Szombat előfizetés 2017

Erdélyi Lajos: Túlélés

Írta: Erdélyi Lajos - Rovat: Kultúra-Művészetek, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egy marosvásárhelyi fotográfus visszaemlékezései

A világhírű fotográfus, az erdélyi zsidó temetők és közismert értelmiségiek portréinak megörökítője, memoárjában az erdélyi és a magyar zsidó lét, az auschwitzi deportálás, lágerlét és a túlélés egyedi árnyalatait örökíti meg.

Túlélés című új kötetének bemutatójára a Bálint Házban (Bp. VI. Révay u. 16.) január 31. csütörtök 18.00-kor kerül sor. Az alábbiakban részleteket közlünk a könyvből, mely a Zachor Alapítvány a Társadalmi Emlékezetért kiadásában jelenik meg.

A Szombat olvasói számára talán felesleges lábjegyzetek azt jelzik, hogy a kötet a téma iránt érdeklődő pedagógusok számára oktatási anyagként is szolgálhat. További információk a kiadó honlapján: www.emlekezem.hu.

 *

Az első négy elemiről különös, vegyes emlékeket őrzök. Tanítóink többsége baloldali beállítottságú ember volt – ezt az orientációt néhányuknál átfedte a cionista mozgalomban[1] való elkötelezettségük. 1936-ban léptem át az elemi iskola küszöbét. Lényeges a dátum. Hitler már hatalmon, Romániában a Vasgárda[2] pogromokat szervez, Mussolini olasz fasisztái meghódítják Abesszíniát.[3] Szép gyermekkoromat valahogyan belengi a készülőben lévő háború árnya. Az életünk még gondtalan, de megérint a távoli tűzvészek füstje.

erdelyi41-crop

“Az utolsó családi portrénk – 1943. május 16-án (születésnapom előestéjén) készítette a jeles Weintraub fényképész mester (nem tért vissza a deportálásból). A felvétel – hátlapján a háborús cenzúra bélyegzőjével – a Tel-Avivban őrzött fotóalbumból került elő.”

Emlékszem első nyilvános sikeremre. Szükségem volt rá, az osztály legfiatalabb és talán legalacsonyabb gyermekeként áhítottam a feltűnést. Édesapám, illetve tanítónőm ösztönzésére tíz éves koromban elolvastam Herzl Tivadar[4] Ősújország (Altneuland) című, a zsidó nemzeti otthont irodalmi eszközökkel meghirdető cionista alapkönyvét, és beszámolót tartottam róla az elemi iskola legnagyobb termében.

Akkoriban már „aktív politikai” életet élhettem. Fantáziadús gyermekként kezeltek. Egyik nevezetes, máig élő emlékem: Édesanyám kiküldött az Arany János utcai „kicsi zsidó” vegyesboltjába, hogy vásároljak egy üveg tintát. A vályogbódéba két lépcső vezetett fel. Kifizettem a két lejbe kerülő tintát, és rohantam haza. De a lépcsőn lefelé megbotlottam, az üveg eltört, és hatalmas kék tintafoltok éktelenkedtek a nadrágomon. Hazamentem, s zokogva jelentettem, hogy a tintát megvásároltam, de közben fasiszta olasz repülőgépek bombáztak, és amikor elbújtam a bombák elől, eltörött az üveg.

erdelyi39

“Európában már gyűlnek a viharfelhők, de az Arany János utca kertjében még derűs égbolt alatt várjuk a fényképezőgép kattanását. Ötévesen édesanyámmal és Juci húgommal marosvásárhelyi kertünkben.”

Közel ötven esztendő múltán Izraelbe kivándorolt lányom olyan családi relikviákra[5] bukkant, amelyek valószínűsítik bizarr emlékeimet. Előkerültek Édesanyám szüleihez,  Tel-Avivba írott levelei. Idézek az Ideál Illatszertár cégjelzéses papírján fogalmazott, 1936-ban kelt levélből. Ebben beszámol arról, hogyan növekedik városunkban a pogromtól való félelem, ugyanis a Vasgárda diákszervezete Marosvásárhelyen rendezte éves kongresszusát.

