Szombat előfizetés 2017

Senkiföldjén

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szántó T. Gábor

Senkiföldjén

Mögöttünk tíz évszáz lapszám. Főszerkesztőként ennyi ideje jegyzem a lapot. Talán érdemes a vissza­pillantó tükörbe nézni, summázva: mit akartunk, mit akarunk, s milyen a fogadtatása munkánknak.

Egy fiatal irodalomtörténész a normalitás nemzedékének nevezte Közép-Kelet-Európa ma harmincas-negyvenes zsidó íróit, esszéistáit, akik megkísérlik a zsi­dó témát, sorsot, gondolkodásmódot – a zsidó narratívát – tudatosítani munkáik­ban, miközben képesek kritikusan, iro­nikusan szemlélni önmagukat, apáik, nagyapáik sokat szenvedett nemzedékét is, szintúgy szélesebb társadalmi kör­nyezetüket.

E természetesnek tűnő folyamat kissé közelebbről szemlélve korántsem prob­lémamentes. Honi viszonylatban a Szombat, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület folyóirata a bizonyság rá.

A Szombat, mely magát közösségi és kulturális orgánumként határozza meg, immár több mint tíz esztendeje nem tesz egyebet, mint természetesnek te­kinti, hogy van zsidó értékrend, gondol­kodásmód (mely a társadalmi-vallási be­olvadást követően, szekularizált formá­ban is megnyilvánul), és van zsidó érdek – Kovács András szociológus etnikai po­litikát körülíró definícióját alapul véve biztonsági érdek (diszkrimináció meg­szüntetése), jobb pozíciók kivívása a tár­sadalmi javak újraelosztásakor (mint például az elszabotált jóvátétel), s mint legnagyobb jelentőségű, távlatos fel­adat: a csoport mint fontos társadalmi identitásforrás fenntartása. E két állítás nyílt kihívás az asszimiláció hívei számá­ra, még ha bizonyos kérdésekben olykor egy platformra kerülnek is azon kisebb­séggel, mely nyilvánvalónak tekinti a fentiek igazságtartalmát.

A lap egyszerre törekszik a zsidó kö­zösség és kultúra újjáéledését szolgálni, mely a nácizmus és a kommunista dikta­túra kettős csapása után csupán igen halvány eséllyel kecsegtet, s mint a de­mokratikus nyilvánosság ethoszát valló orgánum, az általános sajtónormákat kí­vánja működése során érvényesíteni. Több mint tíz esztendő alatt bebizonyo­sodott: e látszólag magától értetődő cé­lok korántsem közelíthetők meg bukta­tók nélkül.

*

A szűkebb, szervezett közösség, kü­lönösen annak idősebb nemzedéke, a zsidó újjászületés hurráoptimista szó­szólói, intézményi irányítói szemében, távolabbról közelítve: a félelemben és a hagyományhoz tapadó évszázados ma­gatartásmintában gyökerező mentalitás számára a problémák nyílt felvetése, a zsidó közéletet sem kímélő társadalmi jelenségek (korrupció, hatalommal való visszaélés, tekintélyelvűség, stb.) feltá­rása és bírálata „árulás”, „saját fészekbe piszkítás”. A szkepticizmus, a két­kedő hang szintúgy ellenszenvet kelt, noha ők is világosan látják: a tételes tu­dás, valamint az élet- és gondolkodásmód szerves továbbörökítésén alapuló zsidó kultúra a folytonosság megszaka­dásával – ha és egyáltalán lehetséges – ma csak törmelékeiben adható tovább, s a helyi hagyomány rovására, döntő részben külföldi minták alapján kolportálható. Ma a holocaust kényszerű él­ményközössége és Izrael végső bizton­ságérzetet jelentő ténye a modem zsidó identitás két talpköve, szerves kulturá­lis azonosulás helyett.

Míg a szervezett zsidóság szemében a nyilvános bírálat ténye, a magyar szelle­mi életben is jelentős szerepet betöltő, zsidó származású, de magukat zsidó­ként nem identifikálók körében a mar­káns zsidó értékrend, az asszimilációkri­tika, a meghatározó magyar szellemi-po­litikai irányzatoktól független, így a bi- vagy tripoláris politikai mező törésvona­lait átívelő gondolkodásmód és az auto­nóm érdekképviselet igényének megfo­galmazása a vörös posztó.

