát és Törvényt adott. Ez a szeretet újból mellém szegődött, és a Sávuot örömével eltakarta a halottak felett érzett gyászt. Örömteli nap, melyen a Tóra a miénk lett és nem azoké, akik üldöznek és kiközösítenek, és miatta legyilkolnak.

Sávuotra készen állt a ház, mindenki boldog ünnepet kívánt. A külső falon napfény ragyogott, belül ciprus ágak, fenyő, babér és virágok díszítették a falakat. Minden bájos virág, illatos fajta előkerült, hogy Sávuotra a ház szép legyen. Mióta Izráel földjén élek, házunk soha nem volt ennyire csinos és szép, mint ezen a napon, a hibák eltűntek, a mennyezeten és a falakon egy repedés se látszott. És ahol mégis előbukkant és gúnyosan nézett, gallyakkal és növényekkel takartuk el, melyekből nemes illat áradt, de leginkább a virágokból, melyeket a kertünkben szedtünk. E szelíd teremtmények, melyekkel a Teremtő feldíszíti az Ígéret Földjét, szerénységükben alig magasodnak a rögök fölé, csupán illatoznak, és színükkel a szemet gyönyörködtetik.

Az imaházba érkeztemben a helyemre ültem, városom bajait, ahogy azokat akkor elképzeltem, magamba rejtettem. De napokkal később, ahogy a hírek jöttek, kiderült, hogy az ellenség gonosztetteit még elképzelni is nehéz. Bár a képzeletem gazdag, az idegenek gonoszsága minden képzeletet felülmúlt.

Kinyitottam az imakönyvet, és Sávuot első estéjének imáiba néztem. A régi közösségek imarendjében, ahol őrzik az atyák hagyományát, több költemény előzi meg az ünnepi imát. Annak ellenére, hogy magamat Erec Jiszráel fiának tekintem, szeretem a költeményeket, melyek a lelket előkészítik az ünnepi hangulatra. Szent költőink, tanítóink, mint az ügyes kerítő, Izrael szívét a mennyekben lakozó atyjuk közelébe terelik. Tudják, mit kell kérni a Sém-től, azt is, hogy a Sém mit akar tőlünk, a költemények megédesítik ajkunkat a mennyei atya színe előtt. Az imaházba azok is eljöttek, akiket máskor nem látni. Gyermekeik kedvéért tették, akik kezüknél fogva vonszolták őket a zsinagógába. Amíg a gyermek gyermek, atyját követi, más szóval a mennyei atya iránti vonzódásában magával viszi saját apját, nemzőjét. Ilyen gyerekekkel a városom összes zsinagógája telis tele volt. Jók voltak, kedvesek és egészségesek, de most mind halott. Az ellenség keze agyonsújtotta őket. Senki nem menekült meg közülük, de ha maradtak néhányan, azok idegenek kezében vannak, idegenek nevelik őket. Remélem, soha nem fogják üldözőink útját követni. Akikről az Írás így szól: a sasok szárnyán viszlek benneteket magamhoz, most gonosz emberek rabságában senyvednek, megtaposva, lábaik megbéklyózva.

Hazatértemben megáldottam feleségemet és gyermekeimet, közben arra gondoltam, hogy míg feleségemmel, gyerekeimmel a saját házamban és országomban ünneplek, Izrael népéből százezreket pusztítanak el, lekaszabolnak, elégetnek, és elevenen eltemetnek, és akik még élnek, mezőkön, erdőkben és földhányások között bolyonganak.

Erec Jiszráel földjére sütöttem tekintetemet, arra a földre, melyre a házam épült, melyet kert vesz körül, fákkal és virágokkal. Ehhez az Írásból méltó szöveget találtam: életben maradjak éretted [5]. A kidus[6] után sehejánu[7] következett, ittam és poharamból feleségem és gyerekeim is ittak, de könny nem keveredett a borhoz. Nem akármilyen dolog az, kinek városát elpusztították, a borába még könnyet sem ejt.

Kezet öblítettem, áldást mondtam a kenyérre, mindenkinek adtam egy falatot a jóízű kalácsból, melyet a frigytábla képére formáltak, olyanra, amelyet Mózes hozott le az égből. A hagyomány így szól: a kenyér a földből jön, a formája az égből. Ünnepi lakománk a föld gyümölcsét kínálta. A földet saját kezünkkel műveljük és öntözzük, mikor ide jöttünk felperzselt földet találtunk, melyhez nem nyúlt kéz, mióta fiai elhagyták, és most termékeny, gazdáinak minden jóval szolgál…

Ételáldás után feleségemet, gyermekeimet aludni küldtem és visszatértem a templomba, a Sávuot éji virrasztásra. Buczacz[8] város szülötte vagyok, a régi tanház növendékei közül, akik a szent hagyományért lelküket is eladnák. Bevallom, nem mindenben követem őket, mert míg ők a sávuoti virrasztás szövegét olvassák, én a Figyelmeztetésekben lapozok, melyet mesterünk, Slomo ben Gávirol[9] költött, nyugodjon békében, a hatszáztizenhárom parancsolatról.