“Targu-Mures;  1936 ápr. 7-én. Drága Anya, Apa, lezajlott a diákkongresszus minden baj nélkül… Olyan nagy volt a pánik az egész városban, hogy rémes. Reggeltől estig telefonon zaklatták Emilt, mint társulati alelnököt (az elnök elutazott…) hogy zárjanak-e, kirakatba tegyenek-e árut, mi újság, stb.; jöttek rémhírekkel […] Szombat d.u. jöttek, ’pontosan informáltak’ hogy tüntetés lesz, de nem lett semmi. A horogkeresztes fiúk mind filmet vettek és mi angyali mosollyal beszéltünk velük. De megéreztem hogy milyen rossz védtelennek lenni, az emberi méltóság teljes hiányával várni hogy nekik milyen az intenciójuk. Laló [ez a becenevem, azóta is így szólítanak barátaim] olyan véresszájú politikus hogy a német birodalmi fővárosba (ezekkel a szavakkal mondta) akar menni és Hitler szakácsát megvesztegeti, mérget tesz az ételébe hogy az a nyomorult gazember ne üldözze többet a zsidókat. De Lalókám akkor téged agyonlőnek, erre Laló lelkesen fényes szemekkel mondta: az nem számít, ha én meghalok, de mennyi embert mentek meg Hitler kínzásaitól! Amíg a diákok itt voltak, be kellett zárjam, mert rémesen járt a szája, rém önérzetes, büszke, nem tudja elképzelni hogy valaki őt megverheti az utcán, ’milyen jogon támadhat valaki ha én rendesen megyek az utcán?’ Ezt a magabízást, ezt az igazságba vetett hitet pusztítják el bennük 7 éves korban. Elég szomorú.”

erdelyi43

“1939-ben szüleim beírattak a Papiu Ilarian líceumba. Keserves esztendő volt, hiszen csak dadogósan beszéltem románul. De viselnem kellett a “stajer”, román cserkész egyenruhát. Juci húgommal, az Arany János utcai lakás számunkra hatalmasnak tűnő veteményeskertjében.”

Egy másik levelében a német nyelvhez való viszonyomról ír.  Hogy megtanuljunk németül, egy közeli szász faluból nevelőnőt, Fräuleint[6]fogadtak mellénk. Igen ám, de én utáltam tanulni. Tanulnék – érveltem – , ha az nem lenne Hitler nyelve. Márpedig én Hitler nyelvén, Hitler fajtestvéreitől nem tanulok. Idézem Anyám levelét, feltehetőleg l937-ből vagy 1938-ból:

“Vasárnap jön a német Fräulein, egy besztercei zsidó lány, előkelő Kahán családból. Gajtét[7] nem mertem a politikailag képzett Laló úr mellé venni, mert informálva van a németek kegyetlen zsidóüldözéseiről, a koncentrációs táborokról stb. és gyűlöl mindent, ami német.”

A Fräulein  különben nem volt túlzottan eredményes. Pocsék a nyelvérzékem, románul is gyatrán beszélek. Nem kevésbé érdekes, hogy – mint a levélből kiderül – ezekben a „békeévekben” kisiskolások is hallottak már a koncentrációs táborokról.

 *

 A zsidó elemiben, a szünetekben – mint akármelyik iskolában Marosvásárhelyen –  rabló-pandúrt játszottak a gyermekek. Csakhogy nálunk a rablót olasz fasisztának nevezték, a jó pandúrt szabadságszerető abesszin hősnek. A tanító néni indikációi[8] szerint a gyenge tanulók lesznek az olasz fasiszták… Ha valamelyikünk javított tanulmányi eredményein, jó eséllyel átkerülhetett a rokonszenves abesszinek csoportjába.

Mindezzel együtt:  második világháborút megelőző éveimre derűsen emlékezem. Meleg otthon hangulata vett körül, biztonságban érezhettem magam.

Édesapámat, a jogot végzett főtéri kereskedőt szerették és tisztelték az emberek. Nem voltunk elszigetelve. A szomszédságunkban élő, nem-zsidó magyar családok gyermekeihez ugyanolyan természetességgel jártunk el játszani, uzsonnázni, mint a zsidó elemibe járó osztálytársainkhoz. Karácsonykor kántáltunk, húsvétkor locsolni jártunk, begyűjtöttük a piros tojásokat.

Édesanyám délelőttönként, a cselédlánnyal együtt dolgozta meg kis veteményes kertünket, a konyha küszöbére telepedve tömte a libát. Délutánonként, amikor az Ideál Illatszertárban nagy volt a forgalom, beült a kasszába, segített Apámnak. Esténként Thomas Mannt[9] olvasott, hangversenyre járt.

erdelyi75-crop

Tizenöt hónapos gettó- és KZ táborbeli élet után ismét Marosvásárhelyen. A Nagyállomásról a lakásunk felé vezető úton megállított minket Kántor úr, a főtéri fényképész.”

