Szombat előfizetés 2017

Új zsidó tehetségek-Lea, az írónő

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A Szombat 2001. szeptemberi számában az Esztertáska könyvismertetést közölt Polgár Lea, Álmatlanság című regényéről. Az elsőkönyves szerzővel ké­szített interjút adjuk most közre. A beszélgetés részünkről egyben tréning is volt, összehívni készülünk egy női kerekasztalt, ahol nőírók, írónők, nyelvé­szek társaságában azt boncolgatnánk, van-e női és férfiirodalom, mi az a femi­nista irodalomkritika, s hogyan alkalmazható mindez a zsidó irodalomra.

Egy antikváriumban lelt ritkaságból idézünk. A két világháború között jelent meg Dr. Zalai Szalay László „keresztény, magyar programja”, A zsidó nők tör­ténete. Kezicsókolom, ne tessék megijedni, tessék tovább olvasni… Hogy Za­lai miért tartotta fontosnak az utószóban megjegyezni, hogy híres bibliai és eu­rópai zsidónők történetét enciklopédiaszerűen feldolgozó műve keresztény er­kölcsi program, nem tudjuk, de nagyon élveztük az igazi nőtörténeti cseme­gét. Bevalljuk, az Esztertáska szerkesztői még annak sem tudtak utánanézni, megvan-e a Széchényi Könyvtárban az ihletett szerző által hőn javasolt „egyet­len magyar zsidónő”, dr. Rosenákné Behr Blanka által írt regény, a Judith. Művelt és olvasott Olvasó, segíts! Hátha tudod, kik voltak ők…. Addig is olvas­sunk Zalai tollából egy angol írónőről, Aquliar Grace-ről.

Új sorozatot indítunk. Borgos Anna, a társadalmi nem (gender) irányzatában is otthonos fiatal pszichológus jelentkezik ezentúl a zsidó származású pszichoanalitikusnők életrajzával. Ezúttal Rotter Lilliánról olvashatunk.

Polgár Andrea, írói nevén Lea, 1974-ben született, anyja kozmetikus, apja író. Polgári foglalkozása angol tanár és újságíró, az ELTE történelem-angol sza­kán végzett, és a CEU-n szerzett mag­iszteri fokozatot, történelemből. Barát­jával él.

Első regényed, az Álmatlanság (Múlt és Jövő, 2001) tavaly jelent meg. Hogyan született a regény gondolata?

– Amikor az ELTE történelem szaká­ra jártam, az egyik szemináriumon ta­lálkoztam egy csodálatos tanárnővel. Dualizmuskori szövegeken mutatta be nekünk a Mindennapi élet története elnevezésű irányzatot, amely rádöbben­tett arra, hogy minden tárgynak meg­van a maga története; hogy a kisember szemszögéből is lehet vizsgálni a törté­nelmet, nemcsak az államközi szerződések, törvények, diplomáciai mozzanatok oldaláról. Amikor egy régi szöveg segítségévei a kutató szűrőjén keresztül rekonstruálódik egy egész korabeli világnézet – akárcsak Ginzburg A sajt és a kukacok című alap­művében -, akkor hasznosítható az olyasfajta, kereső attitűd, amelyet az évek során én is kifejlesztettem ma­gámban. A munkámon, a kutatáson keresztül valahogy önmagamat talál­hattam meg.

Így határoztam el, hogy szakdolgoza­tomat is hasonló témában fogom meg­írni. Egy dualizmuskori családregény já­tékos keretében három nap történetét írtam le a gründolás időszakában. Kita­lált családom szereplői – saját csalá­domhoz hasonlóan – a középpolgári réteghez tartoztak, az új, feltörekvő pol­gárságot testesítve meg. A dolgozat min­den formabontó szándéka és összes hi­bája ellenére megnyerte konzulensem – és talán most már mondhatom, bará­tom – tetszését. Nagy szerencsémnek mondhatom, hogy végig bátorított, a köztünk lévő összes hitbeli, politikai és egyéb nézetkülönbség dacára.

Továbbgörgetve a szakdolgozat írása közben felmerült gondolataimat, egyszer csak kipattant az ötlet, hogy akár regényt is írhatnék, beágyazva a cselek­ményt az Osztrák-Magyar Monarchia mindennapjaiba.

A regény tehát a szakdolgozatból nőtt ki?

– Igen, a mikrotörténet, a tárgyi kultú­ra története ihletett meg. Beleástam magam az olyan korabeli lapok napi hirdetéseibe, mint Az Est, a Figaró, Ké­pes Családi Lapok, meg a Borsszem Jankó. Az olyan apróhirdetések, mint „Karórák kaphatók, másodpercnyi mutatóval”, keltették bennem életre azt az atmoszférát, amelyért, képletesen szól­va, visszamentem az időben, és odaad­tam sok-sok valódi időt a valódi éle­temből. Talán menekülés volt.

