Szombat előfizetés 2017

Az orosz zsidó irodalom a második világháború és a peresztrojka között

Írta: Simon Markish - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Simon Markish

Orosz zsidó irodalomról – az „iroda­lom” szót itt tág értelemben haszná­lom, az újságírást, a történetírást, a köl­tészetet és a regényt egyaránt beleértve – a XIX. század közepe óta beszélhe­tünk. Teljes egyetértés uralkodik ab­ban, hogy „alapító atyja” Oszip Rabinovics (1817-1869), az 1860-61-ben megjelent első orosz zsidó folyóirat, a Rasszvet (Hajnalhasadás) szerkesztője és kiadója volt. Hadd emeljem ki nyo­matékosan: az Oroszországban publi­kált első zsidó folyóirat, nem héber, nem is jiddis, hanem orosz nyelvű volt. Rabinovics volt az első zsidó prózaíró, akire a zsidó és az orosz olvasóközön­ség egyaránt fölfigyelt. Olyan témákat és megoldásokat előlegezett meg, ami­lyenekkel később a Sólem Aléchem által művelt klasszikus jiddis irodalom­ban találkozhatunk.

Az orosz nyelven írott zsidó irodalom megjelenése és fejlődése szorosan összekapcsolódik a haszkala eszméi­vel. Ez párhuzamba állítható azzal, aho­gyan a zsidó irodalom Poroszországban, a haszkala hazájában, illetve a Habsburg-birodalomban fölbukkant és fejlődött. Ezen országok zsidó irodal­mához hasonlóan az oroszországi zsi­dó irodalom is arra törekedett, hogy a zsidók, a vallás kivételével mindenben olvadjanak össze az ország többségét alkotó népességgel. Ám az 1880-as évek elején az orosz zsidó irodalom megtette az első lépéseit a maga sajá­tos útján, s ezt az utat azután a más eu­rópai nyelveken megszólaló zsidó iro­dalom is követte. Az Orosz Birodalom bán 1881-82 során lezajlott nagy pog­romok hatására az asszimilációban hívő mászkilok közül legtöbben, ha nem mindannyian, újragondolták állás­pontjukat és nemzeti érzelműekké vál­tak, fölkarolván a Palesztinában létre­hozandó haza gondolatát. Az adott kul­turális kontextusban ez annyit jelen­tett, hogy többé nem ellenségesen vi­szonyultak a zsidó élet és a zsidó gon­dolkodás hagyományos formáihoz, s ebben újfajta érdeklődés nyilvánult. Lev Levanda, a kiemelkedő újságíró (1835-1888) példa erre a jelenségre. Ezt az új, megértő érdeklődést a XIX. század utolsó negyedében, még azok­nál az orosz íróknál is világosan megfi­gyelhetjük, akiktől idegenek maradtak a nemzeti újjászületés eszméi. Az első világháború elejére a négy nyelv – hé­ber jiddis, orosz, lengyel – közül, me­lyet az orosz zsidóság használt, az orosz a jiddis után a második legfonto­sabb nyelvévé vált. Az orosz zsidó fo­lyóiratok történetének szemszögéből pedig azt mondhatjuk, hogy ekkorra közel negyven különböző ilyen kiad­vány jelent meg. Különböztek egymás­tól politikai nézőpontból (a legnépsze­rűbb a cionista Rasszvet volt), de jelle­gük szerint is más és másfélék voltak: egyaránt megtalálhatjuk közöttük a szé­les közönségnek szóló, prózát, törté­nelmi olvasmányokat és politikai elem­zéseket tartalmazó magazinokat, de a szakfolyóiratokat (ilyen volt az Evrejszkij megyicinszkij golosz (Zsidó Orvosi Hang) vagy az Evrejszkaja skóla (Zsidó Iskola), sőt még gyermekeknek szóló folyóiratot is. Különösen érdekesek vol­tak az irodalmi művek, melyek nem­csak a zsidó olvasók, hanem általában az orosz olvasóközönség figyelmére számot tarthattak. Gondoljunk csak a költő Simon Frugra (1860-1916), illetve az olyan prózaírókra, mint Simon Juskevics (1868-1927) vagy David Aizman (1869-1922). Zsidó történetí­rói iskola alakult Simon Dubnov veze­tésével (1860-1941), amelyik akkori­ban talán a világ legjobb ilyen jellegű műhelye volt. Az iskola tagjai a szocio­lógiától és a demográfiától kezdve a ze­nei folklórig a bölcsészet minden terü­letén folytattak kutatásokat. Sok zsidó szervezetnek és társaságnak volt az orosz a munkanyelve, s az ilyen szerve­zetek száma az 1905-ös forradalom után jelentős mértékben tovább növe­kedett. Példaként említeném az 1903-ban alapított Társaság a Kultúra Előmozdításáért az Oroszországi Zsidók Körében, címűt és az 1908-ban megalakult Történeti-Etnográfiai Tár­saságot. Bár az orosz nyelv és kultúra az Orosz Birodalomban élő zsidók túl­nyomó többsége számára „idegen” maradt, az orosz zsidóság művelt része el­kezdte megfogalmazni azt a programot, amelyet jóval később, 1932-ben java­solt az amerikai zsidóság számára opus maiusábán, a Judaism as a Civilization-ben a rekonstrukcionista Mordechai Menahem Kaplan: a program alap­vetően azt fogalmazta meg, hogy a zsi­dók tartozhatnak egy időben két kultú­rához (világhoz, civilizációhoz). E har­monikus kettős kötődés legjobb, legtö­kéletesebb példáját (következményé­vel, a kettős perspektívának köszön­hető éleslátással egyetemben) Iszaak Babel (1894-1940) szolgáltatja.

