Szombat előfizetés 2017

„Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim”

Írta: Szegő Péter - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Valamennyi dimenzióban vannak felismert zsidó gyökereim”

Interjú Haraszti Miklóssal

1990 óta ön az egyetlen olyan országgyűlési képviselő, aki a mai Izrael területén született, hiszen Je­ruzsálemben látta meg a napvilá­got. Hogyan kerültek a szülei Palesztinába, és miként tértek vissza?

Nemcsak 1990 óta, minden idők egyetlen, a mai Izrael területén szüle­tett magyar országgyűlési képviselője vagyok. Apám budapesti volt, 1939-ben, lényegében a munkaszolgálatos behívás elől ment el; édesanyám mun­kácsi volt, egy cseh somer csoporttal alijázott 1941-ben. Kint találkoztak és házasodtak össze. Ott születtem 1945-ben. Családom az 1948-ban visszajött 20-25 család egyike volt. A visszaté­rést apám szorgalmazta, vegyes okok­ból: a kinti sikertelenségek hatására is, meg kommunista és magyar érzületből is, meg persze hajtotta a honvágy is, a fiatalsága helyszíne iránti nosztalgia. Szüleim ekkor azt szerették volna, hogy a hébert felejtsem el. E céljuk né­gyéves koromra teljesült. Ami őket illeti, 1949 táján már boldogok lehettek, hogy nem számítottak brit kémnek. Habár a kommunizmusban mélyen hívő emberek voltak, semmilyen párt­karriert nem futottak be, az apám egy­szerű órásmester maradt.

1956-ban, vagy bármikor a későbbiekben nem fordult meg a fejükben, hogy visszamennek?

– Komolyan soha. Szüleim, mint ál­talában a kiskommunisták, Kádár 1956. november 1-i beszéde nyomán megzavarodtak, majd három nappal később fellélegeztek. Saját magam nem tudtam, hogy zsidó vagyok, ezt csak tizenévesen tudtam meg – má­soktól. Kórházban feküdtem, ki kicso­dát játszottunk, s rákérdeztek a vallá­somra. Mire – az igazságnak egyéb­ként tökéletesen megfelelően – közöl­tem, hogy nekünk nincs vallásunk. Aha, szóval te zsidó vagy – volt a vá­lasz. Ötvenes évekbeli telitalálat… Otthon természetesen megkérdeztem, hogy mi légyen az a dolog. Szüleim ímmel-ámmal azt mondták: igen, te zsidó származású vagy.

Azt kiskamaszként is tudta, hogy Jeruzsálemben született. Megkérdezte otthon, hogy miért? Esetleg nem voltak halvány emlé­kei élete első három évéről?

– A feledés, az elfojtás és az önel­fojtás jellegzetes példája volt az, ami­be szüleim megpróbáltak belevinni. Ma már hihetetlen: bár minden osz­tálynévsornál el kellett mondanom, hogy Jeruzsálemben születtem, a ge­nerációs emlékezetpusztítás – minden logika ellenére – működött.

Ugorjunk pár évet! A 60-as évek közepén a maoista együttes, a Geril­la szövegírója lett. Mi volt a Gerilla működésének oka, illetve háttere?

– Először is tévedés azt állítani, hogy a Gerilla maoista volt. Ment a Vietnam-barát romantika, és importál­tuk az amerikai protest songot… A ma is énekelt „16 tonnát” például a Geril­lának fordítottam le. A Gerilla annak a baloldali nyugati ellenkultúrának a ha­tása alatt működött, amely általában minden hatalmat elvetett, a Szovjet­uniót is. A balosság volt ennek a nemzedéknek az első reakciója, amikor felfedeztük a szavak és a tettek közt tátongó hazugságot. A hatvanas évek­ben fokozatosan kiverekedtem magam abból az ideológiai együgyűségből, vagy inkább tudatlanságból, amelyben felnőttünk. Itt jelzem, a közhiedelem­mel ellentétben nem vettem részt az 1968-as maoista „összeesküvésben”, meg sem vádoltak ezzel. Persze az az „összeesküvés” csak néhány diáktár­samnak büntetőüggyé felpumpált neoforradalmi álmodozása volt… Az igaz, hogy 1968-ig balos, illetve 1970-ig valamilyen értelemben még marxis­ta voltam. De a prágai bevonulás ide­jén már Dubcekéknak drukkoltam. Csehszlovákia megszállása óta pedig nemzedékem sok tagjával együtt az emberjogi mozgalom felé fordultam.

