Szombat előfizetés 2017

Kísérletek és kísértetek

Írta: Jablonczay Tímea - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Múltfeldolgozás Palotai Boris két női holokauszt-regényében

Jablonczay Tímea

Jablonczay Tímea

A magyarországi holokauszt emlékezetének és a róla szóló diskurzusnak mára történeti dimenziója van: újra kell értelmeznünk a rendszerváltásig meglévő tabusítást, miért szorultak ki az irodalmi, filmes kánonból a zsidó és holokauszt témájú művészeti alkotások. Tudható, hogy a Kádár-kor politikai diskurzusának nyelvét és nézőpontját a saját múlttal való szembenézés hárítása határozta meg. A kollektív múlttagadás azonban nemcsak történetiként jelentkezik, hanem a magyar társadalmi tudatot befolyásoló intézményi politikákban, sajnálatos módon napjainkban is a szembenézés helyett a valóság torzító, szépítő műveleteit, a felelősség áthárítását látjuk érvényesülni. A múlt kísérteties nyoma, mondja Freud, akkor tér vissza, amikor valamit nagyon el akarunk felejteni.

A 60-as, 70-es évek múltfeldolgozó kísérletei közül jelen írásban Palotai Boris két regényét – A madarak elhallgattak (1962); A férfi (1964) – mutatjuk be.

Palotai Boris (1904-1983) a rendszerváltás előtt az egyik legtermékenyebb és az egyik legnépszerűbb író; 40 év alatt mintegy 30 kötetet írt, József Attila díjban kétszer is részesült. Népszerűsége ellenére a korabeli irodalomkritika sem szentelt túlzott figyelmet műveinek – nemcsak témáit, vagy azok kidolgozásmódját nem tartották sokra, de munkáinak etikai értékét is ellentmondásos módon ítélték meg –, rendszerváltás utáni megítélése pedig kifejezetten elutasítónak tekinthető. A szerzőt és vele a két regényt, az irodalomtörténet felejtésre ítélte. Az elutasító ítéletek azonban ingatag talajra épültek: nemcsak a regények cselekménye és a téma kidolgozása érdemesítik arra, hogy a holokausztra vonatkozó múltelbeszélések legitim változataiként tartsuk őket számon, de a bevezetett új látószög, a múlttal való szembenézés kényszere, az emlékmunka drámai megjelenítése is saját kortárs kérdésfelvetéseinkre rezonálnak.  A két regény sajátosan női nézőpontján keresztül kerülünk a barbárságnak való kiszolgáltatottság és kifosztás abszolút fokára. A női szereplők reménytelen küzdelmei nagyon konkrét magánéleti és társadalomtörténeti szituációba ágyazódnak: a női kiszolgáltatottság magyar fasiszta környezetben a férfivel való kapcsolaton keresztül válik totálissá.

A madarak elhallgattak című regény – melyből Fábri Zoltán Nappali sötétség címen rendezett filmet 1963-ban – szerkezeti felépítése keretes, a 60-as évek elejének egy nyarán játszódó cselekménye fokozatosan idézi fel 1944 nyarának történetét. Egy balatoni nyaralóban tölti a szabadságát az ünnepelt, de már korosodó író, Nádai Gábor színésznő feleségével. Az író vállát valamilyen teher nyomja, rájön, hogy élete kudarcra épült, közben a letagadott múlt emlékképei egyre inkább a felszínre törnek. Az író hozzákezd, hogy szembenézzen kísértő múltjával és megírja regényét. A nehézségek azonban formai szinten is jelentkeznek, többször fut neki az írásnak: „gyengédség helyett cédula, szenvedély helyett cédula, helytállás helyett egy marék összefirkált papiros” (23. oldal).

