Szombat előfizetés 2017

Utópia nem létezik

Írta: Csáki Márton - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Utópia nem létezik

Tarbay Dávid: Eklipszis, Kortárs Kiadó, 2004; 180 oldal, 1600 Ft

Tarbay Dávid fiatal, magyar származású izraeli íróról mindössze annyit tu­dok, amennyit az utóbbi hónapok­ban a rövid hírekből hallhattam. Vagyis: Eklipszis című második kötetével új hazájában elnyerte a rangos Elnöki díjat. A legizgal­masabb részlet azonban még eb­ben az egysoros tudósításban is elsik­kadt, nevezetesen, hogy a szerző való­ban izraeli író, aki nyelvet váltott és re­gényét héberül írta, majd onnan fordí­totta magyarra. Ez a tény elegendő ok legalább arra, hogy eltöprengjünk Ker­tész Imre Gályanaplójának egy bejegy­zésén: „Milyen nagyszerű és élvezetes játék lehet írni kezdeni egy idegen nyel­ven. Micsoda felfedezés minden megta­lált szó, micsoda izgalom minden köz­hely, micsoda újdonság a legelcsépeltebb nyelvi formulára való rábukkanás! S ha mégoly elcsépelt is, nem hinném, hogy ez az izgalom: a felfedezésé, a frissességé, az ujjongásé ne ütne át rajta és ne kölcsönözne valami új bájt és feszült­séget annak, ami anyanyelvű írónál a legbanálisabban hangzanék. ” Többek között ezért is méltánytalan volna, ha fi­gyelmen kívül hagynánk e szempontot, amikor az Eklipszis nyelvi megformáltságáról, szerkesztési hiányosságairól, túlírtságáról beszélünk. Talán éppen a nyelvváltás kínjában találunk magyará­zatot a műben legkövetkezetesebben ki­aknázott stilisztikai eszköznek, a szöve­get olykor filmszerűvé varázsoló rövid, pattogó mondatoknak a használatára. Tarbay stílusszervező készsége akkor mutatkozik meg leginkább, amikor a pergő ritmus ellenére képes lassú, fi­gyelmes olvasásra kényszeríteni ben­nünket. Az említett filmszerű jelenete­ket ugyanis átjárja a tárgyi valóságnak és a környezetnek az a fajta körülmé­nyes leírása, amelyben felismerhető az „új regény” technikája, de sokszor túl­zottan megterheli, széttördeli a szöve­get. Elkelt volna egy szigorú szerkesztő, aki kirostálja a hosszadalmas leírásokat, a nem igazán változatos és ismétlődő hasonlatokat, melyek között – meg kell hagyni – akad néhány telitalálat. Nem kizárt, hogy a nyelv sajátos feszültsége éppen az anyanyelvre való visszafordí­tással vesztett erejéből, de itt vannak azok a problémák is, melyek a vissza­térő hangulatkeltő motívumok túlhajszolásából, vagy ellenkezőleg, egy-egy fölöslegesen beléptetett szereplő kidol­gozatlanságából erednek.

Akad azonban egy furcsa akadály, valamiféle nem-egyidejűség, ami Tar­bay tehetségétől, de mindenekelőtt ro­konszenves írói hozzáállásától függet­lenül – kortársai jó részétől eltérően, egyfajta komolysággal műveli az írást – meggátolja, hogy az Eklipszis felzakla­tó olvasmányélménnyé váljon. Mielőtt bővebben szólnánk e megkésettségről, foglaljuk össze az Eklipszis történetét, amelynek első fele hat ember – a Pro­fesszor, Rodetzkyné, Jón, Leila, Ivanov és a gyerek – nyomorúságos életét írja le egy meg nem nevezett ország bün­tetőtelepén. A rabok előéletében a kín­záson kívül semmi közös nincs, illetve ha volt is, sosem tudhatják meg, mert semmire sem emlékeznek, vagy nem tartják érdemesnek elmesélni. A Zóna véletlenszerűen összefogdosott lakói­nak nincs megváltás, nem áll előttük a mártíromság lehetősége. Nem tudják, miért bűnhődnek, de rabságuk még fog­va tartóik számára is teljesen haszonta­lan, hisz egyszer élelmet adnak, máskor lőnek. A környezet, akár a Szolovki- szigeteken; a tavaszi áradások aknákat sodornak a partra. A gyerek néhány ho­mályos történet hatására – melyek sze­rint a korábbi rabokat egy titokzatos személy kivezette a Zónából – Sztalkerré akar válni. Az igazán nyomasztó kö­rülmény viszont az, hogy ők sem tud­ják, hová, miért akarnak menekülni. Berendezkedtek, elfogadták ezt a kiet­len, minden transzcendenciától mentes létszerkezetet, és még a Professzor el­keseredett barkácsolása, szabadulásuk­ra tett elkeseredett kísérletei is csupán pótcselekvésnek tűnnek. Végül az önfelszabadítás sem adatik meg nekik; ép­pen, amikor léghajójukkal szállnak fel, éri légitámadás a Zónát, elűzik a tiszte­ket, és megkezdődik a papok, a ki­rálynő és a bíboros együttes uralma. Leila és a gyerek intézetbe kerülnek, szót­lanul tűrik a papi felügyeletet, majd – a bíboros halálakor kiadott vezeklési kör­levél rádöbbenti őket, hogy az új rend semmiben sem különbözik a tisztekétől – ugyanilyen szótlanul továbbállnak. Csak sejthetjük, merre hajóznak: a Zó­na, vagy egy másik Zóna felé, mert a történet magába zárni. A második rész az egykori karmester, Ivanov előéletét meséli el, aki, mint kiderül, egy kom­munista országból érkezett Amerikába, ahol példás kertvárosi életet élt. Mikor lemezfelvétele befejezése után London­ból hazatér, felszínre törnek családi konfliktusai, és biztonsága egy csapásra szertefoszlik. Igaz, maga sem bízott fenntarthatóságában, sőt, mintha autós ámokfutásával éppen ő provokálta vol­na ki az összeomlást. A zárkák, alkoholelvonók, pszichiátriai intézetek sora után arra ébred, hogy ejtőernyővel a há­tán kilökik egy repülőgép ajtaján. A Zó­nában ér földet. Ivanov története hal­vány gyanút ébreszt, hogy a Zóna, leg­alábbis részben, az intézmények, a bün­tetéssel nevelő társadalom metaforája.

