Szombat előfizetés 2017

Töredékek a litván zsidóságról

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

GADÓ JÁNOS

Töredékek a litván zsidóságról 1. rész

„Szerdán sajnos nem érek rá, a ki­rálynőhöz vagyok hivatalos” – tudatja velem a zsidó közösség elnöke, aki cseppet sem ütődött: valóban az angol királynővel egy időben érkeztem Vilniusba, s a tiszteletére rendezett fogadás­ra hivatalosak a helyi zsidóság képvi­selői is. Állítólag maga az uralkodó kér­te, hogy így legyen: tisztelgés ez a nagy múltú „litvak” zsidóság előtt, melynek hajdan negyedmilliós tömegéből mára ötezer fő maradt az országban.

A jelképes főhajtás nemcsak az el­pusztított százezreknek szól, hanem a litvániai zsidóság hatalmas kulturális teljesítményének is. (Lásd keretes anya­gunkat.)

*

Vilnius egykori zsidónegyedében – ahol a házak egy része túlélte a háborút – ma illően kint vannak az emléktáblák, amelyek a gettó egykori helyét, a halál­menetek kiindulópontját, a hajdani zsi­dó iskolát, a YIVO intézetet s egyné­mely más, nevezetes helyet jelölnek. A feliratok mind litván és jiddis nyelvűek. „Ezen a helyen állt a vilnai nagy gettó, ahonnan 1941. szeptember 6. és 1943. szeptember 23. között több mint har­mincezer zsidót hajtottak a halálba.”

A kétnyelvű táblák egymagukban is kisebb amnéziát sejtetnek: a háború előtt a város, Wilno néven, Lengyelor­szághoz tartozott, túlnyomórészt len­gyelek és zsidók lakták, s a zsidó asszimiláció iránya a lengyel kultúra volt. „Vilnius a két világháború között len­gyel megszállás alatt volt” – mondják zsidó beszélgetőpartnereim, ami ép­púgy igaz, mint ahogy Kolozsvár vala­ha magyar megszállás alatt állt. A fenti mondat csupán annyit jelent, hogy elfo­gadják a litván narratívát, a lengyel időszak nem kedvesebb számukra, nem éreznek iránta nosztalgiát.

*

Hogy kivel-mivel azonosulhatnak a litvániai zsidók, azt a jelenlegi közössé­gi elnök életpályája sejteti. Szimon Alperavics Wilnoban született 1928-ban – mindkét ágon híres rabbicsalád leszár­mazottjaként, noha közvetlen felmenői már a világi jiddis kultúra jelesei közé tartoztak. A szülők azonban – változó idők – már a lengyel kultúrát töltötték a kis Szimon fejébe. Tízéves korában a család a jobb megélhetés reményben il­legálisan átköltözött Kaunasba, az ak­kori Litvánia fővárosába. Mivel a litván kultúra nem jelentett perspektívát, a gyereket a Sólem Áléchemről elneve­zett jiddis gimnáziumba íratták.

1941-ben Szimon apja – aki, mint mondja, észnél volt – a családját még időben feltette egy Moszkvába induló vonatra. (Ő maga Kaunasban maradt és elpusztult további ötven családtaggal együtt.) Az új helyen Szimon oroszul folytatta tanulmányait, aztán Moszkvá­ban diplomázott, és ott is doktorált. Később azonban visszatért – immár Vilniusnak átkeresztelt – szülővárosá­ba. A háború előtti lengyel és jiddis kul­túra helyett addigra az orosz és a litván vált uralkodóvá. A lengyeleket kitelepí­tették, katolikus templomaikat javarészt kultúrházzá, uszodává stb. alakították. A Soát túlélt mintegy húszezer zsidó jiddis kultúráját az 1953-as anticionista kampány során elpusztították, szerve­zeteiket egy szálig betiltották. A város kétszáz zsinagógájából egy maradt meg. A legendás vilnai nagyzsinagógát – mely a háborúban csupán megsérült – lerombolták a zsidó negyed egy részé­vel együtt. További életében Szimon ja­varészt oroszul és litvánul beszélt.

Vajon mindezek után a litvániai zsi­dók melyik kultúrával, melyik néppel érezhették közösséget? Nyilván egyik­kel sem. Mikor 1985 után lehetővé vált a kivándorlás, a 25-30 ezer emberből (akiknek egy része más szovjet vidé­kekről költözött ide) mindössze ötezren maradtak itt.

