Szombat előfizetés 2017

L. M. és L. B.

Írta: Gervai András - Rovat: Archívum, Egyéb

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

EMLÉKEZÉS

A múlt év októberében – fiataljai kezdeményezésére – a nyugat-németországi Allendorf városa találkozót rendezett az egykor itt működő (Buchenwaldhoz tartozó) koncentrációs tábor kétszáz magyar származású női foglya részére. Ezen a többnapos rendezvényen ismerkedtem meg és beszélgettem a Magyarországon született, a háború befejezése óta Izraelben élő L. Margittal.

*

1927. június 21-én születtem Bagaméron, Debrecen mellett. Később a szüleimmel átmentünk Sárvárra lakni. Ott voltunk a deportálásig. Magyarország a szülőhazám.

Allendorf teljesen idegen. Ami volt, semmi nincs már. Egy pár követ mutattak. Az semmi, az nem érint. Nem akarom, hogy olyan nagyon érintsen. Az ember túltesz rajta.

Sárvár sokkal nehezebb lesz. De eljutok-e oda, azt nem tudom, mert messze van Pesttől. Szeretnék ottan egy napot úgy körülsétálni, látni a helyeket. A parkot. A fát. Van-e még, azt nem tudom.

A nyelvtudásom? A férjem osztrák, de a testvérem velünk lakott a házban. Négy évvel ezelőtt halt meg. Azóta nincs kivel magyarul beszélnem. Olvasni már csak ivritül és németül szoktam. Petőfit nagyon szeretem. Még emlékszem néhány versére. Nagyon szépek. Talpra magyar… A hazaszeretetet, azt a magyaroknál megkaptam. Nagy hazaszeretetet.

Fájtak a piszkálódások, mert mindig mondták: zsidó, zsidó… A polgáriban is: így zsidó lány, meg úgy zsidó lány, rengeteget lehetett hallani, özvegy Kálmán Lászlóné, a német tanárnőnk már akkor nagyon zsidózott. Zsidó lányoktól többet várok, így a zsidó, meg úgy a zsidó. Az osztályfőnök tanárnőm, Farkas Margit finomabb volt, ő sose zsidózott. A Zágoni Barra Mária meg mindig azt mondta, nem zsidók, hanem izraeliták vagyunk. Az nagyon rendben volt. De a Kálmán Lászlóné nagyon jól „éltette” az ügyet” Talán igaza volt neki is, ugye?

Március 15-én a polgáriból kellett menni a térre. Kokárda, piros-fehér-zöld, és a szavalatok – Talpra magyar, Szózat. Énekek. Én is bent voltam az énekkarban. De valahogy éreztem, és mindig éreztették is, hogy ez a magyarság, amit a többiek, a társnőim kaptak, az nem a zsidóknak szól.

Volt egy keresztény barátnőm. Együtt jártunk a polgáriba. Négy éven át egymás mellett ültünk, őt Lőrincz Babinak hívták. Nem tudom, jó-e, ha megmondom a nevét. Ő nagyon rendes volt, de elkerült Sárvárról. Azt hiszem, még mielőtt kezdődött volna az a gettó-ügy. Pestre ment tanulni.

Én is tovább akartam tanulni, ez természetes, de nem lehetett, mert Sárváron csak polgári volt, be kellett volna utaznom Szombathelyre. Akkor – talán 43-ban – már dobálták ki a vonatból a zsidókat. Föl se vettek, úgyhogy szó se lehetett arról, hogy továbbtanuljak. Otthon maradtam és a rőfös vegyeskereskedésünkben segítettem, amíg lehetett. Később elvették az üzletünket. Nem maradt semmink.

Sárvár kis hely. Mindenki ismert mindenkit. Mikortól a zsidótörvények kijöttek, a magyar kereszténység kerülni kezdte a zsidókat. Talán féltek, talán ők is helyeselték. Nemigen volt, aki közeledett volna a zsidókhoz. Akkor más világ volt, nem volt semmi összeköttetésünk, jó napot, jó napot, de különben semmi …

Emlékszem a szomszédokra. Az egyikük például – de nem akarom megmondani a nevüket -, egy idősebb ember és a fiai, azonnal feltették a nyilaskeresztet, ahogy kezdték elvinni a zsidókat.

A lelkifurdalások, a lelki betegségek – nem is tudom, hogy fejezzem ki – az embert teljesen tönkretették. Állandóan a csöndes kínzások. És aztán a gettó: a nehéz kínzások…

A gettóból egy nagy selyemgyárba vittek minket. Az egész országból hoztak ide zsidókat. A jómódúakat faggatták és ütötték, majdnem holtra verték, hogy hol az arany, hol a pénz. Volt olyan – a Schwarz Antal -, aki nem tudott menni a lábán, hanem úgy vitték ketten, csináltak neki széket, ráültették a kezükre. Valaha jómódúak voltak. Szörnyen nézett ki, amikor hozták vissza a gyűjtőtáborba.

Onnan Auschwitzba kerültünk. Szörnyű volt.

A Jóistenben hiszek. És csak Őbenne. A vallásosság és a szeretet – ez az, ami életben tartott.