Arra volt már példa a huszadik század első felében, a beolvadás folyamatában, hogy a zsidóságtól elrugaszkodók mell­szélességgel vetették magukat a magyar szellemi életbe, s műveltek a felvilágo­sodás örököseiként radikális társada­lomkritikát, mely nagyobbrészt a magyar közönséget, kisebb részben a zsidósá­got célozta meg. Arra azonban csak az utóbbi években került sor, hogy egy olyan nemzedék képviselői hallatták hangjukat a Szombat hasábjain, mely­nek képviselői az asszimilációt érték­vesztési folyamatnak látják és láttatják. Helyette a zsidó tradíció, kultúra és ön­tudat megőrzését s az integrációt: egy új magyar-zsidó társadalmi szerződés megkötését tartják kívánatosnak, miköz­ben természetesnek tekintik, hogy mind saját közösségük mentalitását, politikai beidegződéseit, mind a magyar közélet zsidókat érintő vonulatát kritikával szemléljék, s elkötelezett azonosságvál­lalásuk mellett, felelősséget viselve ma­gyarság és zsidóság viszonyáért is, véle­ményalkotásuk során tárgyilagosan, bi­zonyos kívülállással egyensúlyozzanak szűkebb és tágabb környezetük, tradíció és modernitás, partikularitás és univerzalizmus között.

Az asszimilálódni vágyó zsidó többség és különösen a magyar gazdasági-szellemi-politikai életben kivívott pozícióját féltő elitje körében, a szélesebb társa­dalmi kontextusban tagadhatatlanul bi­zonyos disszimilációt kívánatosnak tartó üzenet megütközést, esetenként ellen­érzést kelt, mintha az azonosságvállalás törvényszerűen lemondást kellene je­lentsen a megszerzett társadalmi státus­ról. Az öntudatos, sajátos közép-kelet- európai kultúrájáért és hagyományáért felelősséget érző, szűk zsidó elit színre­lépése, a zsidóság mint olyan nyomatékos visszahelyezése a nyilvánosság előtt egy tradicionális, tételes narratívába (nép-vallás), a beolvadáspárti, felvilágo­sodáshívő, européer-univerzalista értel­miség számára – mely a zsidóságot (ön­nön zsidóságát is) mindaddig áttétele­sen: a lezárult múlt részeként, üldözött­ként, valamennyi üldözöttel szolidáris kisebbségvédőként, a világkultúra forrá­saként élte meg (ugyanakkor paradox módon, gyakorta magát tartja a zsidóság szószólójának is) -, zavaró emlékeztető, kínosan kijózanító jelenség. Egyszerre világít rá a szabadon választott identitás nem csupán a kirekesztők által kétség­be vonható fikciójára, másrészt a tételes zsidó értékvilág és az autonóm zsidó érdekképviselet szükségességére, mely demokráciában nem kötődhet, és nem is kötődik kizárólagosan bizonyos szelle­mi-politikai áramlatokhoz.

*

A Szombat négy konferenciát szerve­zett a kilencvenes évek második felé­ben, melyek azt a kérdést próbálták kör­bejárni: milyen szellemi apportot vitt ho­zományként a zsidóság a magyar kultú­rába; hogyan jelenik meg tematikusán, motivikusan, vagy csupán élménytöre­dékekben, érzékenységekben, vagy akár ezek hiányában – éppenséggel fel­tűnő hiánya által – a zsidóság a magyar irodalom, a képzőművészet, a színház és a film világában, leképeződik-e a tör­ténelmi sors, vagy a beolva­dás itt még gyorsabb, mint a társadalomban.

A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencia keretében 1996 januárjá­ban közel harminc iroda­lom- és eszmetörténész, fi­lozófus, író cserélt eszmét, megragadható-e valamilyen közös vonás a vizsgált mű­vekben. Lehet-e a fent már említetteken kívül nyelvhasználati, ábrázolástechnikai-módszertani sajátossá­gokat definiálni, miáltal kö­zelebb jutunk tárgyunkhoz.