9 - Palotai Boris

Palotai Boris

A felidézett történet szerint 1944 nyarán ugyanezen a balatoni fürdőhelyen a véletlen az író mellé sodor egy fiatal, 21 éves lányt, Ágnest, akivel elsöprő erejű szerelmi kapcsolatba kerül. A két ember története, melyet a férfi a felesége elől is elhallgatott, nem egyszerű házasságtörő szerelmi ügy, a vészkorszak szorításában artikulálódik. A vészkorszak idején ünnepelt író ugyanis egy hamis papírokkal bujkáló, életéért küzdő zsidó lányba szeret bele. A férfi nem tudja, hogy ki a lány, csak apránként válik világossá számára annak reménytelen helyzete. A főszereplő tehát sikeres és ünnepelt író. De ki lehet ünnepelt író 1944-ben? Aki maga is náci, kiszolgálója vagy cinkosa a totalitárius hatalomnak, vagy aki úgy lesz cinkos, hogy nem vesz tudomást a körülötte levő valóságról. Palotai Boris olyan szereplőt választ regénye főszereplőjének, aki maga nem bűnöző, nem a szervezett embertelenség képviselője, nem uszító antiszemita. Náday Gábor egyszerűen csak félrenéz. Hiába van benne emberség, hiába hallja a félelem suttogását, a nem-cselekvést választja. Nem látja, nem érti, hogy a félrenézés, a habozás a barbárság mellé állást jelenti.

A főszereplő mellett megjelenő szereplők különböző státuszokat, habitusokat képviselnek. Ki hogyan lesz cinkosa a rendszernek, vagy ki hogyan lesz ellenálló. A felesége szembefordul azzal, aki engedelmeskedik a hatalom elvárásainak, barátja, Jancsó Gáspár inkább kitörli az emlékezetéből zsidó származású írótársát, minthogy segítsen rajta – „Tudomásul kell vennie, hogy nincs segítség! Számára az egyetlen megoldás… a menekülés egyetlen módja, ha önként…” –, ahogy az ostobaságig tudatlan cselédlány tudatát is átitatta az antiszemitizmus, ugyanakkor ételt visz a gettóba.

Amikor az író próbálja visszaidézni 44 nyarát, az események leírásában két perspektíva és szólam lesz hangsúlyos, az övé és Ágnesé. A férfi szerelmi történetben való pozíciója jól tükrözi a 44-es eseményekben megnyilvánuló habozó, vacilláló, gyáva jellemét. Palotai jól tudja érzékeltetni a magánviszonyok és a társadalmi, nyilvános sík közötti megfeleléseket. A magánéletben gyáva férfi, aki nem tudja felvállalni a vágyait, nem tud felelősséget vállalni a másikért, társadalmi szereplőként hogyan tudna jól dönteni, hogyan tudna felelős tetteket végrehajtani?

A lány üldözöttsége az olvasó számára is fokozatosan derül ki. Funkciója, hogy az olvasó is lássa a férfi pozícióját: az üldözöttek mellett áll, csak éppen hárít. A lelkiismeret-furdalás azonban orvul támad rá; ahhoz, hogy megértse a saját történetét, hogy ki volt ő a határhelyzetben, a felejtés helyett emlékeznie kell. Amikor jelenbeli szétesett identitása mögé megpróbál egy elfogadható múltat építeni, folyamatosan értelmez: védekezik, önigazolásokat keres. Mondhatjuk, hogy szélsőséges helyzetben csak a véletlenen múlik, hogy valaki megmenekül vagy megölik. Ebben a történetben a szereplők éppen az üldöztetés, a menekülés, a véletlennek való kitettség hálójába kerülnek. A szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben azonban tragikus vétek, ha valaki nem tudja, hol van, nem tudja, hogy hálóban van. És Náday mindent öntudatlanul tesz. A szerelemben is a test cselekszik, tudata a másikhoz való viszony felelősségvállalásáig már nem jut el.

Az öntudatlanul cselekvő Nádayhoz képest a többi szereplő szerepet játszik: a totalitarizmus világában kénytelenek maszkot ölteni. Felesége színész, de Ágnes álcázásáról és Náday lányának maszkjáról fokozatosan kiderül, komoly tétekkel játszanak: az életük forog kockán. A kényszerű álarcosság viszont félreértéseket szül. A véletlennek való kiszolgáltatottság a végsőkig van fokozva: a pusztító gépezet nyomására a magánélet szerepei sem működhetnek, nem bízhatnak egymásban, és így egymáson keresztül válnak áldozatokká. Ágnes a gettóból szökött, a Balatonnál vállal hamis papírokkal munkát, így álcáznia kell magát: önvédelemből úgy mutatja be magát, mint aki részvétlen a zsidókkal szemben. Ez arra is alkalmas, hogy az olvasó (jól) értse Náday pozícióját, ingerült lesz a lány részvétlenségét látva. Ugyanez a helyzet, amikor Ágnest az SS társaságában látja meg. Azonban számára a félreértés – neki úgy tűnik, hogy Ágnes a nácikkal szimpatizál, miközben éppen egérfogóból menekül – kapóra jön, hogy az önmaga előtt is vállalhatatlan vágyait lehasítsa magáról.