1969-ben a Népszabadság már „part­talan demokráciával” vádolt meg egy versem alapján. 1968-ban egyszerűen ráébredtem, nem ideológia kell; egyetlen bajom van, hogy nem va­gyok szabad.

Korábban, még a hatvanas évek elején-közepén volt olyan időszak az életében, amikor elfo­gadta Kádárt?

Soha. Már csak azért sem, mert mindig tekintélyellenes voltam.

A hetvenes évek legelején ma­rósként dolgozott, majd ebből meg­született a Darabbér. Miért ment el gyári munkásnak?

Az már provokáció volt. Az volt a célom, hogy olyan kéziratot produkál­jak, amely leleplezi a rendszer fő mí­toszát. A rendszer által elfogadhatat­lan könyvet akartam írni. Én magam ekkor már elfogadhatatlan voltam a rendszernek: másodszor helyeztek rendőri felügyelet alá.

Milyen szerepe volt a gondolko­dásában ebben az időben a zsidó­ságának?

– Ekkor még semmilyen, legfeljebb ellenkulturális szemtelenségként ápol­tam, számos más precedensértékű ak­naásás közepette. Édesanyám, aki 1986-ban halt meg, élete utolsó évei­ben visszatalált a valláshoz, amelyet fiatalkorában elhagyott. Megpróbált héberre tanítani, sajnos nem nagy si­kerrel. Reménykedtem, hogy a nyelv visszajön a mélyrétegekből, de nem jött vissza. Ma az a helyzet, hogy va­lamennyi dimenzióban vannak felis­mert zsidó gyökereim, habár ez nem egy mindent kitöltő identitás, hiszen az egyszerre vállalható különböző identitások híve vagyok, alkatilag és világnézetileg is. Természetesen – Kovács András szavával élve – a ne­gatív zsidó identitásból, vagyis az an­tiszemitizmus ellen elvállalt azonosulásból is bőven kijutott, fura módon elsősorban a rendszerváltás óta. Még­is mondhatom, hogy megnyugtatóan pozitív zsidóságom is van, immár csa­ládilag, hiszen feleségem és a lányaim is a zsidóságot választották.

Mi önnek a zsidóság? Nemzeti­ség? Vallás? Sorsközösség? Kultú­ra?

Sokelemű dolog. Átélem definiál­hatatlanságának sajátosságait. Azt szeretném, hogy bárkit, aki – bármely alapon – zsidónak tartja magát, fogad­janak el zsidónak.

Definiálhatatlan a zsidóság fo­galma?

Persze. Ha valaki egyeleműként éli át, az is rendben lévő dolog. Van­nak, akiknek csak vallás, mások szá­mára Izrael megalakulása óta klasszi­kus nemzeti identitás. Egyesek a történelmileg kialakult diaszpóra-identi­tásra esküsznek, amely az arisztokrá­cia, a szabadgondolkodás és a humor kozmopolitizmusával rokon, míg má­sok megállnak az asszimiláció külön­böző fokain. Sőt van, akit asszimiláns antiszemitának nevezek: azok a zsidók, akik zsidóságukat úgy élik ki, hogy gyűlölik a zsidókat, Izraelt, és a biztonság kedvéért Amerikát is…

Például Lovas Istvánra gondol?

Nem mondok neveket. Van ilyen a baloldalon is.

Hazájának érzi Izraelt?

Nagyon erős szolidaritást és nosz­talgiát érzek Izrael iránt, habár emlé­keim életem első három, Palesztinában leélt évéből gyakorlatilag nincsenek. Igen, Izraelt is hazámnak érzem, s na­gyon szeretem Izrael demokratikus or­szágalapító vízióját. Büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nehéz helyzetben lévő és védekező ország meg tudta őrizni például a sajtószabadságot.