Az igazán impozáns előadói kör sem volt elég, hogy na­pi híren túlmenő jelentősé­get kapjon a rendezvény a kulturális sajtóban, s noha a konferencia előadásait egybegyűjtő kötet a magyar kiadás után két évvel németül is megje­lent, a gyűjteményről mindössze egyet­len kritika látott napvilágot.

Miért e csend? – kérdezheti a naiv, jó­hiszemű érdeklődő. Nem elég érdekes­ség, hogy első ízben jelenik meg magyar nyelven ilyen esszépanoráma? Miért nem vált ki nyílt kérdéseket és vitát a sajtó fősodrában e téma? Mi az oka, hogy miközben hevesen feszülnek egy­másnak a publicisztikai érvek és indula­tok a magyarországi zsidó jelenlét politi­kai vetületéről, a higgadt kérdésfelvetés a jelenség valóban megragadható kultu­rális hozadékával kapcsolatosan gettóté­mává száműzetik és agyonhallgattatik?

A későbbi rendezvények alkalmával, a széles nyilvánosság előtt, döntő több­ségben azok az írások jelentek meg, me­lyek elutasították, vagy legalábbis két­ségbe vonták a konferenciák kérdésfel­vetését, illetve értelmetlennek tartották azt, s legfeljebb az asszimiláció leké­peződését vélték megfogalmazhatónak.

*

A Szombat hasábjain megfogalmazó­dó zsidó narratíva – mely a diaszpóra lo­gikáját követve, horizontálisan (is) szem­léli a zsidó történelmet, a jelen esemé­nyeit és a szellemi élet jelenségeit, nem csupán az asszimilatórikus történetírás vertikális normái szerint, a nemzeti his­tóriába ágyazva a helyi közösség sorsát – alapvetően körvonalazza az önképet, amit a zsidóságról, s benne a magyaror­szági zsidóságról folyóiratunk kialakított. E szemléletmód által, mely a világ zsidó közösségeiben zajló folyamatokról ép­púgy tájékoztatja a honi olvasót (s a Szombat alkalmanként megjelenő, an­gol nyelvű mutációja által, a magyar s a közép-európai zsidóság törekvéseiről a külföldi közönséget), a magyarországi zsidóság a zsidó világ információs háló­zatába csatlakozik – évtizedek elszige­teltsége után tájékozódván és megmu­tatkozván „képbe kerül” -, új dimenzió­val gazdagítva azonosságtudatát. A loká­lis kettős kötődés és az Izraellel való szolidaritás mellett, új európai és tuda­tos diaszpóra-öntudat kialakításának lé­pései ezek, melyek némi megkésettséggel zajlanak Közép-Kelet-Európában, ám korántsem olyan hátránnyal, amilyen mentalitásbeli hátrány tapasztalható a nyugati közösségek önreprezentációjá­hoz képest a hivatalos magyar-zsidó képviselet rovására. Míg idehaza, a nyil­vánosság előtt még mindig gyakorta a Monarchia-beli, vagy a Horthy-korszakra jellemző, konciliáns, s némileg képmu­tató, „udvari zsidó” hang határozza meg a hatalomhoz, vagy a befogadó társada­lomhoz való viszonyt (jelentős részben a vészkorszak traumatizációja következté­ben), Nyugat-Európában vagy az Egye­sült Államokban nyilvánvaló, hogy a zsi­dóság speciális helyzetben integrálódik a társadalomba; épp e helyzet tudatosí­tása eredményezi, hogy letisztultabb, ki­egyensúlyozottabb viszonyt képes kiala­kítani önmagával és környezetével, no­ha nyilvánvaló, hogy belső viták, identi­tás-dilemmák ott is árnyalják e képet.

A XIX. századi európai jogegyenlősí­tés, a szekularizáció és az asszimiláció sem szüntette meg teljesen a zsidóság tudatát, önmagához, környezetéhez és a világhoz a befogadó társadalométól el­térő viszonyát – még ha kiutat kínált is a kirekesztettség és a vallásjog normatívá­ja által szigorúan szabályozott gettó­létből, s még ha tudatos kísérlet zajlott is a beolvadásra -, mert a judaizmus etnocentrikus cselekedetvallása, szellemi közösséget és világnézetet jelentő ha­gyománya elvilágiasodva is hatóerő ma­radt, másrészt a modern politikai anti­szemitizmus és a vészkorszak katakliz­mája ismét kényszerű élményközössé­get teremtett, ha negatív identitás képe­zi is ennek alapját.