Náday és Ágnes jellemének, helyzetének, történetének alakulása párhuzamosan folyik. Az egyik síkon a lány kiszolgáltatottságáról, magányos, heroikus küzdelméről szóló történetet olvassuk, a másikon a férfi jellemének alakulását követjük nyomon. Magánemberként gyáva, elárulja a szerelmét a feleségével való viszonyában és amikor (véletlenül) egy mentési akcióba kerül (zsidó barátja megbízza, hogy valakit vigyen el az autója csomagtartójában Budapestről Veszprémbe), előbb tiltakozik, majd mentegeti magát, és ugyancsak az derül ki, fogalma sincs róla, hogy hol van. Miután segít a menekülőnek. Ágnessel való viszonya megváltozik: a lánynak látnia kell, hogy a férfi mégis képes kockáztatni, és ekkor tudja felfedni előtte a titkát. Náday ekkor már mindent megmozgat, a lányát kéri meg, adja oda a papírjait Ágnesnek. Újabb drámai fordulat: a lánya részvétlennek mutatkozik, és megtagadja a segítséget. Náday illegálisan ugyan megszerzi a papírokat, de hiába, mert Ágnest éppen kommunista lánya miatt tartóztatják le. Keresi a megoldást, de a rendőrségi szembesítés során minden rosszul sül el, azt hiszi, hogy azzal menti meg Ágnest, ha azt mondja, hogy nem a lánya, hanem zsidó (még mindig nem tudja, hol van). Náday élete két legfontosabb emberét veszíti el egyszerre: Ágnest deportálják, lánya elesik Budapest ostroma alatt. „Ágnes azért tartott ki végig amellett, hogy a lányom, mert ha már meg kell halnia, úgy akart meghalni…valamiért…mint aki vállal valamit. Nem egyszerűen azért, mert van, s ez már elég ok arra, hogy ne legyen.” (209. oldal)

A fokozatosan felszínre kerülő múlt egyre inkább bevallhatatlan szégyenként jelenik meg a férfi számára: szerelmesként is kudarcot vall, és a szélsőséges helyzetben is elbukik; az üldözöttnek nemcsak hogy nem tud segíteni, de hozzájárul a pusztulásához. Az olvasó számára az is világossá válik: kockázat nélkül nincs helytállás. Elvétette az egyetlen lehetőségét, amikor saját egzisztenciája szabadságához juthatott volna. A lányt kiszolgáltatta a halálnak, valóban elárulta, ahogy a lány hitte, hiszen a látszatéletet választotta. A trauma és a bűn feloldhatatlanságával ér véget a szöveg; hogy hogyan folytatható egy ilyen történet elmesélése után az élet, arra nem ad választ.

A múlt értelmezésére tett kísérlet A férfi című regényben a (korábbi) elkövető és az (korábbi) áldozat összekapcsolt viszonya szimbolikus megjelenítésként kap különös értelmet. Noha fikciós mű, van egy fontos referenciája, a regény egy megtörtént eseményt dolgoz fel: 1945 megidézéséhez Rudnóy Teréz, az író és barát tragédiáját veszi alapul. A regény cselekménye a háborút követő fojtogató légkört idézi fel. A háború rombolása után hozzálátnak a romok eltakarításához. De kik bízhatnak az újjáépítés lehetőségében? Hogy tudja folytatni az életét a deportálásból félholtan hazatérő nő, aki mindent elveszített, a gyerekeit, férjét, szüleit ölték meg? Ráadásul, túlélőként oda kell visszatérnie, ahonnan a halálba űzték. Természetesen a hóhérjával fog találkozni (nem nagyon tud mással), vele kerül megmagyarázhatatlan testi kapcsolatba. A találkozás végzetes. A korábbi regényhez hasonlóan, itt is a különböző pozíciókból adódó eltérő szemléletmódokkal, magatartásokkal és cselekvésekkel találkozunk. Ki mit tett, és nem tett a vészkorszakban? A háború után pedig kinek milyen hárítási mechanizmusai voltak arra, hogy ne kelljen szembenézni a múlttal, és felelősséget vállalni a tetteiért?