Ha most lenne a népszámlálás, a „nemzetiség” rovatba mit írna be?

– Oda továbbra sem írnám be ma­gam, de a legutóbbi népszámlálás so­rán mind vallásilag, mind kulturálisan megjelöltem a zsidóságot is. Egyszer­re érzem magam magyar demokrata hazafinak, liberális kozmopolitának, a költészetben a magyar prozódia sza­kértőjének, angolszász stílusú újság­írónak, és a zsidóságomat sem vagyok hajlandó feladni.

– Ellenzéki tevékenységéhez visszatérve: 1974-ben, köszön­hetően a Darabbérnek, felfüggesz­tett börtönbüntetésre ítélték. Gon­dolt-e ekkor arra, hogy emigrál, akár vissza, Izraelbe, akár Nyugatra?

Ez, természetesen, megfordult a fejemben, mint mindenkinek, aki a fényt Nyugaton látta feljönni, de so­sem tudtam rászánni magam. 1978-ban nagy nehezen kiengedtek, és három évet folyamatosan Nyugaton töl­töttem. A magyar hatóságok boldogan hosszabbították meg időről időre a ki­utazási engedélyemet, abban a re­ményben, hogy kint maradok. De há­rom év után, miután minden reggel feltettem magamnak a kérdést, hogy maradjak-e, megértettem, ha ezt a kér­dést mindennap felteszem, azt jelenti, hogy hazamegyek. Visszajöttem, és 1981-ben megindítottuk a szamizdat Beszélőt. Attól kezdve értelmes és jó munkát végeztem, s szabadnak érez­tem magam. Mindennap átléptünk egy határt. Ettől kezdve eszembe sem ju­tott az emigráció.

Ekkor, a nyolcvanas évek ele­jén el tudta volna képzelni, hogy tíz éven belül szabad választások lesznek Magyarországon?

– Igen és nem. 1980-ban született a Kései bevezetés a kádárizmusba, amelyben azt írtam, hogy a kádáriz­mus a kommunizmus utolsó lehetsé­ges formája Magyarországon. Ha a vi­szonylag magas életszínvonalnak vagy a viszonylagos szabadságnak vé­ge, akkor a rendszernek is annyi, eset­leg már a nyolcvanas években. Jel­zem, ezzel nem voltam egyedül: Kis János 1983-ban megírta a Beszélőben, hogy kizárólag a lapjárás tartja már csak egyben a rendszert. Bauer Tamás gazdasági elemzései pedig kimutatták, hogy tartalékainak végére ért a rend­szer. Persze voltak évek később, ami­kor 1980-as jóslatomat nem mertem volna megismételni. Adam Michnik már 1976-ban, az Új evolucionizmusban kijelölte a lengyel-magyar ellen­zék stratégiáját: leírta, hogy nem fegy­verrel vagy a párt megreformálásának útján kell megpróbálni létrehozni a demokráciát, mint 1956-ban, illetve 1968-ban. Szabad sajtót, civil társa­dalmat kell létrehozni, és aztán közjo­gi megegyezésre kell kényszeríteni az állampártot. Nem tartottuk kizártnak, hogy akár már a mi életünkben alap­vető változások következnek be. Az­tán a nyolcvanas évek második felé­ben a világpolitika felgyorsította az eseményeket. Persze, félreértés ne es­sék: arra is fel voltunk készülve, hogy a mi életünkben kizárólag a nyilvánosságépítés és a de­mokratikus átmenet előkészí­tése folyhat.

Jól látom, hogy a nyolc­vanas évekre kifejezetten nosztalgiával emlékszik vis­sza?

Abszolúte! Csodálatos korszak volt. Építés volt min­den pillanat, teljesen szabadok voltunk, ami a demokráciában sosem lehet az ember, mert a demokráciában mindenki része a rendszernek. A nyolcvanas években kívül voltunk a rend­szeren. Jó érzés volt.