A regényben nagyon bátran, felsza­badultan írsz a zsidóságról, az asszimi­láció kérdését boncolgatod. Mennyire része ez a fiatalok körében tapasztalha­tó zsidó revival-nek?

– Én megvívtam a saját harcomat. Van saját történetem. Vegyes házasság­ból születtem, és mint sok vegyes há­zasságban, itt is a nem zsidó szülő am­bicionálta, hogy megismerkedjek a zsi­dó hagyományokkal. Ez nagyon sok­szor van így. Nekem az édesanyám az, aki nem zsidó, de azonosul, zsidónak érzi magát. Édesapám pedig mintapél­dánya az asszimiláns zsidónak. „Kislá­nyom, addig jársz a Dohány utcába, míg be nem dobnak egy bombát”, „Mi nem vagyunk zsidók, mit akarsz te már” stb., stb. Úgy 15 éves lehettem, amikor fülembe jutott, hogy van egy baráti kör, 35-40 éves értelmiségi zsi­dókból áll, és éppen valami zsidó ün­nepet készülnek megülni. Anyukám vendégkörének tetemes része tartozott ebbe a baráti körbe. Kitaláltam, hogy akkor én most zsidó leszek, beszerez­tem egy Dávid-csillagot, azt felszereltem a nyakamba, beöltöztem, és vár­tam az estét, amely, mint a helyszínen értesültem, úgynevezett szédereste volt. Le voltam nyűgözve. Barátokra ta­láltam, akik a köztünk lévő korkülönb­ség ellenére befogadtak, felnőttként, önmagát kereső, értelmes emberként, nem utolsó sorban fiatal zsidóként ke­zeltek. Elkezdtem eljárni a körbe, gye­rek-helyzetben együtt kerestem gyöke­reimet, újdonsült barátaimmal tanul­tam a hagyományokról.

Később ebből a körből nőtt ki a Szim Salom nevű vallásos progresszív közösség. Nem tudom, ifinek mond­ják-e, de olyasmi voltam, gyerekprog­ramokat és játszóházat szerveztem so­káig gyerekeknek, feldolgoztuk Eszter történetét, gyurmából mintáztunk meg minden jelenetet. Voltam kint Izrael­ben is, ahol az ottani progresszív moz­galom tudomást szerzett arról, hogy vannak itt is vállalkozó szellemű zsidó fiatalok, és kivittek egy hónapos madrich képzésre. Minden elkötelezettség nélkül úgy éreztem, dolgom van itt. Mondhatjuk indiánosdinak, amit tize­néves koromban ennek a körnek az égisze alatt végigjátszottam: figyelték, hagyták, és ez nagyon sok mindent a helyére tett. Talán azért is vonzódom a történelemhez, mert nagyon érdekel­nek a gyökerek, s talán ennek köszön­hetem a mai identitásomat. Egyébként mára nem annyira élek a külsőségek­ben, ez a Dávid csillagos est volt az egyetlen, amikor felvettem valamilyen megkülönböztető ékszert, de a mi mo­dern életünkben, az én személyisé­gemben akkor is helye van a zsidóság­nak, ha belül hordom.

A regény két főszereplőnője, a két féltestvér lány, Rasi és Sára mintha két különböző utat mutatnának, a zsidóság két különböző útját, az egyik megma­rad az ortodoxia mellett, a másik a ve­gyes házasságot választja. A nagy port felkavart Gyurgyák-könyv (Gyurgyák János, A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, 2001) is az asszimiláció – disszimiláció kettősségével foglalkozik, s a Múlt és Jövő nem véletlenül tette köny­ved hátára, hogy „kevés kortárs regény igyekszik ábrázolni az asszimiláció re­ményeit és ellentmondásait, de… Polgár épp erre vállalkozott sikeresen”.