„…a bátorságomból többre nem tellett…”

A regény kezdő szituációja az olvasót azonnal egy elviselhetetlenségig nehéz helyzetben való részvételre szólítja fel, egy olyan párbeszéd fültanújává teszi, mely közvetlenül a háború után játszódik le két nő között. Etel – noha ő az idősebb, mégis a tapasztalatlanabb – lakásajtaján egy harmincas éveiben járó, rövidre nyírt hajú (majdnem kopasz), sovány nő csönget be. Judit – haláltáborból tért haza. A regény elején bemutatott feszült, akadályoztatott kommunikáció a két ember valóságának és nyelvének különbségét mutatja: a két ember nem érti, nem értheti egymást. A háború előtti és utáni szétroncsolt városban „összekeveredett a jó és a rossz”.  Az otthon maradtak pozíciói Judithoz képest értelmeződnek. Etel értetlensége hárításban fejeződik ki: még visszajöhetnek, nem biztos, hogy meghaltak, a férje is túlélhette. Minden megnyilatkozása jó szándéka ellenére mellétalál, képtelen a valódi empátiára. Judit nézőpontjából pedig látszódik: teljesen más világban élt a vészkorszakban is, ugyan segíteni akart, de a kikeresztelkedést morális szempontból tartotta fontosnak egy olyan időpontban, amikor élet-halálról volt szó. Etel önigazolást keres, az ő nézőpontjából úgy tűnik, hogy mindent megtett és a becsületesség bátorságnak számított. Próbálja Juditnak sugallni: a múltat le kell zárni, hogy új életet kezdjen, haza kell hozzá menni Lévára, a régi házba, összepakolni, ami még megmaradt. Judit nem mer hazamenni. Etel barátnőinek hárítása odáig terjed, hogy egyikük (Kornélka néni) nem kaphatja meg közvetlenül a híreket, a férje előbb kiszelektálja azokat. Margit, a lévai barátnő két gyereket is elbújtat, azután abban reménykedik, hogy nem jönnek vissza értük a szülei. A két pólusra rendezett világ következményei idéződnek fel szimbolikus képeken keresztül: „Minket lelakatolt vagonban vittek el, az ő vagonjukat felvirágozták. Az ajtó félre volt tolva, lelógathatták a lábukat. Ők, ők. Mégiscsak ők…” (290. oldal)

A bajusz helye

Judit roncsolt identitása traumatizált, a folytathatatlanság és a múltban élés határozza meg jelenét. A gyerekeitől, férjétől, múltjától megfosztott ember női identitását és a jövőjét is megrabolták, 32 éves, a menstruációja elmaradt a koncentrációs táborban. Többféle múlt idéződik fel a tudatában emlékképein keresztül: a szögesdrót előhívja a zongora húrjának képét a jelenbeli magos kenyérről is az elpusztított családi életre asszociál, visszatérő kép lesz a teherautó, ami a kisgyermekeit vitte a halálba. Miért él? Mi hozta haza? Felmerül az öngyilkosság lehetősége. Mégis automatikusan hazajött, a többiekkel. A testnek van egy olyan rétege – sugallja a regény –, amely tovább akar élni. Ez a megmagyarázhatatlan testi jelleg az, ami engedi, sőt vonzza egy ismeretlen férfi felé. A férfi múltjáról, kapcsolatairól nem sokat tud, de hagyja, hogy az ösztönei mellé vezessék: úgy érzi, mintha régebbről ismerné, mintha a múltból merülne fel, abból a múltból, melyből még egy homályos, elfutó arcra sem akart emlékezni. Kettős emlékei, a folyamatos ingázás jelen, közelmúlt és régmúlt között a trauma következménye: „A férfi még ott állt, hóna alatt egy görögdinnyével. Teherautók vonultak végig az úttesten, sűrű port verve fel, egész füstoszlopot. Vékony gyerekkarok, tornatrikós vállak bukkannak fel a porfelhőkből egy tátott száj, amelybe beszorult a sírás.” (241. oldal)

Elég gyorsan kiderül, hogy sem a valóságuk, sem a nyelvük nem közös, de a férfi nyers és őszinte voltát nyíltszívűségként, becsületességként értelmezi (félre). Özvegy, egy vidéki faluból került fel a fővárosba, paraszti sorból, a fővárosban kertészként él. Elmeséli, hogy beleszeretett egy zsidó lányba, de nem adták hozzá. Ez az, ami Judithoz vonzza: „Én már kitaláltam hogy ki maga. (…) Nemcsak a hajáról…nemcsak arról, hogy most nől…jöttem rá, hogy ki maga” (251-52). A férfihoz való viszonyát az öntudatlan cselekvés, a definiálhatatlanság, a testi tapasztalat működteti. De nem mozdul előre a kapcsolat, a férfi nem vihető be a társaságába, miközben a két ember összetartozik.

