Szombat előfizetés 2017

Zsidó lét és antiszemitizmus

Írta: Újlaki Gabriella - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ez év tavaszán tettük közzé felhívásunkat: írják meg nekünk, “mit jelent zsidónak lenni?” A megadott határidő letelt, s bátran állíthatjuk, hogy egy színvonalas dokumentumkötetre való anyag gyűlt össze. Minthogy a könyv kiadását lehetővé tevő Egyenlőség Alapítványt csak mostanra sikerült létrehozni, s a könyvkiadás a mai Magyarországon a terjesztői megrendelésektől függ, sajnos nem ígérhetjük, hogy a kötet a közeljövőben megjelenhet. Addig időről időre közlünk néhány figyelemreméltó írást a beküldött pályaművek közül, elsőnek Újlaki Gabriella esztéta vallomását, mely a rendszerváltás éveinek figyelemre méltó emberi dokumentuma.

A zsidó helyzete olyan, hogy bármit cselekszik, minden ellene fordul.”

(Jean-Paul Sartre)

 

(N. E.-nek)

Erről a kérdésről már rengetegen írtak, mióta Josephus Flavius megfogalmazta vitairatát Apión ellen a zsidó nép szokásainak védelmében. Tizenkilenc évszázaddal később Dosztojevszkij egy kis, 1919-ben magyarul is kiadott brosurában, megdöbbentő módon visszhangozza az összes már az ókorban ismert antiszemita vádpontot, szinte leltárszerűen sorolva fel az azóta is szüntelenül hallható képtelen hiedelmeket a zsidók világuralmi törekvéseiről, kíméletlen önzéséről, materializmusáról és tántoríthatatlan istenfélelméről, mit sem törődve az önmaga által felállított ellentmondásokkal. Kétségtelen, hogy az orosz író az általánosítás torzító mivoltát maga is belátva a testvériségről szőtt álommal fejezi be az írást, amellyel kísérletet tesz a faji-vallási megkülönböztetés felszámolására, az egyedi esetek erejében bízva. Dosztojevszkij antiszemitizmusával, amely en­nek ellenére, kétséget kizáróan fennáll, Sartre filoszemitizmusát állíthatjuk szembe. Mintha csak Dosztojevszkijt cáfolná, úgy veti el pontról pontra e képtelen, s mégis oly maradandó vádakat.

Szó sincs persze titokzatos egybeesésről, sokkal inkább arról, hogy a történelem aggasztóan, s mondhatnánk fantáziátlanul ismétli önmagát. Mindig ugyanazok a vádak, mindig ugyanaz a védekezés. Hol antiszemitizmus van, hol anticionizmus, hol antijudaizmus a lényeg azonban úgy lát- szik, rejtve ugyanaz marad. Ha azt kérdezem magamtól, hogyan lettem a zsidósággal megvert, s abból menekülő, inautentikus tényből, hogy újra csak Sartre-ra hivatkozzam, autentikus, azaz önmagát vállaló zsidó, akkor talán éppen a fenti felismerés tett azzá. Pontosabban szólva az ellenzékiség és a zsidóság vállalása nálam egy tőről fakadt. Mert egy dolog volt tisztában lenni azzal a ténnyel, hogy miért nincsenek rokonaim, hogy miért nem ismertem egyetlen nagyszülőmet vagy nagynénémet sem, s egy másik dolog ráébredni arra, hogy mindez nem zárult le örökre, hogy az internacionalizmus leple mögött mindez tovább folyik, csak most éppen anticionizmus névre hallgat. Mint sokan korosztályom tagjai közül, én is Scheiber Sándor péntek esti szemináriumaira járva értettem meg először, hogy a dolog nem úgy áll, miszerint a vallás sötétségével a tudomány fáklyáját helyezzük szembe, mindörökre megszüntetve ezzel bármiféle “törzsi” alapú diszkriminációt, mint hittem volt korábban. Scheiber szemináriumain döbbentem rá, hogy az egyetemesség csak különösségből fakadhat, s az az elvont racionalista ideál, amelyet magaménak vallottam korábban, megvalósíthatatlan utópia. A függöny fellebben ez volt a címe az anticionista perekről írt könyvnek, amelyet egy bécsi újságíró barátunk jóvoltából ismertem meg, s ugyanő szállította az anyagot hétről-hétre a szemináriumba, hol Wallenbergről, hol a szovjet lapokban látható, a náci lapokhoz “méltó” karikatúrákról, s persze a Gulágról is. Hallottam történeteket nyilas pribékek kommunista karrierjéről, s lassacskán átjárt a tudat, hogy az üldözések kora nem zárult le még, hogy mi csupán némi haladékot, némi pihenőt kaptunk. Lengyelországban 1968-ban, a holocaust után alig húsz évvel, kommunista segédlettel űzik világgá a megmaradt zsidókat, – ennek az időben oly közel eső, már az én életemben zajló történetnek a megismerése végérvényesen szembefordított mindenféle diktatúrával, mindenféle népre hivatkozó, s az egyént csupán eszközként kezelő, világmegváltó ideológiával. Ettől kezdve magától értetődőnek tűnt számomra a részvétel minden, a rendszer lényegét leleplező eseményben, legyen az ellenzéki galéria nyitása, – amelyre az Inconnu csoporttal közösen, saját házunkban 1987-ben sor is került -, vagy néhány szamizdat és határon való ki- és becsempészése, zsidó ellenzéki folyóirat itthoni terjesztése. A kockázat elhanyagolhatónak tűnt azzal az érzéssel szemben, hogy tehetetlenül várjuk, mikor mutatja meg a rendszer valódi természetét. Első, és talán legnagyobb visszhangot kiváltó kiállításunkat Raoul Wallenbergnek szenteltük. A kocka el volt vetve: megalkudni a rendszerrel, illetve a zsidóságot megtagadva asszimilálódni egyformán árulásnak tűnt. Minden amit megelégeltünk, vagyis az asszimilációs kényszer és a rejtett antiszemitizmus egyszerűen a rendszer velejárójának látszott, vagyis vele együtt megszüntethetőnek. Ez tehát a boldog optimizmus kora volt, annak ellenére, hogy egy-egy megnyitó alkalmával, vagy jelesebb évfordulók közeledtekor gyakorta láttunk rendőrautót parkolni a ház előtt. Nem éreztük magunkat itthon a rendszerben, de itthon éreztük magunkat az országban. Legalábbis csak távoli sejtésként merült fel, hogy mindaz, ami elviselhetetlen, sokkal mélyebben gyökerezik, és attól hogy a rendszer esetleg megváltozik, nem múlik el, sőt ellenkezőleg, felerősödik. Ez a gyanú azonban beigazolódott. Egyetlen rendőrautó, egyetlen zordonan közelgő vámos láttán sem fogott el soha ahhoz fogható félelem, mint amit akkor éreztem, amikor kétheti antiszemita rágalomkampány után az MDF megnyerte tavaly a választásokat. Úgy tetszett, hogy ez egy olyan ország, ahonnan mihamarabb menekülni kell. Ha eddig csak a rendszer volt kényelmetlen, akkor ettől kezdve már az ország is azzá vált. Rá kellett ébrednem, hogy mostantól kezdve nem adnak módot arra, hogy ellenállásunkkal magunkon kívül másokat is képviseljünk, hogy tehát a többség érdekében is cselekedjünk. Nem, most már elkerülhetetlenül szembe kell nézni a többség és a kisebbség kérdésével: ma Magyarországon zsidónak lenni, elsősorban azt jelenti, hogy nem keresztény, s az uralkodó megítélés szerint ezzel szoros összefüggésben, nem magyar, hanem egy nemzeti vagy ha úgy tetszik a vallási kisebbséghez tartozni. Hogy elfogadjuk-e ezt a megítélést vagy sem, ez úgy hiszem nem tartozik a felvethető kér­dések közé: a befogadáshoz nem elegendő ha csupán az egyik fél ismételgeti unos-untig a hűségnyilatkozatokat, míg a másik oldal a kézfogásra emelt kezet minduntalan ellöki. Lelkűnkben keresztény magyarként meghalni egy zsidók számára felállított haláltáborban, ahogy azt Radnóti Miklós vagy Szerb Antal tette, el lehet képzelni ennél szomorúbb és értelmetlenebb dolgot? “Zsidó az az ember, akit a többi ember zsidónak tart.” – idézzük Sartre-ot, anélkül, hogy megértenénk, mi rejlik ebben a megállapításban. Pedig ha ez igaz, az nem többet és nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az asszimiláció, akár az erőszakos, akár az önként vállalt, lehetetlen. Csapdáját önmagában rejti. Ennek szép példáját hallhattuk Raj Tamástól egy rádióbeszélgetésben.