Az első világháború, illetve az azt kö­vető összes szerencsétlenség – a bolse­vik forradalom, a polgárháború, a kom­munista diktatúra, a második világhábo­rú, a Soá, a késő-sztálini korszak „feke­te évei” – elemeire zúzták szét az orosz zsidóságot. Itt elegendő annyit leszö­geznünk, hogy katasztrofális törés kö­vetkezett be a hagyományban, s hogy e rettenetes események sora után – me­lyek túlságosan is jól ismertek ahhoz, hogy bele kellene fognunk részletesebb taglalásukba – semmi nem akadt, amit a múlt folytatásának tekinthetnénk. Min­den újonnan, új talajból sarjad ki.

Még a leginkább asszimilálódott zsi­dókat sem hagyhatta közömbösen hat­millió zsidó halála. A holokauszt által felkeltett nemzeti érzések legjobb kife­jeződését Julián Tuvim My zydzi polscy… (Ni, lengyel zsidók, 1944) c. írásában láthatjuk, melyet sokan az asszimilálódott európai zsidók kiáltvá­nyának tekintenek.

Kétfajta vér van: az, amelyik az ér­ben, és az, amelyik az érből folyik…. Az előbbi fajta vér tanulmányozása a fiziológusok feladata. … A másik faj­ta vér az áldozatok ártatlan vére. Korábban sohasem láthatta a világ vér­tanúk vérének ekkora áradatait. A zsidók vére a legszélesebb, legmé­lyebb patakokban hömpölygött…”

Csak az a kapcsolat, csak azok a kö­telékek egyesítenek, mondja Tuvim, melyek alapjául az utóbbi fajta vér, a vértanúk gyilkosok által kiontott vére, szolgál. Sok zsidó származású orosz író szenvedett a Tuvim-tünetegyüttesben a háború végén, illetve közvetlenül utá­na. Világos azonban, hogy egy vagy akár több jajkiáltás nem adhat okot ar­ra, hogy olyanokként skatulyázzuk be az orosz írókat, mint akiket kizárólag a múlton való siránkozás foglalkoztat. Sőt, a „tünetegyüttes” az esetek több­ségében gyorsan és nyomtalanul eltűnt az antiszemitizmus kijózanító hatására, ami az akkori szovjet állampárti ideoló­gia egyik legfőbb támasztékává vált. A zsidó tudat bármely megnyilvánulási formája az állam ellen elkövetett bűn- cselekménynek minősült, kegyetlen és erőszakos megtorlás követte. A zsidó szolidaritás frissen újraéledt érzése ter­mészetesen vesztett intenzitásából, de legalábbis visszaszorult az elme legrej­tettebb zugaiba.

A Sztálin halálát követő „enyhülés­ben” többek között természetesen a „Tuvim-tünetegyüttes” is felengedett, ám hevesebben újult ki a sztálini üldöz­tetés „fekete évei”, vagyis az 1949 és 1953 közötti időszak után, amikor a zsi­dó kultúrát szétmorzsolta, vezetői alak­jait pedig fizikailag megsemmisítette az állami terror. Ezek a kozmopolitaellenes kampány és a tömeges antiszemita tisz­togatások évei voltak; ekkor zajlott a zsi­dó orvosok pere, s a zsidók Szibériába deportálására is történtek előkészüle­tek. Két tipikus esetet veszek példaként – Vaszilij Groszmannét (1905-1964) és Borisz Szluckijét (1919-1986) -, se­gítségükkel próbálva meg föltérképezni az orosz zsidó irodalom fogalmának kör­vonalait, a háborút követő években.