Izrael sok költőt tud magáénak, akik verses imákat költenek testvéreik erősítésére, és azok szívét Urunk szívéhez közelítik. Én magam, nyomorúságomban a Cúr[10] előtt, aki engem teremtett, a saját lelkemért könyörgök. Költő mestereink, a szent versfaragók, a Cúrnak szájul szolgálnak, kiváltképp Rabbi Slomo ben Gávirol, nyugodjon békében.

Másutt említettem, hogy mikor kisgyerek voltam, apám, legyen emléke áldott, minden évben új imakönyvet hozott a vásárból. Az imakönyvben, melyet nekem hozott, találtam egy imát Rabbi Slomo ben Gáviroltól. Elolvastam és elámultam, hogyan lehetséges, hogy nem áll az Úr, az ilyen Cádik[11] mellé minden időben, minden órában, akinek még a nevét is kinyomtatták? És amikor így szól: erősségem Magasságos Uram, hajnalban kereslek – nem elég, hogy keres, meg is találja, de ijedtség fogja el, a félelemtől megdermed, mondván – a nagyságod előtt álltam ijedtségtől dermedten.

Éjjelente ezt a Cádikot látom, viharos éjszakán, amint kikel az ágyból, a fagy szorításában, mely a csontjai mélyére hatol, jéghideg szél süti az arcát, tépdesi ruháját, összekuszálja imarojtjait. A Cádik erőt gyűjt, az Urat hívja, az megjelenik előtte, de annak nagyságától és méltóságától rémület fogja el.

A Cádik látomása napokon keresztül nem hagyott békén. Néha gyermeknek tűnt, ki apját keresi, néha felnőttnek, kit meggyötört a Sém utáni hajsza, végül megtalálta, de ez is csak rettegést és félelmet okozott. Napokkal később bánatot éreztem, mely újabb bánatot szült.

Isten kegyelmével elhagytak azok a gondolatok, de a városom gondolata nem tágított tőlem. Hogyan lehetséges, hogy egy Tórával és élettel teli város minden lakosa egyszerre eltűnik a föld színéről, öreg, fiatal, férfi és nő és csecsemő elpusztul, a város néma. Izrael egyetlen szülötte sem maradt a városban. Szemközt álltam az égő gyertyákkal, szemeim úgy izzottak, mint a gyertyák, de míg azokat virágok vették körül, az én szememben tüskék gyűltek. Behunytam a szememet, hogy ne lássam testvéreim, városom fiainak halálát, mert nehéz szokásom szerint magam előtt látom városomat és halottait, ahogy kínzóik kezében szenvednek, és ahogy kegyetlen halállal pusztulnak. Más okból is behunytam a szememet, mert csukott szemmel úgy tűnik, hogy a világnak parancsolok, s azt látom, amit látni akarok. Behunyt szemmel felszólítottam városomat, hogy álljon elém minden lakosával egyetemben, a város és összes imaháza. Ekkor minden embert ugyanarra a helyre tettem, ahol imádkozni szokott, vagy tanulni, vele fiait, vejeit, és unokáit, mivel ebben a városban mindenki templomjáró. A helyek közül csak egy maradt betöltetlen. Volt, akinek imahelye a régi tanházban volt, és voltak, akik a többi zsinagógában, vagy tanházban imádkoztak, de mindenkinek állandó helye volt az imádsághoz.

Azután, ahogy elrendeztem a régi tanház embereit – ebben az imaházban járatosabb voltam, mint a többiben – a város többi templomát vettem sorra. Ugyanúgy jártam el, mint a régi tanháznál, minden embert magam elé képzeltem. Ha volt fia, veje, vagy unokája, gondolatban őket is mellé ültettem. Városom egyetlen szent helye se maradt üresen, egyetlenegy ember se hiányzott. Ezt nem az emlékezet erejével tettem, hanem az imaházak és tanházak erejével, mivel az imaházak és a tanházak kapui nyitva állnak az örök jelenlévő előtt, ahogy előttem is. Ott állt, életet adón a város embereivel, életükben és halálukban. Én is a városban voltam, városom embereivel, és mintha elérkezett volna a feltámadás ideje. Csodás nap a feltámadás. Valamit éreztem a nap ízéből, testvéreim, városom emberei között, akik már meghaltak, de most mellettem állnak, városom összes imaházaival és tanházaival, ahogy életükben tették. Ha nem nehezült volna el a nyelvem, megkérdeztem volna tőlük, vajon mit szól ehhez Ábrahám, Izsák és Jákob és Mózes, ami ezzel a nemzedékkel történik.