A tudatosan őrzött kultúra és hagyo­mány társadalmi méretekben elveszít­hető, az asszimiláció mégis befejezhetetlen, mert a tradícióját gyakorló, akár­csak szűk közösség jelenléte, másrészt a kirekesztő gondolkodás fátumszerű je­lensége emlékeztető. A zsidóság szelle­misége lassan morzsolódhat, de a zsidó­ság mint szociokulturális jelenség, fenn­marad.

A kommunista diktatúrák bukása nyo­mán megélénkülő zsidó turizmus Euró­pa keleti felébe, a stetl emlékvilága felé, az új zsidó generációk identitáskeresé­se, tételes vallási-kulturális kapaszko­dók híján, etnikus azonosságtudatot eredményez, s a közép-kelet-európai zsi­dóság holtában is tápláló forrása marad az utódok öntudatának, ha utóbbiaknak szavuk (nyelvük, fogalomkészletük, mű­veltségük) nincs is, amivel e kultúrát megszólíthatnák.

*

Amit a Szombat szerkesztői sikerként könyvelhetnek el: a lap hasábjain – a posztmodem zsidó világ nem irányzatos orgánumaihoz hasonlóan – virtuális dia­lógus keletkezett a közösség különféle szellemi áramlatai között. Közszolgálati intézményként fogva fel önmagát, a Szombat a legtöbb esetben nem foglal állást, csupán teret ad a párhuzamos vé­leményeknek, olyan álláspontokat szó­laltatva meg egymás mellett, melyek egyébként közvetlenül nem dialogizálnak a másikkal.

A zsidó gondolkodás terített asztalá­hoz invitálva az olvasót, a lap megkísér­li a sok évtizedes űrt átívelni, amire min­den bizonnyal csekély az esély. Sokan fogalmaztak úgy, hogy közleményeit ol­vasván nem tudják, hová sorolják (mi­lyen szellemi-politikai karámba zárják) a Szombatot Akár bírálat, akár elismerés: megnyugtató ezt hallani. Nem a napi po­litika széljárása határozza meg a szer­kesztők orientációját: a zsidó szellemi­ség újjáélesztésének igénye mélyebb és távlatosabb értékválasztásra kényszerít.

A Szombat kudarca egyben az egész magyar-zsidó társadalom és szellemi élet kudarca. Egy évtized leforgása alatt nem érlelődött ki olyan véleményformá­ló, értelmiségi réteg, mely zsidó szem­üvegen át nézi a társadalmi valóságot, a világ jelenségeit, s nem csupán temati­kusán képes kifejezni érdeklődését, kí­váncsiságát vagy azonosulását, de egész világszemléletében. Ez a tény jelzi iga­zán a közép-kelet-európai zsidó civilizá­ció felszámolódásának fenyegető veszé­lyét.

*

A posztkommunista országokban – ahol különösen erős indulattal feszülnek egymásnak a baloldali diktatúrában el­nyomott nemzeti értékek-érdekek képvi­selői és az európai egység, a globalizá­ció hívei (akiknek soraiba a nemzeti-ke­resztény jelszavak mögül gyakorta zsidó- ellenességet kihalló, zsidó származású­ak is többnyire tartoznak) – sarkosabban merülnek fel a vitatott kérdések, éleseb­ben az idegenellenes jelszavak. Érzéke­nyebb mindkét fél, gyengébb a demok­ratikus intézményrendszer, bizonytalan (talán éppen ezért túlhangsúlyozott) a nemzeti identitás, erősebbek a szoron­gások – mind a többség mind a kisebb­ség körében.

A zsidóság mint olyan, többnyire az antiszemitizmus tárgyaként lehet frek­ventált témája a honi közbeszédnek, kulturális jelenségként nem. A beolvad­ni vágyók mimikrije, a médiavilág téve­sen értelmezett politikai korrektsége így egészíti ki a zsidósággal szemben előíté­leteket táplálók gondolkodásmódját; így tapad szinte kizárólag negatív tudattar­tam a zsidóság fogalmához, így nem lesz természetes az erről való szólás, nem lesz vonzó és érdeklődést keltő téma, csak további görcsök, tabuk forrása.