Normális kispolgári életet éltünk, a zsidó társadalomnak ahhoz a rétegéhez tartoztunk, amelyik teljesen kiszakadt a gettószerű életből, ugyanakkor megőrizte sajátos, erdélyi magyar-zsidó identitását.

Édesapám az Erdélyben is kibontakozó cionista mozgalom egyik központi szervező egyénisége volt. Igyekezett a zsidó társadalmi lét minden területéről híveket toborozni a cionizmusnak. Talán ebből következett, hogy kettős háztartást vezettünk, a zsidó valláshoz is kétféle módon kötődtünk. A konyhánkban volt egy szekrény, abban álltak a kóser edények, evőeszközök. De volt mellette egy másik szekrény is, valamivel kisebb – ebben tartottuk a tréflit,  azaz a tilalmas dolgokat: szalonnát, sonkát, felvágottat. A kóser készlet fontos volt, mert ha vallásos cionisták látogattak meg bennünket, nem akartuk érzékenységüket sérteni. Hasonló volt a kapcsolatunk a vallás nyilvános gyakorlásával is. A fontosabb ünnepeket, Ros Hasanát,[10] Jom Kippurt,[11] Pészáchkor a Széder estét[12] szinte kötelezően illett megülni. Tehát olyankor bezártuk az üzletet, Édesapám pedig elfoglalta az imaház első sorában bérelt helyét.

Noha utáltam zsinagógába járni, Apám kíméletlenül magával vitt. Szépen fel kellett öltöznöm, illemtudóan viselkednem, pedig szívesebben futballoztam volna a zsinagóga udvarán. A templomi megjelenés az ünnepen a nemzeti szolidaritás kinyilvánítása volt. Ezt annak idején nem nagyon értettem. Ma már értem, tiszteletben is tartom, de máig sem kerültem közelebb őseim vallásos hitéhez.

Volt szép és derűs emléke is a templomozásnak. Apám elkötelezett cionistaként ragaszkodott hozzá, hogy az imádkozás idején járjak körbe a zsinagógában, menjek fel az erkélyen tartózkodó nőkhöz is, és adománygyűjtő perselyekkel segítsek a zsidó nemzeti földvásárlási alap javára pénzt szerezni. Persze, ünnepnapon tilos volt pénzhez nyúlni. Ezért minden család nevére ki volt állítva egy kis kartonlemez, amelyen az adomány összegét behajtható szelvények jelezték. Ezeket a kartonlapokat kellett begyűjtenem, és a perselyhez csatolnom. Büszke voltam arra, hogy az adományozók többségét rávettem: a nagyobb összegeket jelölő szelvényeket hajtsák be.

erdelyi15

“Hazatérésünk után tíz hónappal, 1946. május 3-án a város főteréről gyalogmenet indul a Koronkai úti téglagyár felé. Az emlékező tömeg élén három, a koncentrációs táborok csíkos rabruháját megőrző volt deportált. Közülük balról az első Dr. Erdélyi Emil.”

A cionizmussal áthatott közegben akár természetesnek tűnhetett, hogy igen fiatalon –   mondhatnám protekcióval – részt vehettem az ifjúsági szervezetek nyári dzsemboriján.[13] A Maros, később a Szamos partján szervezték meg a táborozást: sátrakban éltünk, magunk főztünk, kirándultunk és tanultunk – a jövendő önálló zsidó államról szőtt terveket vitattuk. Este tábortűz mellett énekeltünk, szavalatokat hallgattunk.  Valóban intenzív zsidó emlékeim vannak, de ezek nem vallásos emlékek.

 

Gyermekkorom következő fejezete 1940 őszével vette kezdetét.

Élénken emlékszem rá: bejelentették a bécsi döntést.[14] Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatok bevonulását. Édesapám kora hajnaltól keményen dolgozott, hogy az Ideál Illatszertár kirakatai méltók legyenek a nagy ünnephez. Magyar zsidók voltunk, a román hatalom húsz esztendeje alatt következetesen megőriztük magyar kultúránkat, szolidarizáltunk a város zsidóknál népesebb, magyar kisebbségével.