De ez csak gyanú, mert szintén mél­tánytalanság lenne elsiklani afelett, hogy Tarbay eddigi életének felét egy olyan országban töltötte, ahol évtizedek óta permanens háború zajlik.

A fogságból fogságba vándorlás, az új hatalmakban való elszánt bizakodás per­sze a diaszpórasorsot is magában rejthe­ti, mégis azt hiszem, Tarbay egy ennél általánosabb érvényű allegóriát kívánt megalkotni. Amivel csak egy baj van: Orwelltől Krasznahorkaiig már számo­sán megtették előtte. Ez az áthallásokra, asszociációkra lehetőséget adó irodalom – melynek őse minden bizonnyal az a Kafka, kinek tanítványai vagy az egyéni iszonyat vagy a totalitarizmus mechaniz­musának feltárása felé tágították meg­fejthetetlen paraboláit – addig volt élet­képes, amíg létezett az, amiről tilos volt beszélni. Nem a befogadói érzékenység tompulásáról vagy az érzelmi referenci­ák hiányáról van szó, mert mindez már megtörtént, utána vagyunk – azóta, a szimbólumok és látomások helyett a té­nyéké, a tanúságtételé a főszerep. Kicsit olyan ez a könyv, mintha negyedszázad­dal ezelőtt írták volna, mikor Huxley és Boye csak a Kozmosz könyvek tudomá­nyos-fantasztikus sorozatának darabjai közé csempészve láthatott napvilágot.

Kivéve, ha „mítoszok, rémálmok és utópiák között körkörösen keringő tör­ténetekből szőtt tudatregényről” van szó, ahogy a borítón olvashatjuk. Ez azonban több személyességet és pon­tosságot igényelne annál, mint amennyi ebből a rovarok mikrokozmoszát für­késző gyerek töprengéseiben és a felvil­lantott mitikus utalásokban megjelenik. Mert pontosan az az „összeszövés” hi­ányzik, ami organikus egésszé szervez­hetné a könyvet. Sem a bibliai, sem a bábeli, sem a wagneri szimbólumrend­szer nincs kibontva, márpedig a szim­bólum szó, eredeti értelmében, egy ket­tétört tárgy összeilleszthető darabjait je­löli. Tarbay nyilván el akarta kerülni a pályakezdők fejére olvasott tipikus hi­bát, amitől minden idősebb író óva int: az önmagáról való írást, ám ezzel be­zárta magát a „negatív utópia” műfajá­nak kliséi közé – ilyen a rendszer mes­terségesen kreált nyelve, a sztereotip szereplők groteszk, töredékes tudása – ami lehetetlenné teszi a hitelesség ma­gasabb fokát még akkor is, ha nyíltan utal e hagyományra. (Arra a hagyo­mányra, ami a kommunista rezsimek és – nem meglepő – a gyarmati országok irodalmában vált igazán népszerűvé.)

Rosenzweigtől tudjuk: ha valakinek van mit mondania, azt új módon fogja mondani. Tarbay a nehezebb utat vá­lasztotta, világteremtő gesztusa fontos ígéret, magában hordozza az önteremtés képességét is, ami e kötet utolsó ol­vasata: emlékezni a saját történetre, új­ra összegyűjteni a cserepeket, majd vé­gezetül – ahogy a gyermek szabadulása pillanatában is – meglelni a saját nevet.

Csáki Márton

Címkék:2005-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Summary

Summary Writing about the controversies of modem Israel, Attila Novák describes the paradoxes determining the Jewish state in his essay,...

2005. szeptemberi szám

Novák Attila: Szétszórtak menedéke? dr. Köves Péter: Olvasóink írják Eperjesi Ildikó: Másnap, London után Novák Attila: Farkas Éva halálára Szántó...

Close