*

Dr. Simon Alperavicius elnök (nevét 1990 után litvánosította) ma a zsidó kö­zösség erős embere. Tekintélye részben onnan származik, hogy a hajdani nagy idők utolsó élő képviselője. Ehhez illően a tudományok doktora, oroszul, litvánul, lengyelül, jiddisül és németül beszél. íróasztala fölött természetesen a Vilnai Gaon képe függ, akinek tekinté­lyéből alighanem maga is igyekszik mi­nél többet kölcsönözni. Ő az elnöke a vilniusi és a litvániai zsidó közösség­nek, valamint a (különálló) vallásos zsi­dó közösségnek is (noha egy szót sem ejt arról, hogy tartaná a hagyományo­kat). „Túl sok mindent tart a kezében” – fogalmaz udvariasan egy nem zsidó is­merősöm. Viszont tekintélye hasznos a kárpótlási tárgyalások során.

*

A ma ötezer fős litvániai zsidó közös­ség még a Vilnai Gaonnal és nagyszerű múltjával együtt sem lett volna képes kárpótlási követelésekkel fellépni a lit­ván állammal szemben, ha nem segít be az amerikai zsidóság néhány képvi­selője. Volt egy erős ütőkártyájuk: az ország fölvétele a NATO-ba, ami az áhított Amerikai védelmet jelentette a kis országnak. Ígéret született, hogy a litván parlament törvényt hoz a kárpót­lásról – aminek megszületése állítólag év végén esedékes. Nem kapkodták el – a zsidók kárpótlása eléggé népszerűtlen a litván közvélemény szemében.

Ruthenberg közösségi elöljáró (civil­ben bankár és a városi tanács tagja) sze­rint kétezer – ma is álló – épületről bi­zonyítható, hogy hajdan zsidó tulajdon­ban volt. Az állam azonban hiánytalan dokumentációt követel mindenről – csakhogy a háborús pusztítások és öt­ven év szovjet uralom után honnan len­nének dokumentumai a 95 százalékos vérveszteséget elszenvedett helyi zsidó­ságnak? A közösség kétszáz ingatlant szeretne visszakapni természetben vagy megváltás formájában, és állítólag 103-ról van megfelelő dokumentáció. A tét 45 millió dollár (9 milliárd forint), ami nagyságrenddel több annál, amit Ma­gyarországon a Mazsök kapott – holott Litvánia kisebb és szegényebb is.

Az is igaz viszont, hogy jelenleg a közösségnek semmi vagyona nincs, székházukat is amerikai pénzen bér­lik. A visszaadandó javak egy kárpót­lási alapba kerülnek majd, melyet he­lyi és amerikai zsidó szervezetek kép­viselői, valamint izraeli küldöttek fog­nak igazgatni.

*

Noha a visszaadandó javakból még nem részesültek, a kárpótlás sikeresen megosztotta a zsidó közösséget. Sholom Ber Krinsky lubavicsi rabbi, aki 1994-ben jött az országba, és tíz éven keresztül az egyetlen volt e tisztség­ben, 2004-ben szembekerült a hivata­los zsidósággal, miután saját jogon részt kért a kárpótlásból. Úgy gondol­ta, hogy neki, aki 1994-ben Ameriká­ból érkezett, nincs kevesebb joga, mint egy 1974-ben Moszkvából idetelepült zsidónak. Ha ő óvodát, iskolát, jesivát, nyári tábort, kóser konyhát tart fent, nem jogos a kérése?

Miért tart fenn külön intézményeket, amikor a közösségnek is van óvodája, iskolája, nyári tábora, ebédlője? – kér­dez vissza a másik fél. Miért kell meg­osztani az embereket és az anyagi for­rásokat?

A viszálykodás azonban – melynek során egy évig zárva volt a város egyet­len zsinagógája – tulajdonképpen nem más. mint a régi hagyományok életre keltése: a Vilnai Gaon (akire az elnök nem mulaszt el hivatkozni) utódai harc­ban állnak a haszidokkal, mint egykor nagy elődjük.

