„Ebből akkor is film lesz, hogyha beleőszülünk!” – interjú Török Ferenc filmrendezővel az 1945-ről

Az 1945 című filmet április 20-tól láthatja a magyar közönség az ország mozijaiban, de külföldön máris óriási sikert aratott. A Berlinálén közönségdíjat nyert, Miamiban a legjobb játékfilm díját, Kaliforniában is kiváló fogadtatásban részesült. Amerikai forgalmazója a legjobb New York-i mozikban mutatja be októberben, ausztrál forgalmazó is megvásárolta, de meghívták Jeruzsálembe, Melbourne-be, Edinburgh-ba, Rio de Janeiro-ba, és még sok más filmfesztiválra a nagyvilágban. Török Ferenc rendezővel beszélgettünk.

Úgy tudom, hosszú évek munkája előzte meg a mostani nagy sikert. Hol és hogyan kezdődött?

2004-ben, amikor Szántó T. Gábor novellájával először találkoztam. Rengeteg buktató állt az utunkban, volt, hogy már majdnem feladtuk, de most, amikor végre bemutatták a filmünket, úgy érzem, megérte, hogy 12 év kemény munkát belefektettünk.

Miért kellett hozzá ennyi idő? Ismerve a történetet, az ember azt gondolná, hogy nincs érv, ami a feldolgozása ellen szólna. Vagy mégis?

Ahhoz, hogy a novellából forgatókönyv legyen, hogy megtalálja a formáját, hosszú idő kellett. Sok kutatás, olvasás, archív felvételek végignézése után kellő erőt gyűjtöttünk, hogy Szántó T. Gábor novelláját drámává fejleszthessük. Egy görög dráma jellegű történetté, amely ’45 nyarán egy magyar faluban játszódik három óra alatt. Ezek alatt az évek alatt a világ is, az ország is rengeteget változott, kormányok cserélődtek, a filmfinanszírozás gyökeresen átalakult, éveken át szinte nem készültek filmek. A filmötletünket egyszerűen nem tudtuk elfogadtatni.

Pedig olyan meghatározó történelmi pillanatot dolgoz fel a novella, amire a film épül, hogy nehéz elképzelni, milyen ellenvetésekkel kellett szembenézniük.

Nem azért ment ilyen nehezen, mert politikailag kényes ügyként kezelték volna. Ez nem merült fel. Inkább, hogy mennyire lehet sikeres, milyen fesztiválokon lenne helye, hogyan kéne tálalni, stb. Nem vádolok senkit, hogy ilyen lassan készülhetett csak el. Ma úgy gondolom, talán kellett ennyi idő ahhoz, hogy ez a film beérjen. Így szépen, komótosan meghozhattuk a legjobb döntéseket, amelyek végül elvezettek a film sikeréhez. Azt is hozzá kell tennem, hogy attól kezdve, amikor elfogadták a forgatókönyvet, a finanszírozási szakasz viszonylag gyorsan haladt. Sikerült a legjobb stábbal, a legjobb körülmények között forgatnunk, ami óriási dolog. Havas Ágnes és Kovács András Bálint végig mellettem álltak és biztattak, úgyhogy amikor Szántó T. Gábor már kezdte volna elveszteni a reményt, azt tudtam mondani neki, „hidd el Gábor, ebből akkor is film lesz, ha beleőszülünk”.

Ebben a filmben egy kiélezett történet segítségével teljes társadalmi keresztmetszetet kap a néző a háború utáni, vidéki Magyarországról. Hogyan építették fel ezt a mindenre kiterjedő, sokoldalú, sokarcú világot egyetlen kicsi falu lakóinak bemutatásával?

Valóban ez volt a szándékunk, hogy a magyar társadalom háború utáni állapotát teljes vertikumában megjelenítsük. A vasutastól a jegyzőig, a fiataloktól az öregekig, az erkölcsileg romlottaktól az önmagukat vádlókig, a magukra maradtaktól a minden helyzethez alkalmazkodókig. Hogy Spiró Györgyöt idézzem, ez egy Zeitstück, egy időszelet, amelybe belesűríthető szinte az egész akkori társadalom. Ilyesmit próbáltam annak idején Spiró Koccanás című drámájából készült filmemben is felmutatni.