Míg az egyik oldalon a rejtőzködés és a megszerzett társadalmi státus féltése, a másik oldalon a politikai antiszemitiz­mus sandasága munkál, a kettő között pedig a „nem látok, nem hallok, nem beszélek” téves terápiája. Mindeközben úgy tűnik: az asszimiláció nem érhet nyugvópontra, hiszen a beolvadni vá­gyók származékos értékrendje-világképe nem olvad fel teljesen, hanem maga is hatást gyakorol környezetére, míg a ki­rekesztő nemzettudat hívei újra és újra rámutatnak a magukat ugyan nem zsidó­ként, legfeljebb zsidó származásúként definiálók, ám a zsidó tapasztalatból desztillálódó gondolkodásmódot hordo­zók „idegenszerűségére”.

*

„Az idegen szép” – hangzott néhány éve a rasszizmus ellen szervezett kiállí­tás és akció kisebbségvédő szlogenje, mely mögött felsejlett a forrás, a mózesi Törvény szava: „Szeresd az idegent, mert idegen voltál te is Egyiptom orszá­gában.”

Gyökereitől elüldözött gondolkodás- mód torzulása tárult fel a nemes célt szolgálni hívatott jelszóban. Az idegen nem feltétlenül szép, bár lehet az. Talán kíváncsiságot, érzéki vagy intellektuális érdeklődést, ám gyakorta félelmet, gya­nakvást, ellenérzést ébreszt. A Törvény azért van, hogy korlátozzon, emberré te­gyen, s egyben emlékeztessen népi mi­voltunkra. Zsidó tapasztalat fogalmazó­dik meg az emberjogi jelszóban – avant­gárd gesztussá túlozva, univerzalizálva és elszakítva racionális magyarázatától.

*

Van-e legitimitása a zsidó önkritiká­nak, amikor a politika szélsőségesei, sokadszorra sem okulván a történelemből, a társadalmi elégedetlenséget kihasznál­va, ismét zsidóellenes előítéletekből tö­rekednek hasznot húzni, sőt maguk is gerjesztik a gyűlöletet? Mit tehet egy zsi­dó orgánum, ha írásait, melyek a zsidó intézményrendszer működési zavarait tárgyalják, triumfálva idézi a szélsőjobb uszító sajtója? E kérdésekkel illetve vá­dakkal akarva-nem akarva számot kell vetnie annak, aki zsidó lap szerkesztésé­re adta fejét a kommunizmus bukása után Közép-Kelet-Európában. Mindazok, akik a zsidó közösségen belül a szabad szólást érdekből vagy történelmi okokra visszavezethető szorongásból korlátozni kívánják, könnyű érvet találnak állás­pontjukhoz: lám, nemhogy harcolnának ellene, még tápot is adnak az antiszemi­tizmusnak.

A válasz természetesen csak az lehet: az abnormalitásnak nem engedhetünk. A gyűlölet önkiszolgáló, nem szükséges számára kölcsönérv. Akár van zsidó önkritika, akár nincs, az antiszemitiz­mus létezik. A józan ész és az ép erkölcs szempontjait nem adhatjuk fel, mert épp ez a zsidó hagyomány egyik alap­vető, talán a leghangsúlyosabb gondola­ti vonulata: az önmagunkhoz való tárgyi­lagos viszony, a folytonos számvetés szüksége: az igazság szolgálata.

*

Az igazi kérdés persze az, kell-e a zsidóknak harcolni, illetve a zsidóknak kell-e har­colni az antiszemitizmus el­len a demokráciában, s ha igen, hogyan?