Alig egy héttel a honvéd csapatok bevonulása után, minden addigit felülmúló ünnepség vette kezdetét. Megérkezett Horthy Miklós[15] kormányzó. Fehér lován vonult be a Főtérre. De ezt én nem láttam, ahogy Édesapám sem. Egy hét elegendő volt, hogy ráébredjen:  nem azok vonultak be, akiket ő húsz éven keresztül várt. Horthy és a magyar adminisztráció a zsidótörvényeket  hozta magával, az államilag támogatott antiszemitizmust. Egyetlen rövid hét alatt Édesapámat kétszer vitték be a Kémelhárító irodáiba, ahol már korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták. Aznap, amikor a kormányzó érkezését ünnepelte a város, Édesapám látványos gesztussal ideadta legjobb cipőjét: rejtsem el a veteményes kert valamelyik sarkába: ha véletlenül mégis ki akarna menni a Főtéri ünneplésre, cipő hiányában ne tehesse meg.

erdelyi62

Erdélyi Lajos egy festőművész barátja kiállításán Kolozsváron, a hetvenes években. (Szabó Tamás felvétele)

Számomra azon az őszön kezdődött a kisebbségi, az üldözött kisebbségi létformával való közelebbi ismerkedés.

Az előkelő középiskolákba, a Református Kollégiumba, a Katolikus Főgimnáziumba nem vettek fel. A Numerus clausus[16] ezt majdhogynem kizárta. Némi protekcióval bekerültem a Körösi Csoma Sándorról elnevezett polgári fiúiskolába. Alacsony színvonalú iskola volt. Ha úgy tetszik, ide csoportosították a „maradék” fiatalságot. Gyenge előképzettségű proli gyermekeket, román és szász származású vidékieket, és persze néhány – törvényadta százalékos arányban elfogadható – zsidó fiatalt. Az én osztályomban nyolcan voltunk zsidók – négyen éltük túl Auschwitzot.

Ebben az iskolában már elsősorban és megkülönböztetettenzsidók voltunk. Nem Erdélyi Lajos vagy Laló, hanem „kicsi zsidó” volt a nevem. Nem mondhatom, hogy ez minden osztálytársam szájából lenézéssel, utálattal, gyűlölettel hangzott volna el. Nem is találtam benne semmi kivetnivalót.

Bevett szokás lett, hogy kora reggel, csengetés előtt, osztálytársaim „megkereszteltek”, azaz a légvédelmi célra kikészített hordó vízéből a fejemre zúdítottak egy-két maroknyit, és az aznapi szent nevére kereszteltek. Megtörtént ez fagyos téli hajnalokon is. Ilyenek voltak azok az idők. Az objektivitás kedvéért megjegyzem: ezt azokkal tették, akikkel tehették, akik hagyták magukat. Naftali Raymi osztálytársam kemény ökle már akkor lesújtott, amikor még be se fejezték a „büdös zsidóval” kezdődő gyalázkodást. Őt aztán szépen békén is hagyták. Volt akkor egy ifjúsági szervezet, a levente, amely katonai szolgálatra készítette fel a diákságot. A kötelékébe tartozó zsidó tanulóknak azonban sárga karszalagot kellett hordaniuk. Ezzel idejekorán megelőlegezték nekünk a sárga csillagot.

Húgom, Juci, ezt legalább megúszta. Őt az 1941-ben megalapított zsidó polgári iskolába íratták be. Az ott tanulók egy-két évvel fiatalabbak voltak nálam. A Zsidó Polgári Középiskola alsós osztályaiból talán négy-öt gyermek tért vissza a deportációból.

Míg osztálytársaink a levente kiképzésen katonai gyakorlatokat végeztek fapuskákkal,  bennünket, zsidókat elkülönítettek. A nem-zsidókat a katonai szolgálatra készítette elő a leventeoktatás. Bennünket a munkaszolgálatra[17]. Marosvásárhely városmagját a központi fekvésű Vár uralja. Hatalmas falak kötik össze a bástyákat. Az évszázados falak omladoztak. Ide rendelték ki a sárgakarszalagos zsidó leventéket. Feladatunk volt összegyűjteni az építmény tövében heverő csorbult téglákat, és egy-egy deszkadarabra helyezve, vagy éppen ölben átcipelni a közeli bástya mellé. A következő levente-foglalkoztatáson ugyanezt ismételtük – csak éppenséggel fordítva. Visszavittük a téglákat előző helyükre. Gyakran békaügetésben, ami azt jelentette, hogy guggolva szökdécseltünk, kezünkben a téglával. Volt, hogy egyikünk össze is esett. Előtte és utána parancsszóra és harsányan énekeltük a gúnydalt: „Vásárhelynek főutcáján fütyül a zsidó, de fütyül a zsidó, fütyül a zsidó…”

A leventeoktatókat a tantestületi tagok közül nevezték ki. Lehetőleg mindig a gyűlölködőket, antiszemitákat választották. Gondolom, aki másként viszonyult hozzánk, zsidókhoz, kerülte is az ilyen megbízatást.