Ha jól belegondol az ember, ez szinte az eddigi teljes filmes életművében felismerhető törekvés, már a Moszkva tér, de a Szezon, vagy az Overnight, és még inkább az Apacsok esetében egyértelmű, hogy ilyen módon állt össze a kép.

Valóban így van. Később megpróbáltam magamtól elmenekülve, úgynevezett „szabadabb” filmeket csinálni, mint például az Isztambul, vagy a Senki szigete. Azokban a filmekben a társadalmon kívüliségre próbáltam törekedni, ami ettől a filmes gondolkodástól nagyon távol állt. De ezzel, ahogy mondtam, jóval korábban kezdtem foglalkozni. Vagyis az 1945 ilyen értelemben egy megkésett gyerek, talán kicsit túlhordott, de azt hiszem, hogy teljesen egészséges és vitális mozidarab lett.

Szántó T. Gábor novellájára hogyan bukkant? Ő küldte el, hátha kedve van filmet készíteni belőle?

Ennél sokkal egyszerűbben történt. Szomszédok voltunk a Tátra utcában. Amikor megjelent Gábor novellás kötete, épp akkor mutatták be a második filmemet és meghívtam, hogy jöjjön el megnézni. Ő pedig odaadta a frissen megjelent kötetét, hogy olvassam el. Ő megnézte a filmet, én elolvastam a novellákat, és kiszúrtam ezt az írást, mert úgy éreztem, hogy ez egy különös ballada, ebből filmet kéne csinálni. Fantasztikusnak tartottam az ötletet, és már láttam is magam előtt azt a nyarat 1945-ben. Pont, ahogy például az Ének a búzamezőkről, a Budapesti tavasz vagy a Valahol Európában, ez a történet is kirajzolt egy speciális képet a „felszabadulás” nagy pillanatáról, csak kicsit másképp. Akkor, amikor a kommunisták vidéken már kezdik a földet osztani, közben a pártok készülnek a választásokra, az új életre. Miközben ott nehezedik a magyar néplelken a több mint félmillió áldozat szörnyű terhe. Ezt a rettenetes kettősséget próbáltam kibogozni, ami a továbbélés lehetőségét a múlt bűneinek következményeivel állítja szembe. Úgy éreztem, az alaptörténetet ki kell terjeszteni, ki kell bővíteni. Így került bele egy esküvő, hogy sok embert lehessen mozgatni a vásznon, kellett az aratás a nagy nyárban, amellyel a betakarítós, gazdagodó hangulatot is jól be lehet mutatni. Egy virágzó falut akartunk láttatni, ahová a harcok sosem értek el, mégis, ahonnan a megelőző évben a lakosság harminc-negyven százalékát deportálták. Ott állnak az üres házaik és a falusi emberek konok felejteni akarása.

Erről a faluról, illetve az ott élőkről talán még sötétebb képet kapunk, mint amilyennek az átlag magyar falvakat elképzeli az ember. Szándékosan festették ilyen sötétre a képet?

Ha már a színekről van szó, ez ugye egy fekete-fehér film, mert nekem ’45-ről minden vizuális élményem és emlékem fekete-fehér. Ez számomra gyászkorszak, amit nem tudnék színesben megmutatni, a nyár zöldellő jegenyéit sem lennék képes eredeti színekben megmutatni 1945-ben. De ami a karakterológiát és a történetet illeti, megpróbáltunk nem fekete-fehér módon közelíteni, hanem lehetőleg minél színesebben. Nem akartunk egyszerűsíteni, tehát nem bűnösökről és áldozatokról beszélünk, hanem igyekszünk a falun belül is felmutatni a társadalom rétegzettségét. A kocsis például jóindulatú, ártatlan ember, aki racionálisan látja a helyzetet és a közelmúltat, ahogy a falu kocsmárosa is. Miközben a vasutast, a jegyzőt és a papot, akik bele voltak sütve ebbe a maffiába, és együtt követték el a bűnöket, nyilvánvaló, hogy sötétebb színekkel kellett ábrázolnunk, hiszen őket nem állította meg semmi és senki. De ott vannak a fiatalok, akik meg épp ráeszmélnek, hogy mit tettek a szüleik, és hogy ők nem szeretnének részt venni abban, amit a szüleik az elmúlt évtizedekben véghezvittek. Inkább elmenekülnek. Ezért is kellett sok idő a film előkészítéséhez, mert szerettük volna alaposan végiggondolni, és aztán megmutatni, hogy milyen sokféle reakció lehetséges az akkor felszínre kerülő bűnökre. A megbocsátás, a menekülés, az öngyilkosság, a konfrontáció, vagy épp a sunyiság mind jelen van ebben a történetben.