Megkerülhetetlen az a so­kak számára nyilván provo­katív felvetés is, vajon a zsi­dó magatartás- és gondolko­dásmód lehet-e oka, kiváltó­ja, illetve befolyásolója az el­lenszenvnek? Van-e ennek olyan eleme, mely nem a Ki­nyilatkoztatáshoz kötött val­lási norma, csupán „környe­zeti ártalom”: történelmi vá­laszindulat, így változtatni le­het és kell rajta; végső fokon: van-e, és ha igen, miben áll a zsidó felelősség az együttélésért (ide sorolva a magukat legfeljebb zsidó származásúként aposztro­fáló, a felvilágosodás örököseiként meg­határozó, szekuláris értelmiség képvi­selőinek felelősségét); előidézhet-e pozi­tív fordulatot e társadalmi viszonyban a ressentiment oldódása, a zsidó viselke­dés változása, vagy a gyűlölet/ellenszenv fátum, amit tudomásul kell venni, mert része a zsidó léthelyzetnek, sors­nak, végső fokon eszköze a fennmara­dásnak, másrészt teológiai szempontból a zsidóság küldetésének: a világ önma­gára eszméltetésének, mert a holocaust – ha ötven év után is, mégiscsak katartikus változásokat készít elő a keresztény gondolkodásban, s az európai civilizáció tudatos viszonyában értékeihez és ku­darcaihoz.

Az új Európában, mely nemzetek fel­etti közösségével maga is kettős identi­tást kínál valamennyi polgára számára, a gazdasági közeledésen túl felerősödhet­nek a kulturális dialógus perspektívái, és a közös értékrend keresése visszave­zethet a civilizáció bibliai ősforrásaihoz, ám az egységesülés ezzel ellenkező dac­reakciót is kiválthat a bezárkózó nem­zettudat hívei körében, akik populista retorikával fordíthatnak a közhangula­ton. Európa számukra „zsidós valami”, gyanakvásra okot adó, homályos abszt­rakció.

Szabad-e, kell-e a „zsidó magatartás” változtatásának szükségességén tűnőd­ni az új Európa kapujában, vagy ez nem egyéb, mint „azonosulás az agresszorral”: a zsidóellenesség logikájának interi­orizálása? Hogyan viselkedjenek a zsi­dók a diaszpórában? Lehet-e pozitív minta a történelmükből fakadó teljesít­ménykényszer, az állandó bizonyítási vágy, vagy új paradigma volna kívána­tos? Viselkedjenek úgy, akár a vendé­gek, akik nem élhetnek vissza a vendég­joggal, de nem is tesznek úgy, mintha otthon éreznék magukat, vagy igenis sa­játjuknak tekintsék a hont, ahol élniük adatik? Egyenlő terheket hordozva, joga­ikban se hagyják magukat csorbítani, s tegyék részévé a modem, demokratikus nemzettudatnak a maguk kettős vagy többes kötődését, a szélesebb mezőbe ágyazott önképet, mert megint csak ők az idők kovászai?

Mindez tíz esztendő alatt sokszor fel­merült a Szombat lapjain.

Van, aki megdöbben, és azt mondja: hiszen ezek a kérdések a zsidó emanci­pációval és recepcióival eldőltek. Ugyan miféle öngettósítás ez? Kell ilyesmivel foglalkozni egy szabad országban, mely­nek alkotmányos alapjoga a szabad identitásválasztás?

A válasz erre csak az lehet: e kérdé­sekre mindaddig felelni kell, míg feszült­ség van körülöttük. Zsidó kérdések – zsi­dó válaszokra várva, a saját nyugalmunk és tiszta lelkiismeretünk érdekében.

*

A tény, hogy a Szombat kilépett a zsi­dóságot a felvilágosodással, kisebbségvédelemmel, baloldalisággal, antifasizmussal azonosító eszmeköréből, és te­ret nyitott a doktrinér aufklérista gondol­kodásmód kritikájának, illetve a tradici­onális judaizmus eszmevilágának (mely­ben hagyománytisztelet, szociális érzé­kenység, szabadelvűség elemei egya­ránt megtalálhatók), s mely számos pon­ton ütközik a liberális gondolkodók által politikailag korrektnek nevezett, uralko­dó beszéddel (egyetlen példa: zsidóság mint szabad identitásválasztás, kontra vallásjogi meghatározás), ideológiai ke­reszttűzbe került. A baloldali s a liberális közszereplők, publicisták, akik nem egy­szer túlérzékenységből vagy számításból használták az antiszemitizmus vádját politikai ellenfeleik diszkreditálására, s mind eddig természetes szövetséges­ként tekintettek „a” zsidóságra, nem ér­tették, és nem tudták kezelni a jelensé­get. Hasonlóképpen a jobboldal politika szószólói, akik tárt karokkal fogadták volna az önkritikus „fehér hollót”, ám az nem óhajtott az ő kalitkájukban sem megtelepedni – s ennek hangot is adott -, különös tekintettel arra a lehangoló tényre, hogy Magyarországon nem sikerült megteremteni a modem politikai konzervativizmust, mely ideológiájában és frazeológiájában mentes volna a ke­resztény gondolkodásban gyökerező zsidóellenességtől, szövetségi politikájá­ban pedig világosan elhatárolódna a nyíltan antiszemita szélsőjobboldaltól.