A két lány valóban két út, két kü­lönböző felfogás képviselője. Később csak az idő igazolja, melyik az életre­valóbb. Utólag természetesen meg­mondhatjuk, melyiküknek volt igaza – az asszimilálódó Rasinak vagy a hagyo­mányokhoz hű Sárának -, de nekem akkor is végig Sára volt a szimpatikusabb. Azt hiszem, az írás során még­sem tudtam eldönteni, melyikük is a valódi főszereplő. A felvetésed szem­pontjából viszont talán érdekesebb, hogy aki zsidó témáról ír, annak vala­milyen szinten állást kell foglalnia, s emiatt valamelyik oldal támadására óhatatlanul számíthat. Erről természe­tesen nekem is van véleményem, melynek egyrészt történelmi ismerete­im, másrészt irodalmi olvasmányélmé­nyeim jelentik a forrását. Azt vettem észre, hogy amikor azt mondják egy zsidó témájú könyvről, hogy az hiteles, akkor szinte kötelezően megjelennek benne a pogromelemek. Mivel én ép­pen a Monarchiával foglalkoztam, és azt tanultam Gerő Andrástól, Hanák Pétertől, Vörös Károlytól, hogy az asszimilácónak volt egy sikeresnek mondható korszaka, gondoltam, miért ne játszódhatna a regényem akkor, amikor még jól mentek a dolgok, ami­kor még nem kellett semmitől sem tartani, amikor zsidó és nem zsidó elit kö­zött létezett egy társadalmi szerződés? S talán sikerként könyvelhetem el, hogy az én olvasatom – mely meggyőződésem szerint a valódi, hite­les olvasat az adott korszakról – nem bántotta egyik oldal érzületét sem.

Azt hiszem, most egyben rákérdeztél egy dramaturgiai mozzanatra is: a re­génynek van egy elhallgatott utóhang­ja. Nem akartam ugyanis hasonlóvá vál­ni az olyan zsidó tárgyú regények szer­zőihez, akiknek műveiben elpusztítják vagy meghurcolják a legszimpatiku­sabb szereplőket. Miért mindig a rossz­ra emlékezzünk?

Hogyan fogadták a férfiszer­kesztők. vagy kollegák a regényedet? nekem borzasztóan tetszettek a női szereplők, nagyon hitelesnek tartot­tam őket. Az a Berta, hát az egy olyan anyuka, az egy olyan nő, igazi női pél­dakép lehetne! Én egyértelműen kiérzem a regényedből, hogy nő írta. Egy­szer olvastam a Kritikában, valaki idéz­te Parti Nagy Lajost, akinek van egy – mi tagadás – feminista szava járása, a „nagy fehér márványfarkú szerkesztők”-ről. Milyen nehéz egy magyar nőírónak bekerülni az irodalomba?

Én ilyet nem tapasztaltam, sőt, azoknál a férfiaknál, akik elolvasták, egyáltalán nem jelent meg a szerző ne­me szempontként. Egy hölggyel beszél­tem, aki azt mondta, hogy szerinte tár­gyilagosan jelenítettem meg a férfi és a női szereplőket. Inkább azon megy a vita, kit kiről mintáztam a valós élet­ben, és emberek garmadája szeretne magára ismerni.

Jó, ezt most akkor nem kérdezem meg.

Szerintem tényleg nem olyan nehéz női szerzőként boldogulni, bármennyi­re is szeretném kisebbséginek érezni magam. Még nyolc éve újságíró-iskolába jártam Hárs Györgyhöz, neki mu­tattam meg először a regénykezde­ményt, s ő mondta azt az első változat­ról, hogy milyen vad, milyen zabolát­lan, s benne van, hogy egy kislány, egy szűzlány írja, és hogy ez milyen jó. Gyuri talán ezért fogadta a harmadik változatot, ami végül is most megjelent, egy kis keserédes érzéssel, hogy hát, ugye, közben én asszonnyá serdültem, s kiérződik a narratívából, hogy közben megtapasztaltam egy csomó mindent, és felnőtt módra strukturáltam a törté­netet… Talán Gyurit lehet kiemelni, aki tényleg egy kicsit pozitív szexista mó­don állt hozzá. „Végre egy kislány, iste­nem, de jó!” Azóta is azt mondja, hogy „szia, kislányom”. Ez volt az egyetlen olyan eset, amikor valaki férfi létére va­lamit mondott rólam, mint szerzőről. Azt hiszem, Gyuri ennél pozitívabbat nem tudott abban a pillanatban mon­dani. Mint amikor egy apuka örül a lá­nyának. Az viszont elképzelhető, hogy egy apuka másként örül a lányának, mint a fiának.

Juhász Borbála

Szerkesztők: Juhász Borbála, Kuti Andrea, Pécsi Katalin, Sándor Mónika, Toronyi Zsuzsanna, Wirth Judit.

E havi számunk szerkesztője: Juhász Borbála. A szövegeket gondozta: Sándor Mónika

Címkék:2002-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Aquilar Grace 1816-1847

Aquilar Grace 1816-1847 Részlet Dr. Zalai Szalay László, A zsi­dó nők története c. műből. (Buda­pest: Glóbus Nyomdai Műintézet, 1924). Helyesírás...

Rotter Lillián

Rotter Lillián (1896-1981) A pszichoanalízis első követői között számos zsidó analitikust, ezen belül sok zsidó nőt is találunk itthon és...

Close