Elbeszélése szerint egy vidéki városba érkezve megkérdezett egy járókelőt, laknak-e a városban zsidók, mire azt a választ kapta, hogy itt és itt lakik egy, de ne menjen el hozzá, mert az illető nem tudná mire vélni: “Róla csak mi tudjuk, hogy zsidó!”

G. H. Mead írja az egyéni pszichikum kialakulásával kapcsolatban: “…ahogyan átveszi más egyének iránta és egymás iránt mutatott attitűdjeit, át kell vennie azon közös társadalmi cselekvések vagy társadalmi tevékenységsorozat iránti attitűdjeiket is, amelyeknek valamennyien résztvevői.” Talán itt rejlik ama rejtély megoldásának kulcsa, hogy a zsidó lét, s vele együtt az antiszemitizmus még a vallási, nyelvi, kulturális szakadékok elhalványodása után sem tűnik el, sőt a társadalom éppen a megszüntetésére tett erőfeszítésekkel egyenes arányban tartja fenn. Ezért tehát azt gondolom, hogy akármilyen nehéz is, csupán egyet tehetünk: meg kell tanulnunk nem félni. Egy amerikai filozófiai konferencián voltam tanúja annak, hogy egy vallási kérdésekről kibontakozott vita kapcsán az előadó minden elfogultság nélkül ezt mondta a mikrofonba: “Anyway, Michael was Jewish and so am I!” – s a vitát a maga részéről lezártnak tekintette.

Az ellenzéki galéria, amire a szöveg utal 1987-88-ban működött, Alternatív Kulturális Centrum néven. A galériát Zrínyifalvi Gábor és Molnár Tamás (Inconnu) szervezték, a kiállítások témái pedig Wallenberg, az erdélyi képzőművészet, a szegénység, a Szolidaritás és Sztálin voltak, emellett számos akkor még betiltott filmet is vetítettünk videóról.

 

Címkék:1991-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Örök bolygók, örök riasztgatók, idők kovászai…

...megyek én is veletek bélyegesen, csillagoson - írta róluk Ady A bélyeges sereg című versében. - Hol, hogyan mikor, milyen...

Az apostagi zsidók hagyatéka

Apostagon, a Bács-Kiskun megyei nagyközségben az 1954-ben elhunyt kiváló író-publicistának Nagy Lajosnak, a huszadik századi magyar prózairodalom kimagasló alkotójának szülőházán...

Close