Jött a rendszerváltás, ön képviselő lett, sőt: a média­háború SZDSZ-es frontembereként az első ciklus egyik legismertebb képvi­selőjévé vált. Ehhez képest 1994-ben már nem indult a parlamenti választáson. Miért?

Lényegében elég volt a politiká­nak ebből a nagyon monoton részéből, a pártpolitikából; ráadásul a politikai életcélom a második szabad választás­sal megvalósult. Nem azért, mert Horn Gyula győzött, hanem mert ez volt Magyarországon az első, a demokrácia szabályai alapján lezajlott békés politikai hatalomváltás. Az én politikai életcélom ugyanis a forgó­színpad megteremtése volt. Habár szívvel-lélekkel szabaddemokrata maradtam, megpróbáltam mással foglal­kozni: elmentem tanítani külföldre. Miután visszajöttem, a szabaddemok­raták médiakurátora voltam a rádió­ban, majd a tévében.

– Minek tudható be, hogy 2000 decemberében, Demszky Gábor pártelnökké választásakor vissza­tért az SZDSZ első vonalába, azaz tagja lett az ügyvivői testületnek?

– Demszky megpróbálta az SZDSZ-t középpárttá tenni, és én ezt jó célnak tartottam. Ezért indultam az ügyvivőválasztáson. A Fidesznek és az MSZP-nek azt a közös célját sze­rettük volna megakadályozni, hogy a politikai erőtér kétosztatú legyen. Amikor kiderült, hogy a párttagság nem viseli el az általunk akkor vívott kétfrontos harcot és Demszky lemon­dott, én is levontam a következtetést.

Mára a párt Demszky rövid elnöksé­gének néhány értékét beépítette a gondolkodásába.

Az adott realitáson belül milyen jövőt gondol, illetve milyen jövőt szeretne az SZDSZ-nek?

A kétosztatúság kialakulását min­denképpen meg kellene akadályozni, és ehhez a liberális SZDSZ a válasz­tók legjobb eszköze. Rémisztőén kor­rupt és keleties világhoz vezetne Ma­gyarországon az Orbán által szorgal­mazott és az MSZP által egyáltalán nem bánt kétpártrendszer. Kuncze ed­dig szinte hibátlanul oldotta meg a fel­adatot, hogyan kell egyszerre koalíci­óban lenni, s mégis egy harmadik po­litikai alternatívát felmutatni.

Körülbelül fél éve Bécsben él, az EBESZ sajtószabadság-felelőse lett. Új pozíciójában mi a feladata?

– Az EBESZ-nek három önálló in­tézménye van. Hágában van a nemze­tiségi kisebbségek ügyének biztosa, Varsóban működik az emberi jogok és a választások felügyelete. Az én bécsi hivatalom a sajtószabadság előmozdí­tására kapott felhatalmazást az 55 tag­államtól. Íme a honlapom az ér­deklődők számára: www.osce.org/fom. Lényegében nemzetközi ombudsman vagyok. A közelmúltban például arról készítettem jelentést, hogy a beszláni terrortámadás után az orosz kormányzat miképp kezelte a sajtót. Ennek Nyugaton igen nagy visszhangja volt, Magyarországon ke­vésbé. Rengeteg egyedi esettel foglal­kozunk, hiszen néhol életveszélyben vannak az újságírók. Egyre több stra­tégiai munkát végzünk. Reformokat készítünk elő az 55 EBESZ-tagállam területén. Vannak problémák, nem­csak az új, de a régi demokráciákban is. Kampányt folytatunk a közérdekű adatok hozzáférhetősége, sőt kötelező közzététele mellett, illetve az önké­nyes titkosítások ellen. Nem hiszem, hogy egyik napról a másikra áttörést lehet elérni, de látom az erőfeszíté­sünk eredményét az új demokráciák tanulási folyamatában.

Hivatalosan levelet intézett Ma­gyarországhoz a Demokrata című, szélsőjobboldali lap főszer­kesztőjével szemben, rágalmazás ügyében hozott ítélet kapcsán. Mit tartott problémásnak?

