Nincs mintánk, hogy lehet magyar zsidóként élni

Írta: Fináli Gábor - Rovat: Hagyomány

A neológia a XX. század második felére elveszítette progresszív jellegét.

Sokakat azért veszítünk el, mert nem merünk válaszolni reménybeli híveink legégetőbb, legaktuálisabb kérdéseire a vegyesházasság problémájától a nők vallási szerepéig, jogaiig. Pedig lenne és lehetne miről gondolkodnunk és már nincs is túl sok időnk rá, hogy elkezdjük.

Bár már évek óta gyakorló gyülekezeti vezetőként dolgozom, csak nemrég, pár hete avattak végzett rabbivá és vált hivatalosan is feladatommá, hogy a magyar zsidók hatalmas, vallástalan többsége megszólításának módjain gondolkodjak.

Azt hiszem, az az egyik legnagyobb problémánk, hogy nem a magyar zsidó közösség valós igényeiből indulunk ki.

 

A magyar zsidó identitás nem eleven

Az emberek, a zsidók és a nem zsidók is, társakat keresnek, társaságra vágynak elsősorban és a spiritualitás vigaszát remélik a vallástól. Zsidók százai tanulnak a buddhista főiskolán, csatlakoznak a krisnásokhoz, találnak otthonra a Hit Gyülekezetében. Amikor kérdezem, hogy miért nem a zsinagógában keresik és szólítják Istent, azt mondják, hogy lenéztek a zsinagógába is és nem tetszett nekik. Héberül beszéltek és olvastak, nem értettek semmit belőle, a hetiszakasz magyarázatában elbeszéltek a fejük felett.

Pedig a liturgia folyamatosan alakult a zsidó közösségekben, most is alakítani kéne a mai igények figyelembevételével, barokk jellegű túlzásait lenyesni. Mi most mindenből a leghosszabbat csináljuk, amit csak a zsidóság történetében kitaláltak. Továbbá nem fordítja senki a Tórát, amikor felolvassuk, nem is sokan értik, nem is sokan figyelnek, még a leghűségesebb zsinagógai tagok között sem, így épp a funkcióját nem tölti be, nem veheti szívére a közösség, mert azt sem tudják, miről van szó éppen.

A beszédeknek sem csak a híres középkori írásmagyarázókhoz kellene kapcsolódniuk, hanem a hallgatóik aktuális, 2017-ben zajló életéhez. Mintha a zsinagógák spiritualitása merő rituális külsőség lenne, amely nem járja át a valódi életet.

Mindennek az a mélyebb oka, hogy a magyar zsidó önazonosság nem eleven. A holokausztra vagy Izrael sikereire épül, vagyis nincs köze a saját otthonunkhoz és a jelenhez.

A származásunkat nem mi csináltuk, az izraeli sikersztori pedig nem a miénk, nem járulunk hozzá, nem élünk benne, nem ott élünk, hanem itt. Nem kapcsolódik a hétköznapjainkhoz, nem is tudunk róla túl sokat, csak idealizáljuk. De nem von be minket, nem kér tőlünk semmit és nem is felel a valódi, itt és most esedékes problémáinkra.

A holokauszt sajnos még a harmadik-negyedik nemzedékben is nagyobb közösségképző erő, mint a Tóra erkölcsisége, szépsége, gazdagsága, nagyobb hatással van ránk Auschwitz, mint a Szináj hegye.

Ezt célzott közösségépítési, kommunikációs erőfeszítésekkel meg kell próbálni megváltoztatni. Erre kéne kommunikációs stratégiát alkotni, átgondoltan, programszerűen kéne lefordítani fontos könyveket, behozni filmeket, újságcikkekben próbálni meg követni, mi történt a zsidó nagyvilágban.

És olyan zsidóságot kell csinálni, amely tudomásul veszi például, hogy a vegyesházasságok száma 80%-os Magyarországon jelenleg, mert akkor is ennyi, ha nem vesszük tudomásul. A statisztikák magukért beszélnek évtizedek óta, a húszas években is magas volt a vegyesházasságok száma, az elfogadottságunk mértékét is jelzi, hogy a nem zsidó magyarok gond nélkül házasodnak a zsidó magyarokkal.

 

A vegyesházasság esély is

Ez esély is lehet, ha a nem zsidó házasfelet és a gyermekeket meg tudja érinteni a zsidóság, ha be tudjuk vonzani őket, spirituális otthonra lelnek nálunk, akkor a vegyesházassággal nem kevesebben leszünk, hanem többen – erre kéne törekedni, kitalálni, hogyan lehetséges. Ahhoz, hogy ez működjön, összhang kéne a rabbik között: tudnia kell mindenkinek, hogy Dávid király nagymamája, Ruth betérő volt, betérők voltak Rabbi Akiva szülei is, aki a legnagyobb volt a korai rabbik között.