A rendszerváltás óta nem akadt a Ma­gyar Köztársaságnak olyan kormánya, mely törekedett volna méltányosan jóvátenni a holocaust és a kommunista dik­tatúra kettős repressziója okozta káro­kat a közösséggel szemben, lett légyen szó baloldali-liberális, vagy jobboldali kormányzati erőről, noha a jelszavak szintjén valamennyien kinyilvánították ennek fontosságát. Ez az évtizedes ta­pasztalat is hozzájárul a tisztánlátás sür­gető igényéhez.

A zsidó értékvilág képviselete a zsidó szervezetek, intézmények feladata. A zsidó érdekek megjelenítése is rájuk há­rul, már ha valóban betölteni kívánják küldetésüket, s nem a központi hata­lomtól függő, Judenrat-szerepre kárhoz­tatva kívánnak létezni. Tudomásul kell venniük, hogy a demokrácia érdekcsa­ták és érdekegyeztetések folyamata, s nem alamizsnáért könyörögnek kinyúj­tott kézzel, hanem a közösség méltá­nyos jussáért: intézményrendszere és szellemi értékei valódi újjászületésének anyagi alapjáért.

Tudomásul kell venniük, hogy politi­kailag ők is a senkiföldjén állnak, ha fáj­dalmas is e felismerés, s még ha ott kö­zépen, kissé huzatos is a tér.

*

A magyarországi zsidó közösség ma elitnélküli közösség. A holocaust és a kommunista önkény időszaka elpusztí­totta, és szülőföldjük elhagyására kény­szerítette a tradicionális zsidóság szelle­mi vezetőit. Ami, aki maradt: a maradék maradéka.

Az asszimiláns zsidó értelmiség, mely mindig a magyar modernizációhoz asszi­milálódott, távol került a közegtől és a kultúrától, melyből vétetett, s noha zsigereiben, politikai reflexeiben, félelmei­ben sok tekintetben zsidó válaszreakci­ókat ad a társadalmi kihívásokra, a szer­vezett zsidóság szellemi életében nincs jelen.

Nincs igazi lehetőség magyar-zsidó, vagy keresztény-zsidó párbeszédre, mert a mai közép-kelet-európai (s benne a magyarországi) zsidóságnak nincse­nek, vagy alig vannak dialógusképes reprezentánsai, akik nyíltan és autenti­kusan jelenítenék meg értékeit-érdekeit.

A XX. század végén, amikor a keresz­ténység mértékadó körei gondolják újra viszonyukat a zsidósághoz, és felelőssé­güket az évezredes zsidóüldözésért, a nyugati világban pedig nyilvánvalóvá lesz, hogy a zsidósághoz való viszony a demokráciák fokmérője, nem elegendő a látszat-párbeszéd. Európa keleti felén pedig látszat-párbeszéd folyik, mely zsi­dó részről elsődlegesen a biztonságpoli­tika része, lévén a diaszpórában élő zsi­dóság a holocaust után újfent ennek görcsös késztetésében él, a magyar ka­tolikus egyházi vezetés részéről pedig ta­pasztalhatóan nyögvenyelősen kénysze­rű folyamat, melyet nem hat át a II. Vati­káni Zsinat, a Nostra Aetate, és II. János Pál pápaságának, a keresztény-zsidó vi­szonyt valóban új alapokra helyezni kí­vánó szellemisége.