Judit albérletbe költözik, de elfogy a pénze. A férfi előbb egy bundát, majd egy gyűrűt hoz. Judit munkahelyén – hadifogoly-tudósító osztályra kerül – véletlenül olyan információhoz jut a férfivel kapcsolatban, amely mindent más megvilágításba helyez, összeáll a mozaik. Mindent ott kell hagynia, haza kell menni Lévára, mert rájön, éppen az a múlt kísértett a férfin keresztül, amit el akart fojtani: „Nem érez semmit. Ebben a bőr alatt homályban csupán mondatok, képek cikáznak. „Bajuszod volt?” „Bajuszt viseltem.” „Annak a helyét tapogattad mindig.” „Rájárt a kezem.” „S az a gyűrű? Nagy volt az ujjadra.” „Az apósomtól…mért…mit képzelsz (317) A férfi megpróbálta, de nem tudta bevallani, hogy ki volt, csak amikor lelepleződött: „Mért? Ki vagy te? (…) Csendőrtiszt vagyok. (…) Bajuszod volt? Bajuszt viseltem. (…) Annak a helyét tapogattad mindég. – Mintha kirakós kockából rakna össze egy képet. Előbb az arc. Ha az arc megvan, a többi már magától áll össze. Arc, bajusz, szíjjal átkötött áll. Szurony, puska. Aztán az arc kiesik.” (320-21) Összezavarodik és ellehetetlenül minden, a férfi szabadkozik, parancsokat hajtott végre, csak engedelmeskedett. Hogyan lehet tovább élni?

Az otthon fájdalmas emléke még csak ezután következik: hazamenni az eltulajdonított lakásba, ahol már mások élnek, meglátni a házmesternén a saját pongyoláját, találkozni az elkobzott és birtokba vett bútorokkal, tárgyakkal, amelyek felsebzik. Az újrakezdés – hiába  állás, ismerősök segítsége, egy zsidó orvossal való házasság lehetősége – ugyancsak lehetetlen. Vissza kell mennie, oda, ahonnan elindult: az áldozatnak és a tettesnek szerepet kell cserélnie és/vagy tisztázni kell a múltat. Az újrakezdés lehetetlensége jelképivé nő: a Dunán átkelő csónak viharba kerül, felborul, Juditot nem tudják kimenteni, a férfitól kapott irhabunda lehúzza a mélybe.

***

Mindkét regény tétje az emlékmunka drámai bemutatása. A madarak elhallgattak című regényben a „segítő” férfi a múlt értelmezésének kényszerítő erejével találja szembe magát. Nem tudott segíteni, rosszul segítetett vagy egyszerűen csak egy megoldása lehetett volna a helytállásra? Bukása bevallhatatlan tapasztalat, a történtek után évekkel (évtizedekkel) kényszerül arra, hogy a múlt kísérteteivel szembenézzen. A férfi című regényben a túlélő felejtésre való képtelenségét, az újrakezdés lehetetlenségét teszi meg a cselekmény fő témájának, és hangsúlyossá válik az is, hogy a hóhér (résztvevő, tanú) szerepét játszó egyén mennyire (nem) képes szembenézni a múltban elkövetett tetteivel.  A deportálásból félholtan hazatérő nő testnek való kiszolgáltatottsága a mai értelmező számára új megvilágításba kerülhet: a találkozás véletlenje, a női szereplő és a férfi között kibomló jelölten testi viszonynak az ábrázolása ugyanis túlmutat önmagán. A nő mellé álló férfi homályban hagyott múltja és fokozatosan felszínre kerülő története közötti feszültség, az okozott halálos seb – szimbolikus történetévé válik a magyarországi holokauszt kibeszéletlen, kibeszélhetetlen traumájának.

9-Palotai-Boris kis

Címkék:2016-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mecénásból közellenség lett Soros

Megdöbbenéssel figyeljük mind a Soros Alapítványt, mind pedig Soros György személyét az utóbbi időben ért nemtelen támadásokat

A zsidók elkobzott földjeit nem a szegények, hanem a „vitézek” kapták

Az utóbbi években több fontos elemzés jelent meg a magyar zsidók kifosztásáról, talán a legismertebb Vági Zoltán és Kádár Gábor...

Close