Ez hatalmas kihívás: olyan közösségeket kell csinálnia mindannyiunknak, együtt, amelybe szívesen tartoznának ők, zsidó híveink nem zsidó családjai is, amelyek vonzóvá teszik a zsidóságot számukra. A rabbijaink jó része is érintett, vagy a szülei, vagy betérő házastársa, vagy a gyerekei párválasztása révén, én magam is vegyesházasságból származó betérő vagyok. Tényleg azt gondolom, hogy mindebben esélyt is láthatunk. A nem zárt, a környező társadalomba jól integrálódott közösségek csak így tudnak fennmaradni, ez a neológia útja.

Mind szembesültünk már a kéréssel, hogy adjunk össze egy lányt vagy fiút nem zsidó szerelmével, és erre nagyon nehéz nemet mondani, mert a visszautasítottak úgy érezhetik, hogy az egymás iránt érzett szerelmüket utasítjuk el, utasítja el a zsidóság, ilyen közösségbe pedig nem akarnak tartozni.

Az emberi méltóságot, a társas viszony fontosságát kell hangsúlyozni ilyenkor, ez vallási kötelességünk. Ilyen esetekben elmondanám a párnak, hogy nem tudom megszentelni a zsidó vallás áldásaival a szerelmüket a jelenlegi állapotában, elmondanám, hogy általában a többséghez asszimilálódnak a vegyes házasságokban élők, de azt is elmondanám, hogy ez nincs eldöntve, lehet belőlük egy szép zsidó pár is akár, akiket majd boldogan adok össze. Semmiképpen sem küldeném el őket, bár tudom, mekkora kockázat ez.

A vegyesházasságok éppen azt jelzik biztosan, hogy a törzsi jellegű, a holokausztra és Izrael csapásmérő erejére építő zsidó identitásnak Magyarországon nincs jövője, valami más kell. Az „auschwitzi identitású” zsidók is vegyesházasodnak, mivel semmit, ami a mindennapi döntéseiket irányítja, nem kaptak tőlünk. Mi kötné akkor őket? Pontosan tudom követni, hogy ez a helyzet: a Wesselényibe, Anna Frankba járt egykori osztálytársaimnál sincs ez másképp.

 

Kivinni a vallást a zsinagógából

A zsinagógán kívül kell utolérni a zsidókat, mert jelenleg nem többnyire nem ott tartózkodnak: például a Zsidó Kulturális Fesztivált is erre kell használni. A fesztivál remek és népszerű, a nagy rendezvények pompásan működnek, Koncz Zsuzsa dugig megtölti a Dohány utcai zsinagógát, de neki nem dolga újraértelmezni a zsidóságot: ő behozza az embereket, és ha már itt vannak, adnunk kell nekik valami specifikusan zsidót. Erről kell gondolkoznunk. A celebeket is meg lehet szólítani, mert sok ember azonosul velük, ők is segíthetnek visszahozni sokakat, ezt a chabad-hászidok régóta csinálják, nyugodtan eltanulhatjuk tőlük.

Általában véve meg erősebb, zajosabb civil szervezeti, zsidó társadalmi életre volna szükség, nem az alijázást kéne promotálni azoknak, akik végre kötődnek a zsidósághoz. Ezzel a saját létalapunkat számoljuk fel, mert senki nem hisz a magyar zsidó jövőben, a jelen és a saját terünk nem népszerű, csak a múltban és a távolban akarunk otthon lenni, reménytelenül. Éppen nekünk, a magyarrá lett zsidóság, a neológia szervezetének kéne vinni a magyar zsidó öntudatot: de Szarvasnak, a szarvasi gyerektábornak nincs utóélete, így félig elvégzett, sikeres műtét, épp a családalapítás időszakában nincsenek ifjúsági szervezeteink, kirándulások, vitaklubok, táborok.

Izraelhez viszonyulunk, mint felettes énhez, emiatt néha cserbenhagyjuk a magyar zsidóságot, mintha jövő csak külföldön lenne a zsidóság számára. Izrael álomvilágként él a képzeteinkben, ezt mutatta meg Netanjahu miniszterelnök látogatása, ezért csalódnak és jönnek haza olyan sokan. Nagyobb figyelemmel kell szeretni Izraelt és építeni ezt az itteni közösséget. Jelenleg a teljes asszimilációnak elsősorban a kivándorlás az alternatívája, nincs igazán minta, amelyet követve magyar zsidóként lehet élni. És ahhoz, hogy legyen, a magyar zsidók bő fele, a nők vallási jogairól is beszélni kell.

 

A nők vallási egyenjogúsága

A nők spirituálisabbak, tudják, hogy nem mindent maguk intéznek el a saját nagyszerűségük által, több bennük az alázat, közösségibb emberek, a zsinagógákban általában több a nő, noha nekik nem kötelező. Mindeközben a mai világban a nők elől már nincsenek elvileg elzárva pályák, bízunk a női döntésképességben is, női bírók, agysebészek, pilóták segítenek minket. De másfelől a hagyomány azért nem színtiszta macho elnyomás, részben leképezi a biológiai adottságainkat: ha valahogy nem találnak egymásra felúton ezek a szempontok, akkor a modern világban nincs jövője a zsidóságnak.