Volt egy osztályfőnöknőnk, aki minden alkalommal érzékeltette, hogy az osztályában ülő tanulók közül nyolcan, a zsidók, „a nemzeti feladatokkal szemben hazafiatlanok”.

A háború után férjhez ment. Hogyan, hogyan nem, éppen egy zsidó férfihoz. Gyermeke született tőle, tehetséges gyermek, aki jeles, nagy művésszé fejlődött. Évtizedekkel később szép interjút készítettem a művésszel.  Egykori osztályfőnöknőm könnyezve köszönte meg írásomat.

– Mindig szerettem magukat, zsidókat – mondta. Tartok tőle, maga is elhitte.

A szerző

Erdélyi Lajos, feleségével, Annival

 


[1] Cionista mozgalom: az önálló zsidó nemzeti otthon,  állam létrehozását célzó szervezkedés.

[2] Vasgárda: (Garda de Fier) 1927-ben alapított nacionalista, szélsőjobboldali, antiszemita, magyarellenes fasiszta jellegű mozgalom Romániában.

 

[3] Olasz-abesszín háború: 1935-1936-ban a fasiszta Olaszország megtámadta és elfoglalta Abesszíniát, a mai Etiópiát.

 

[4] Herzl Tivadar (1860 – 1904) az egységes cionista mozgalom megalapítója.

[5] Relikvia: (latin) emlék, ereklye.

[6] Fräulein: (német) kisasszony.

[7] gajte, gój (jiddis-zsargon):  nem-zsidó, idegen.

[8] Indikáció (latin) : jelölés, jelzés, útbaigazítás, ajánlás.

[9] Thomas Mann (1875-1955) a XX. század egyik legjelentősebb német írója. A nácik hatalomra jutása után, 1933-ban  emigrációba vonult.

[10] Ros Hasana: a zsidó Újév esztendő napja.

[11] Jom Kipur: az Engesztelés napja.

[12] Széder:  az Egyiptomból való kivonulás, a szabadulás ünnepe.

[13] Dzsembori: cserkésztábor.

[14] II. bécsi döntés: Hitler diktátuma, melynek alapján 1940-ben Észak-Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Az I. bécsi döntés 1938-ban a Felvidék visszacsatolásáról rendelkezett.

[15] Horthy Miklós (1868-1957): Kormányzó. Az ő két világháború közötti tevékenységének következménye volt a magyar Holokauszt, és a hitleri Németországgal szövetséges Magyarország világháborús veresége.

[16] Numerus Clausus: (latin kifejezés, jelentése: zárt szám) Az 1920-ban elfogadott XXV. törvénycikk közkeletű elnevezése. A törvény alapján az egyetemekre felvetteknek csak 5 százalékuk lehetett zsidó, mert a magyar lakosságnak csak 5 százaléka volt zsidó.

[17] Munkaszolgálat: A megbízhatatlannak, fegyveres szolgálatra alkalmatlannak bélyegzett elemek – pl. a  zsidók – katonai igénybevételének rendszere. A munkaszolgálatosok a honvédség számára szükséges munkákat végeztek (útjavítás, rakodás, erődépítés, akadálytelepítés, aknaszedés). A munkaszolgálatos – muszos –  századokban szolgálók élete attól függött, hogy az őket őrző keretlegények mennyire voltak antiszemiták.

[18] Burschenschaft:  19-20. századi, politizáló-mulatozó német diákszövetségek neve. A  Burschenschaftokban vívott kardpárbajból származó sebhelyet büszkén hordozta az érintett.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Erdélyi Lajos: Túlélés – könyvbemutató

A Jobbikot nem érdekli a római tiltakozás

"Akár a párizsi Eiffel-torony, a washingtoni Fehér Ház vagy a jeruzsálemi siratófal fényeit is lekapcsolhatják, a Jobbik akkor is a...

Close