– Hivatalosan szorgalmazom, hogy az államok dekriminalizálják a rágal­mazást, és ehelyett polgári jogi eszkö­zökkel kezeljék. Természetesen nem azzal van gondom, hogy a rágalmazót megbüntetik. Hanem azzal, hogy a rá­galmazás kriminalizálása – és különö­sen a börtönbüntetés lehetősége – álta­lános „fagyasztó hatással” jár a társa­dalmi vita szabadságára nézve. Min­den egyes börtönbüntetés mérhető elgyávulást hoz a minőségi, mérsékelt sajtóban, mert a szerkesztők ezerszer meggondolják, hogy vajon közéleti személyre és éles témára rá merjék-e küldeni a munkatársukat. Viszont ép­pen ott nem jár visszatartó hatással a bűnügyi kezelés, ahol remélik, tehát a heccsajtóban. Ott éppen a perekre vágynak a rágalmazók, politikai pót­-felhajtóerő gyanánt. Ezek a büntető paragrafusok elavultak, nem állják ki a 21. századi demokrácia próbáját, hiszen ma már a rágalmazást politikai szenvedélyből követik el, ahol is a kri­minalizálásnak nincs helye. A legtöbb nyugati országban már nem alkalmaz­zák a büntető változatot, ha benne is van még a büntető törvénykönyvek­ben. Keleten viszont – a nyugati tör­vénykönyvekre hivatkozva – vadul al­kalmazzák a szabad újságírás elfojtá­sára, igen nagy sikerrel. Nálunk per­sze független a bíróság, de ha el­kezdődik a Btk.-s eszkaláció, rossz vége lesz… Ugyanez vonatkozik a kommunista kor titoksértési törvényé­re, amelynek börtönös változatát szin­tén most kezdték alkalmazni, lásd a Népszava-ügyet… Igen büszke va­gyok rá, hogy az EBESZ öt tagorszá­gában már elértük a rágalmazás dekriminalizálását. A sajtószabadsághoz igazodó Btk.-reformra volna szükség nálunk is.

Mennyire érzi jogosnak a felve­tést, hogy az európai politikában és sajtóban, a terrorral szembeni félelem miatt, irracionális Izrael-el- lenes hangulat uralkodik?

Amit ma „új antiszemitizmusnak” hívnak, számomra igen ismerős. Való­jában a hatvanas-hetvenes években találták fel a harcos baloldali anticionizmust, amikor a közép-európaiak­nak, nekünk is, szovjet parancsra vis­sza kellett vonniuk az állami elisme­rést a Közel-Kelet egyetlen demokra­tikus társadalmától. Akkoriban mar­xista-leninistáknak hívatták magukat a terroristák, de ugyanazt tették, amit mai vallásos követőik: Izrael megsemmisítésére törekedtek, ártatlanokat gyilkoltak. Kiképzőtáboraik és búvó­helyeik a Varsói Szerződés tagállama­iban voltak, és félkötelező pénzado­mányokat gyűjtöttek számukra a magyar munkahelyeken, forradalmi szo­lidaritás címén… Ám a nyugati sajtó Izrael-ellenes elfogultságát, a demok­ratikus szolidaritás megtagadását, Iz­rael esetleges politikai vagy humanitá­rius kudarcainak azonosítását a népir­tás bűnével – mindezt nemcsak újnak nem nevezném, de antiszemitának sem; annál inkább új érzéketlenség­nek. Ijesztően hasonlít a harmincas évek nagyokosainak oda-nem-figyelésére, akik a fasizmus „társadalmi oka­inak” felszámolásáról értekeztek…

Szegő Péter

Címkék:2005-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Megválás, szétválás, kiválás

Megválás, szét­válás, kiválás December 16-án a Budapesti Zsidó Hitközség, majd 19-én a Mazsihisz is megtartotta az elmúlt év munkáját ér­tékelő...

„Menesztése megrázta az állományt”

„Menesztése megrázta az állományt” Ez év novemberében váratlanul leköszönt tisz­téről, és „kölcsönös megegyezéssel” távozott a hitközségtől Hajabács Júlia gazdasági főta­nácsadó,...

Close