A film szereplőit a legjobb magyar színészek alakítják. Rudolf Péter például a jegyző szerepében olyan tipikusan magyar figurát játszik, a korrupt, számító, csaló, mindenkit elsöprő, a hatalmával bármikor visszaélni képes középkádert, amilyen szerepben őt még sohasem láthattuk. Olyan férfit játszik, amilyennel manapság is sokat találkozunk, ha a hatalomban lévőket megnézzük.

Persze, hogy vannak áthallások, bár ez a film nem a jelennel foglalkozik. Amit látunk, bár fikció, mégis úgy mutatjuk be, mintha megtörtént volna. Ragályi Elemér, az operatőr hat éves volt, és egy kis faluban élte át ezeket a hónapokat. Az ő tiszta gyerekszemén keresztül próbáltuk megmutatni azt a világot, amiről a film szól. Ami az áthallásokat illeti, furcsa módon, ha az ember tíz éven át csinál egy filmet, nem tudhatja, hogy amikor elkészül, mire fog lőni vagy épp találni egy-egy mozdulattal, mondattal, jelenettel az éppen akkori jelenben. A főszereplő karakterének, ennek az öröktúlélő figurának mindegy, hogy milyen párt tagja, megy előre magabiztosan, eltaposhatatlanul. Ha a zsidótörvényekből lehet hasznot húzni, abból húz hasznot, ha épp a kommunista pártba kell belépni az előbbre jutás kedvéért, belép, ha kell, téesz-elnök lesz, ha kell, bárkit elárul, saját magát is. Pillanatok alatt újat tud hazudni, képes átalakítani a külsejét, a mosolyát, és szinte mindenkit képes levenni a lábáról, hiszen övé a pénz és övé a hatalom, plusz az ő kezében van a kommunikáció lehetősége. Neki van telefonja, motorja, s úgy manipulál, ahogy neki tetszik. Már az államosításra készülve kártyázik, de a múlt héten még a katolikus templomban segített kifüggeszteni a zsidó javak árveréséről szóló felhívást. Szóval, egy ma is létező, ismerős figuráról van szó, akit azonban szerintem nagyon régen nem mutatott meg magyar film. Hogy milyen a hatalom embere, és milyen praktikákkal, milyen taktikával él.

Rudolf Péter úgy játszotta ezt a szerepet, mintha mindent tudna az ilyen típusú emberekről. Hogy fogadta ezt a felkérést, amelyben valójában a manapság is oly jól ismert politikusréteg tipikus képviselőjét kell alakítania?

Rudolf Péter óriási színész, mindent meg tud csinálni. De persze az ő komikus alkatának, akit számtalan vígjátékban és vicces filmben imádnak a nézők, és akinek akkorák a poénjai, hogy mindenki dől a röhögéstől, biztosan nem volt könnyű egy ilyen szerepet megformálni. Nem azért, mert nehéz szerep, sőt, a negatív figurát, a maffiózót általában könnyebb eljátszani, csak hát itt többről van szó, nem egy egyszerű bűnözőről. Már önmagában az, hogy fel kellett szednie 15 kilót, kopaszra nyiratkoznia, kis bajuszt növeszteni… De nemcsak külsőleg kellett átalakulnia Rudolf Péternek. Ez egy komoly belső változást is igénylő szerep. Ő képes volt erre a metamorfózisra. Úgy érzem, nagy hatással volt rá ez a történet, fontosnak érezte végig és hitt benne.

Sokunkat foglalkoztat – ma különösen – hogy az ilyen típusú életutaknak, amelyek taposással, mások tönkretételével tudnak csak haladni, és egyre előbbre és magasabbra törni, mi tud véget vetni. A filmből valamelyest úgy tűnik, hogy legfeljebb az erőszak.