Megdöbbenve álltam, városom embereire néztem, ők rám, de a tekintetükben nem volt egy csepp szemrehányás azért, hogy én ott vagyok, ahol vagyok. Szomorúak voltak, szörnyű nagy szomorúság volt bennük, kivéve egy öreget, akinek ajkán mosolyféle derengett, úgy tűnt mintha azt mondaná jiddisül: átugrottunk rajta és otthagytuk a könnyek világát. A Moharan,[12] legyen emléke áldott, Beszélgetéseiben van egy ehhez hasonló történet, melyben a Cádik hallott egy Mágidról,[13] aki Lembergben élt, és halála óráján még csettintett egyet az ujjával, mondván, hogy ravasz csellel elhagyta a könnyek világát. A Cádiknak tetszett a dolog.

Senki nem volt a templomban. Egyedül voltam. Kellemes és csinos faház, a környék virágaival díszítve. Ciprus, fenyő, és babér ágak között rózsa és szegfű díszítette a szent tóraszekrényt, az olvasóasztalt, az előimádkozó emelvényét és az örökmécsest. Szellő mozgatta a leveleket és a virágokat, a mező díszeit, a ház tele volt illattal, a halotti mécsesek fénye megvilágította a házat…

Egyszer csak nyílt a frigyszekrény ajtaja, és egy álló emberi alakot láttam, aki fejét a tekercsek közé rejti. A szekrényből, az élő faágak közül hangok hallatszottak. Lehajtottam a fejemet, lesütöttem szememet, féltem a frigyszekrényre nézni. Az imakönyvembe néztem, melyben betűzni lehetett a faágak közül jövő hangokat, közben a betűk valósággal az imakönyv lapjaira nyomtatódtak. A betűk olvasata a Sém parancsolatainak szövegét adta, ahogy Slomo ben Gvirol, legyen az emléke áldott, elrendezte. Közben az ember, királyi tartással állt a tekercsek között.

Kicsire összehúztam magam, mintha nem is léteznék, ne is sejtse, hogy van itt valaki. Hogy néz ki, ha a király belép a birodalmába, és még egy minisztert se talál ott, csak egy kis rabszolgát?

A ravaszkodásom nem segített, hiába rejtőztem, mert meglátott. Honnan tudtam? Onnan, hogy hozzám beszélt. Honnan tudtam, hogy hozzám beszél? Onnan, hogy egyedül voltam az imaházban, rajtam kívül senki nem volt ott. Nem szájjal beszélt, hanem gondolattal. Gondolat gondolathoz fűződött, az ő szent gondolatai az enyéimbe. A gondolat minden szava betűjelek formáira volt faragva, a betűjelek egyesültek, és ebből lett a beszéd, melyre szórul szóra emlékszem.

…Most elmondom, mit kérdezett és én miként válaszoltam. Kérdezett engem, mit csinálsz itt, az éjszaka közepén? Így válaszoltam, Uram, hisz Ön tudja, hogy ez az éjszaka Sávuot éjjele, mikor ébren maradunk és sávuoti imákat mondunk. Szerénységem is ezt teszi, csakhogy e helyett a tanítónk, Rabbi Slomo ben Gvirol, nyugodjon békében, Figyelmeztetéseit olvasom. Fejét felém, és a könyv felé fordította, mely előttem feküdt, jól megnézte és azt mondta, hisz ez a Slomo könyve. Hallottam és elámultam, hogy mesterünk, Slomo ben Gvirol nevét említi, de nem tiszteli meg a szokásos előnévvel. Ekkor még nem tudtam, hogy az, aki hozzám beszél, maga Rabbi Slomo ben Gvirol.

 

A fordítás alapjául szolgált: S.Y. Agnon, „Háes veháecim”, Shocken, Jerusalem and Tel Aviv, 1969. Héberből fordította, a szöveget válogatta és jegyzetekkel ellátta

Uri Asaf fordítása

[1] héb. gimátria : a szavak számbeli értéke, az 1929 –es év héber megfelelőjéről van szó

[2] Erec Jiszráel: Izráel földje

[3] héb. sém: az Örökkévaló neve, szó szerint: a név

[4] Sávuot, az első aratás és a Tóraadás ünnepe

[5] 1Móz 12,13

[6] héb. kidus: megszentelés

[7] héb. sehejánu: aki minket életben tart

[8] Buczacz: Agnon szülővárosa, Galícia

[9] Slomo ben Gvirol (1022-1058), spanyol zsidó költő és filozófus

[10] Cúr: erősség, szikla, Isten egyik neve

[11] Cádik: igazságos ember

[12] Moharan: a breslavi Rabbi Náhmán

[13] Mágid: Tóra magyarázó, szónok

Címkék:2014-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy svájci lap a budapesti ellen-emlékműről

"Magyarországon az emlékezések háborúja dúl."   A Neue Zürcher Zeitung című tekintélyes svájci lap Két üres szék, amely szemben áll egymással címmel...

Hollywood is Auschwitzra emlékezik

Hollywoodi hírességek is kiveszik a részüket az Auschwitz felszabadításának 70. évfordulójára emlékező programok szervezéséből. A holokauszt kutatásával és emlékének életben tartásával foglalkozó...

Close