Egész idő alatt, amíg Auschwitzban voltunk, aztán Allendorfban a lágerben, mindig tudtam, mindig volt egy olyan érzésem, hogy szabadok leszünk. Nem létezik, hogy ne így legyen. Amikor azt mondtam, hogy pészahkor föl fogunk szabadulni, mindenki nevetett rajtam.

Aztán, emlékszem, amikor egyszer csak azt mondták a németek, hogy elmegyünk a táborból. Csornagolni! Úgy mentem, hogy aludtam, úgy vittek a testvérem meg a barátnőm. Volt ott valami tanya és ott lemaradtunk egy páran. Egyszer csak találkoztunk az amerikaiakkal…

Mikor felszabadultunk, mindenki kereste a hozzátartozókat. Én nem találtam senkit. Mesélték, akik visszajöttek, hogy az édesapám éhen halt Theresienstadtban, anyukát meg elégették Auschwitzban.

És ezek után visszamenni Magyarországra? Nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges ilyesmi. Meg se próbáltam. Nem bírtam látni sem a helyet, sem az embereket. Voltak barátnőim, akik 45-ben és 46-ban visszamentek, és azt mondták nekik, no megint itt vannak a zsidók. Én nem akartam újra azt hallani, hogy zsidó, zsidó. Elég volt.

A testvéremmel együtt azt mondtuk, hogy szó sincs róla. Lemaradtunk a transzporttól, ő, a barátnőm és még vagy 12 lány, és elmentünk egy autóval Bergen-Belsenbe, hogy ott feliratkozzunk Izraelbe. Onnan aztán el is mentünk.

A háború óta nem jártam Németországban. Először nem akartam jönni, csak hát a gyerekek rábeszéltek, hogy nem baj, menjek, nézzem meg, hogy volt, mint volt. És hogy van? Ők nem tudják felfogni, min mentem keresztül. Hiába meséltem, mesélem, ezt nem lehet felfogni. Nagyon sokszor azt mondják, ne beszéljek róla, mert szörnyű. Nem lehet végighallgatni.

Amikor fiatal lány voltam, mindig nevettem. Úgy nevettem, hogy a hasamat kellett fogni. Ma pedig nem is tudom, mi az, hogy nevetés.

Mindig félelmet álmodok. Félek. Futnak. Kutya vagy az ember. Vagy beesek mélységekbe. Föl akarok ébredni és nem tudok. Akkor kiabálok, nyögök és a férjem kelt fel mindig. Ez a sok „szépség”, amin keresztülmentem.

Azt nem lehet megérteni, hogy ilyesmit megengedett a világ. A német nép csinálta, de a magyarok is.

Meg lehet-e Auschwitz után bocsátani? Mit? Kinek? Az embereknek? Talán igen, talán nem. Nem tudom. Én nagyon messze élek tőlük. Amióta csak az eszemet tudom, van egy kis bizalmatlanság mindenben, kételkedés mindenkiben.

Milyen érzés itt lenni? Nem akarok rágondolni az egészre, hogy mi volt, hogy volt. Fájdalmat érzek a szülők és mindenki iránt.

Van-e egy ilyen találkozónak értelme? Nem hiszem. Nincs kapcsolatunk a németekkel. Akik velünk vannak, azok kedvesek, rendesek. De a többiek? Nem tudom. Frankfurtban is, mikor leszálltunk a repülőgépről és vártunk a csomagra, ott is hallottuk, hogy mondták: „Nu, die sind Juden angekommen.” Így van ez.

Félek, de már olyan sok rosszon mentem keresztül, hogy talán ez se fog olyan nagy hatással lenni. Talán most itt az ideje. Mondták nekem Izraelben, minek mész, megint nagyon nagy ott a zsidózás. Mondom, nem baj, talán nincs az arcomra írva, hogy zsidó vagyok. Pedig rám van írva, ugye? De megpróbálom. Nem maradok ott örökké. Csak vendég leszek, ugye? Látni kell azt, érezni.

Akarom újra látni a helyet. A fákat, az iskolát, az utcát, mást úgyse találok Sárváron …

A vár mellett volt egy nagy park, és ahogy bementünk, egy kis híd, a park domborodó, jobb felén meg nagy fák. Ott a parkban egy fába bevéstük a nevünket a barátnőmmel, a Lőrincz Babival. LB, LM. Mindig meséltem a gyerekeimnek, hogy ezt szeretném még egyszer látni…

Bocsánat, kérhetek egy zsebkendőt a férjemtől?”

Lejegyezte: Gervai András

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nyilas uralom Budapesten

Napjainkban még a szélsőjobboldali, nyíltan zsidózó sajtótermékek (Hunnia, Szent Korona) szerkesztői is óvakodnak a nyilaskeresztesek rehabilitálásától. Szálasi Ferenc majd’ hat...

Jogfosztó intézkedések Szegeden a német megszállás után

(Részletek egy hosszabb tanulmányból) A Szegedi Új Nemzedékben már a német megszállást követő napokban megsokszorozódott a zsidókkal foglalkozó cikkek száma....

Close