Szerintem nem lehet véget vetni az ilyen törekvéseknek még erőszakkal sem. Aki a saját céljai érdekében nem ismer se Istent, se embert, annak nem lehet útját állni. Ha csak arra gondolok, micsoda erővel próbáltam én magam előre jutni, hogy ezt a filmet tűzön-vízen átvigyem, akkor ijedten tapasztalhattam, hogy az ember olykor a józan eszét is el tudja veszíteni, ha valamit minden áron el akar érni. Szerencsére egy film nem a rombolást, hanem jó esetben az építést szolgálja, tehát nem rejt olyanfajta veszélyt, mint amilyen egy politikus megszállottsága. Nagyon el tud szaladni az emberrel a hatalom, és fel tudja emészteni azt a morális lényt, aki egykor talán volt. Ebben a kérdésben nincsenek illúzióim. Sajnos sok példát láttunk, és ma is láthatunk erre. Lelkiismeret-furdalásról meg nem érdemes beszélni ezeken a szinteken, amelyekről a filmünk szól. Egyébként többször megkérdezték tőlem a Berlinálén, hogy hogyan készülhetett el egy ilyen antifasiszta film abban a diktatúrában, amely ma Magyarországon tapasztalható. Nehéz volt válaszolni ezekre a kérdésekre.

Mégis mit válaszolt?

Próbáltam kitérni, elmondtam, hogy a Nemzeti Filmalaptól kaptuk a pénzt, és senki sem kérdezte meg a döntéshozók közül, hogy miért csinálok ilyen filmet. Tehát az, hogy diktatúra lenne, nem egészen stimmel. Illetve az is lehet – mondtam –, hogy olyan okos diktatúra működik, amilyet már korábbról is jól ismertünk, hogy bizonyos szelepeket olykor-olykor hagy kiengedni a rendszer, máskor meg bekeményít. Amerikában nem a mai politikai helyzetről kérdeztek, hanem a kollektív bűnösség kérdését feszegették. Hogy mi magyarok, ahogy egyébként a lengyelek is oly sokáig, egészen máig, a németekre toltunk minden felelősséget. Azt mondtam, hogy kollektív bűn szerintem nincsen, de a bűntudat nem árt, ha azokban is felmerül, akik mindeddig ártatlannak adták elő magukat. Olyan mély bűnök történtek a második világháború alatt, amelyeknek rengeteg ember vált szenvedő alanyává a holokauszt áldozatain kívül is. Az igazi bűnösök teljes környezete is bevonódott ebbe a szörnyű botrányba, pedig lehet, hogy csak egy eszcájgot vittek el, miközben bújtatták a bajban lévőket, de valamiképpen ők is besározódtak. A filmünknek azért is kellett elkészülnie, hogy végre megmutathassuk, nem lehet ezeket a történeteket leegyszerűsítve megmutatni. Nem úgy volt, hogy az egyik oldalon álltak a bűnösök, a másikon az áldozatok. Az egész ennél jóval bonyolultabb. Berlinben éreztem át különösen, mennyire jó lenne egy olyan társadalomban élni, mint mondjuk a német, ahol nem azt mondom, hogy könnyen és dalolva, de filmek, könyvek, oktatási anyagok és még sok egyéb segítségével, és hosszú évek kemény munkájával mégiscsak el tudták érni, hogy a rettenetes múltjukkal szembe tudjanak nézni. Szerintem a magyar társadalom is bőven megérett arra, hogy ne a Szabadság téri sasos szobor szintjén kezelje a múltját, amely szerint a magyarok ártatlan, szenvedő szűzlányok, akiket a csúnya németek és a ronda oroszok megerőszakoltak. Végre vállalni kéne, hogy mi is résztvevői voltunk ennek a rémes sztorinak, hogy tízezrek dolgoztak csak azon, hogy működjön a transzport és hatékony legyen a deportálás. Most már tényleg itt az ideje, hogy ezt ne próbáljuk eltagadni.

*

Az 1945 a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál április 8-i gálavetítésén lesz látható az Urániában,  12-én a Toldi moziban. Április 13-án a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület szervez vetítést és közönségtalálkozót a Kinóban, 16-án a Puskin moziban, 23-án az Allee-ban találkozhat a közönség Török Ferenc rendezővel és Szántó T. Gábor íróval, akik április 20-28. között nyolc vidéki városban is beszélgetéseken vesznek részt. A film április 20-tól kerül országos moziforgalmazásba.