Krinsky rabbi Chabad-központja két­emeletes villaépület a város egyik kelle­mes negyedében. Itt van a Chabad teljes infrastruktúrája, kivéve az iskolát, amelynek különálló épületét az állam bocsátotta rendelkezésre. A rabbi el­mondása szerint száz gyerekük van: az óvodástól az érettségizőig. Már öt érett­ségizett évfolyam hagyta el az iskolát. Száznál is több brit milát intézett, mió­ta itt állomásozik – tudatja.

Miután Krinsky rabbitól megváltak, a közösségnek új rabbiról kellett gondos­kodnia: így esett a választás Chaim Burshtein egykori leningrádi ellenzéki­re, aki ma az ortodox irányzatot követi. „Jelenleg a rabbi nincs Vilniusban” – tájékoztatnak a közösségben, de a hechserével ellátott kóser étterem zavartala­nul működik. O a rabbi a város egyetlen zsinagógájában, s péntek este egyedül itt van minjen.

– Tíz-tizenöt öregember péntek este összejön imádkozni. Viszont vallásos nevelést, jesivaoktatást, kóser étkezést, hosszú távú koncepciót a hagyomány feltámasztására csak mi nyújtunk – veti ellen Krinsky rabbi, akinek máig fáj, hogy már nem övé a Choral zsinagóga, amelyet még mindig úgy emleget: „a mi zsinagógánk”. Fényképalbumában megcsodálhatom a városközpontban rendezett chanukka ünnepet, amelyen az államelnök is részt vett; a szovjet korszak után rendezett első purimot, ahol ezer ember volt jelen; a nyári tábor képeit és számos más eseményt, ame­lyet a lubavicsi rabbik kifogyhatatlan energiájával szervezett. Mindehhez túl­nyomórészt külföldi forrásból teremti elő a pénzt. A kárpótlási ügyekbe nem folyik bele, ám a szerinte neki járó részről nem mondott le.

*

Nem Krinsky rabbi az egyetlen, aki külön útra lépett: Emanuelis Zingeris vi­szonya sem harmonikus a közösséggel. Zingeris a litván parlament képviselője, az Amerikával és Izraellel fenntartott kapcsolatok parlamenti bizottságának elnöke. A szovjet időkben elszánt akti­vistája volt a Sajudis függetlenségi moz­galomnak (aki már nem emlékszik: ez olyan volt, mint Lengyelországban a Szolidaritás, tevékenységét nyugaton nagy rokonszenv övezte). Egyszerre volt a litván függetlenség és a zsidó éb­redés harcosa: meghatározó szerepe volt mindkettőben. Az állami zsidó múzeum megalapításában oroszlánrésze volt. Mi­után parlamenti képviselő és a kisebbsé­gi bizottság tagja lett, lemondott a zsidó közösségben betöltött tisztségéről – a kettő nem fért össze. Barátságban váltak el, s az ellentétek csak később fejlődtek ki Zingeris, a radikálisan politizáló egy­kori ifjú ellenzéki és Alperavicius, a megfontolt nagy öreg között. Előbbi fe­lemlegeti a mostam elnök kommunista múltját, míg utóbbi azzal vág vissza, hogy a parlamenti képviselő már nem pártfogolja a zsidó ügyeket.

*

Mindezt Markas Zingeristől, Emanu­elis fivérétől tudom. Markas a Vilnai Gaonról elnevezett állami zsidó múze­um igazgatója, továbbá író. Ő az első zsidó író, mint mondja, aki litván nyel­ven alkot. A háború előtt a „litvák” zsi­dók természetesen jiddis nyelven írtak, a szovjet korszakban pedig oroszul. 1989 után azonban erősen alászállt az érdeklődés az orosz nyelvű művek iránt, és Markas – akinek családjában négy nyelven beszéltek – a litván mel­lett döntött. Nem lehetett könnyű – is­merve az ex-szovjet zsidók szenved­élyes rajongását az orosz kultúra iránt. Markas maga is Anna Ahmatova és Oszip Mandelstam versein nőtt fel. „A litván nyelv szép és gazdag”, magya­rázza nekem – vagy inkább magának.

,A XX. század tapasztalatai után az illúzióknak nincs többé helyük” – szö­gezi le. Józan felfogással konzervatív li­berálisnak vallja magát, aki mindent tá­volságtartással és egy csipet iróniával szemlél. Úgy tűnik, Markasban egy zsi­dó tory politikus veszett el.