A Csillagok háborúja Jabbájaként ülünk az előjogainkon mi, férfiak, ez igaz egyfelől. Ezeket akkor szereztük, amikor a nyers fizikai erő, az erősebb csontozat szükséges volt a túléléshez nap mint nap. Ma már jóval kevésbé szükséges, a nők képességei hasznosabbak lettek. Ha viszont hirtelen eloltódnának a lámpák, ha a civilizáció újra visszatérne veszélyes fázisába, mert bármikor visszatérhet, ennek igenis van jelentősége. Ha most nem is látszik, a tesztoszteron hormon is fontos, nem csak az ösztrogén, mindkettő egyformán. Ennek belátásnak jó lenne, ha valami nyoma maradna, de az öncélú privilégiumőrzés nem jó. Harmónia kell a hagyomány és a modernitás között itt is.

De beszéljünk a férfinál és nőnél magasabb egységekről: a miénk közösségi vallás, szeretném, ha majd a családok együtt jöhetnének fel a Tórához, a lánygyerekek is egyszer. Miért ne imádkoznék olyan minjenben, amelynek nő a tagja, ha a gyerekem életét is rábíznám egy hozzáértő orvosnőre? A női rabbik kérdése nehéz, mert a zsidó hagyományban kulcsszerepe van a szemérmességnek és a rabbi, illetve a rabbinő tanítóként a központban van, a férfiak pedig esendőek, hajlamosak a nőt is látni olykor a tanítóban és erre a vonatkozásra jobban figyelni. Szerintem azonban volna mód rá, hogy tanítsanak felkészült, vallásos zsidó nők, ez összeegyeztethető a szemérmesség követelményeivel, amelyeket nem szabad feladnunk.

És arra is gondolnunk kell, hogy bármilyen igazságtalan is, de a nőknek van „biológiai órájuk”. Azért tudsz bulizni és utána dolgozni menni 25 évesen, mert a gyerekhez is ilyenkor tudsz leginkább felkelni. Büszkék lehetünk rá, hogy az emancipáció kinyitotta a világot a nők számára, bármi lehet belőlük is, nem pazaroltatik el az intelligenciájuk, az érzékenységük, a kreativitásuk. De mindebbe bele kell illeszteni a gyermekek felnevelését is, ehhez már ketten kellenek szerencsés esetben, ez pedig valódi dilemmákat okoz.

Az ultraortodoxia hagyományos világa szabadsághiányos, számunkra nem élhető, nem választható alternatíva, a nem ortodox zsidóságnak viszont gondjai vannak a nemzedékek közötti önfenntartással. Erre ki kell majd találnunk valamit, mert az sem igaz, hogy a modernitás önmagában minden kérdésünket megválaszolta volna, épp az a lényege, hogy mindig új problémákkal szembesít. A nők vallási jogaival kapcsolatos kérdések úgyis eldőlnek, amikor arról határozunk majd, melyik nemzetközi áramlathoz fogunk közeledni a zsidóságon belül.

 

A megerősödés útja: a konzervatív zsidó világmozgalom

Az összes magyar zsinagógában péntek este nincsenek többen ezer főnél, ünnepeken lehetnek 4 ezren. Kevesebbet tartunk, és főleg kevesebbet tudunk a reformközösségeknél, miközben lehetnénk erősek, hiszen több tízezer magyar zsidó élhet közöttünk. Erre a kiinduló helyzetre kell választ találnunk, ehhez kell irányzatot „választanunk”.

Azért kell valahová csatlakozni, mert könnyebb lenne honosítani működő modelleket, mint a semmiből kitalálni valamit. A több száz fős rabbikarok bölcsebbek nálunk és régóta küzdenek a modernitással, gőg lenne nem tanulnunk tőlük és nem jámborság.

Mindenki megtapasztalhatta külföldön, hogy fogalma sincs senkinek, mik vagyunk. Elszigetel bennünket intellektuálisan, ha nem tartozunk sehová és félreértjük magunkat, olyan szekér után futunk, amely nem vesz fel, miközben ortodoxabbnak akarunk látszani a tényleges ortodoxoknál. Csapódunk csak mindenhová, mert nem orientál bennünket semmi.

A neológia a XX. században, a holokausztban és azt követően elvesztette progresszív önazonosságát. Szomorú, hogy nem tartozunk sehova és káros is. Nem kötne meg annyira minket a konzervatív mozgalom, mint amennyire segítene: mi a konzervatív mozgalom jobbszárnyához tartozunk, a maszorti mozgalom nekem garancia a vallásos elköteleződésre, testvér-irányzatként gondolok rájuk. Kijjebb toltuk a kerítést, de azért azt nem veszítjük el szem elől, mi és a konzervatívok, hogy van kerítés. Bárcsak lenne annyira vallásos és tájékozott a magyar zsidó vallásos közösség, mint a maszorti közösségek az angolszász világban.

A szerző a Mazsihisz Hunyadi téri templomkörzetének rabbija. 

 

támogatás

Címkék:Dohány utca, Fináli Gábor, Fináli-vita, holokauszt, Mazsihisz, neológia, ortodoxia, reformzsidság