Világossá kell tenni: a keresztény-zsi­dó párbeszéd célja a kereszténység identitáskrízisét terápiás céllal gyógyíta­ni, a zsidósággal szemben elkövetett bű­nök kiengesztelését lehetővé tenni, a bűntudatkomplexust – mely legalábbis a kollektív tudatalattiban újra és újra előidézheti az önigazoló gyűlöletet – fel­oldani. A kereszténység súlyos kihívása egy új teológia alapjainak lerakása, mely nem számol a zsidóság felszámolódásá­val, nem célképzete a zsidók megtéríté­se, míg a zsidók feladata elsődlegesen mentálhigiénés: az évezredes üldözte­tést kell feldolgozniuk, a szüntelen gya­nakvást és szorongást, a túlérzékenysé­get, mely mindenben zsidógyűlöletet or­ront. Erre minden bizonnyal a holocaust után született nemzedék lesz csak ké­pes, ha a zsidó intézményrendszer ki tudja termelni az új zsidó intelligenciát.

Sokak számára meglepően hathat: a magyar kereszténység, a magyar szellem neurózisának feloldásához is szükséges, hogy legyen dialógusképes, saját értéke­inek tudatában lévő zsidóság, mely von­zást tud gyakorolni a ma még rejtőzködő, beolvadni igyekvő zsidó származásúakra, akik a saját, zsidó neu­rózisuk túszai, s akik pozitív azonosság- tudat híján, ám az antiszemitizmus po­tenciális céltáblájaként csupán mivoltuk kínjaival küszködnek.

Mondhatná valaki: mintha túlzott je­lentőséget tulajdonítanánk e problémá­nak.

Visszakérdeznék: vajon nem a magyar közélet birkózik immár egy évtizede (va­lójában egy évszázada) a „zsidókérdés”- nek nevezett gumicsonttal?

Megoldás – ha és egyáltalán – csupán hosszú távon lehetséges: a modern, de­mokratikus nemzettudat kihordása „ma­gyar” oldalon, mely a kétszintű identi­tást, a több közösséghez való lojalitást is tolerálja, mi több, bátorítja; másrészt az öntudatos, hagyományát, kultúráját ismerő, valamint történelmi múltjából eredő gondolkodása, reflexei gyökereit és ebből eredő ideológiai orientációját tudatosító, helyzete színét és fonákját is belátó zsidóság kialakulása.

Az előbbihez a magyar politikai közgondolkodásnak kellene alapvető fordu­latot vennie. Különösen a magyar jobb­oldalnak volna szüksége önbizalomra, higgadt, letisztult krédó megfogalmazá­sára (mit is kíván konzerválni?), s arra, hogy úgy érezhesse, nem esélytelen a rasszista indulatoktól fertőzött szélsőjobboldal nélkül sem.

Utóbbihoz a szabadon választható identitás korában vonzóvá kellene ten­ni a zsidó intézményrendszert, annak nyilvánosság előtti arculatát, „forgalom­képessé” a szekularizáció és az asszi­miláció után a judaizmus örök-jelenidejű üzenetét. Mert az igazi kérdés persze az: vajon száz esztendő múlva lesz-e érdemi zsidó jelenlét a Kárpát-meden­cében; lesz-e, aki ezen a tájon héberül imádkozik és zsidóként gondolkodik, vagy az üresen kongó zsinagógák addigra végképp emlékművekké és múze­umokká lényegülnek át. Zsidó kérdése­ket már nem tesz fel senki, legfeljebb a szélsőjobb sajtója lesz zsidókérdéstől hangos.

*

Amikor a Szombat szellemiségét kör­vonalazni próbáltuk, olyan lapról ál­modtunk, mely autonóm módon szólal­tatja meg a zsidó értékeket, s képviseli a zsidó érdekeket. A senkiföldjén sze­rettünk volna állni megannyi zsákutcás, XX. századi, zsidó választás után. Most itt vagyunk, s noha kissé magányosan álldogálunk, nincs kétségünk: lesz miről írnunk a Szombatban a XXI. szá­zadban is.

Címkék:2001-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az olvasó portréja I.

„Kicsoda Ön, kedves olvasó?” – ez volt annak a kérdőívnek a címe, melyet 2000. áprilisi számunk olvasói vehettek kézbe lapunk...

Irracionalitás

Lugosi Viktória Irracionalitás Nézem az Afganisztánról szóló brit do­kumentumfilmet, és a rejtett kamera kétséget kizáróan mutatja, ahogy az ENSZ pénzéből...

Close