„De én nem tudok illúziók nélkül él­ni!” – szakad ki belőle az elfojtott orosz lélek a következő pillanatban. Markas az orosz irodalom titánjainak megváltó szenvedélyét az anyatejjel szívta magá­ba, s most egy kis népen belüli maradék kisebbség írójának szerepébe került, amelyben a megváltó düh furcsán néz ki.

Nem szereti, ha zsidó írónak nevezik, mert az behatárolja. Ugyanakkor zsidó írónak lenni új jelenség a litván iroda­lomban: a közönség számára talányos, izgató, egzotikus. A zsidó közösségbe viszont nemigen jár el: szűknek, provin­ciálisnak érzi. Az antiszemitizmusra nem panaszkodik. „Litvániában nem rossz a légkör” – magyarázza. A parla­mentben nincs antiszemita párt, sőt: par­lamenti jóváhagyással állították fel a ná­cizmus és a kommunizmus bűneit vizs­gáló bizottságot. Markas a nácizmussal foglalkozó albizottság elnöke. Eddig két kötetet adtak ki a vészkorszakról, s ké­szülőiéiben van a harmadik.

A 2. rész tartalmából: Látogatás a vilniusi „Síp utcában”; múltfeldolgozás litván módra; a zsidó kulturális ha­gyaték sorsa.

A fenti írás riportsorozatunk része, amelyet az Európai Unióhoz csatla­kozott tíz új tagország zsidó közössé­geiről készítünk.

Jerusalajim da Lita

…a litván Jeruzsálem. Ezt a nevet érdemelte ki Vilne (a város litván neve) a zsidó világban, mi­vel a XVIII-XIX. században a litvániai zsidóság volt a talmudi tudományok egyik legnagyobb központja. Legnagyobb mesterük, Elijahu ben Slomo Zalman, a „Vilnai Gaon” nevét ma is utca őrzi az egykori zsidó negyedben. A nagytekinté­lyű mester nem csupán műveltségével, hanem a haszidizmus elleni ádáz küzdelmével is beírta nevét a történelembe. A ma ultraortodoxnak (hé­berül ,,haredi”-nek) nevezett irányzat egyik ága ma is a „litván” vagy „litvis” nevet viseli. Litván földről indult el a nagy jelentőségű muszár irány­zat, amely a zsidó hagyomány erkölcsi vonatko­zásaira helyezte a hangsúlyt.

A modernizáció korában Vilna a zsidó felvilágosodás, majd a XIX. század második felétől a világi jiddis kultúra fellegvára lett. 1925-ben itt alapították a legendás YIVO intézetet, az askenázi zsidó történelem és kultúra első ku­tatóközpontját.

A város zsidó lakossága 1905-ben már elérte százezer főt, az összlakos­ság 51 százalékát (!). A túlnyomórészt szegény, de megváltó eszmékre fo­gékony néprétegek körében népszerűek voltak a szocialista eszmék: a vá­rosban alakult meg a legnagyobb zsidó munkásmozgalom, a Bund. A két háború között a város, Varsó mellett, a lengyelországi zsidó kultúra legna­gyobb központja volt, ahol a zsidó szellemi élet minden ága virágzott: az ultraortodoxiától egészen a marxista cionizmusig.

A náci megszállás első két éve alatt a zsidó kultúra még egyszer vakító fénnyel fellángolt, mielőtt kihunyt: a vilnai gettóban szervezett színielőadá­sokkal, hangversenyekkel ma külön kötet foglalkozik. Ami a YIVO páratlan archívumából és könyvtárából a Soá után megmaradt, azt nagyobbrészt New Yorkba menekítették, kisebb része szovjet könyvtárak zárt osztályaira került. A hajdani nagy kultúrközpontból nem maradt semmi.

Címkék:2006-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A falasák hazatérése

A falasák hazatérése Élj és boldogulj! címmel a közelmúlt­ban mutatták be Radu Mihaileanu filmjét. Összeállításunk, melyben a filmről is írunk,...

Etióp nemzeti legenda, egy tisztázatlan liaison

SÁBA KIRÁLYNŐJE ÉS SALAMON Etióp nemzeti legenda, egy tisztázatlan liaison Történetekben, mármint azokban, amelyekben nők is szerepelnek, mindig igen sok...

Close