Vaszilij Groszmann a háború előtt szerezte irodalmi hírnevét. A háború négy évét a fronton töltötte, a központi katonai lap tudósítójaként. Csak Ehrenburg hírneve volt nagyobb az övénél. Anyja a berdicsevi gettóban lett gyilkosság áldozata. Ő volt az első író a világon, aki részletesen leírta a meg­semmisítő táborokat. Ehrenburggal együtt ő állította össze és szerkesztette a meggyilkolt szovjet zsidók Fekete Könyvét, mely Oroszországban mind a mai napig nem jelent meg.

Itt egy nagy regényt a sztálingrádi csatá­ról, melyet a hivatalos kritika – másmi­lyen nem létezett a Szovjetunióban – először az egekig magasztalt, majd pedig nem győzte pocskondiázni, kétségkívül Groszmann zsidó neve és származása mi­att. Lehetséges, hogy csak Sztálin halála óvta meg Groszmannt a letartóztatástól. 1960-ban új regénnyel készült el: az első következetesen szovjetellenes és ellen- forradalmi regény volt a szovjet irodalom­ban, továbbá az első és utolsó példa is volt arra, hogy maga a szerző szovjet fo­lyóiratnál házaljon ilyen jellegű könyvvel. A kézirat minden példányát elkobozta a KGB. A regény Svájcban jelent meg 1980-ban. A könyvben meghatározó sze­repet játszik a zsidó téma, jelesül a dest­ruktív állami antiszemitizmus hitleri és sztálini változata. A haláltáborban játszó­dó epizódok alapján véleményem szerint az e témában bármely nyelven valaha is írott legjobb és legerőteljesebb művek közé sorolhatjuk a művet. Mindazonáltal két megfontolásból nem nevezném Groszmannt orosz zsidó írónak. Először is azért, mert legyen bármilyen fontos, de a zsidó téma nem a regény fő témája. Egy nagyobb, általánosabb kép elemét alkot­ja. Másképp fogalmazva: nézőpontja, „el­köteleződése” nem zsidó, hanem orosz, vagy esetleg találóbb lenne úgy fogalmaz­ni, hogy „nagyorosz”. Másodszor pedig mert Groszmann judaizmusa nem civili­záció. Seb, valami, ami fájdalmas: komp­lexum. Megint csak másképp fogalmaz­va: nem konstruktív, pozitív tényező, ha­nem valami negatív, provokatív. Egy élet­rajzi tény – a zsidó néphez tartozás, amit tudatosan elfogad és kinyilvánít – irodal­mi ténnyé, az író, egy orosz író sorsává válik. Orosz íróval van dolgunk személyé­ben, akinek zsidó sors jutott osztályré­szül. Abban a meggyőződésben írom ezt, hogy Groszmann esete semmiképp sem az egyetlen a maga nemében. Sok válto­zata van még a zsidó sorsnak, s ezek egy­általán nem szükségképpen olyan emel­kedettek és hősiesek, mint amilyen Groszmanné volt.

A peresztrojka előtti évtizedek

S mi a helyzet ugyanekkor, vagyis az 1970-es és az 1980-as években, a pe­resztrojkát megelőző időszakban, az emigráció orosz zsidó kultúrájával? Az orosz emigráns politikai, gazdasági vagy személyes okokból hagyja el Oroszorszá­got, s nem azért, mert úgy döntött, hogy többé nem orosz. Még ha külföldön él is, Oroszországhoz köti az emigránst kultu­rális tevékenysége, aminek eredményei, ha kedvezőek a körülmények, visszajut­nak Oroszországba. Ez minden emigráci­óra igaz, a XIX. századi „nagy lengyel” emigrációra csakúgy, mint a náci korszak német emigrációjára. Az 1971-ben meg­indult nagyszabású zsidó emigráció azonban, amit aljának nevezünk, a nem­zeti újjászületés és a hazába történő visszatérés zászlaja alatt ment végbe. Az orosz zsidók azért mentek el Oroszor­szágból, mert nem akartak többé oro­szok, hanem csakis zsidók akartak lenni. Másképp fogalmazva, s újfent hivatkozva Mordechaj káplánra: azzal, hogy elhagy­ták Oroszországot, az orosz zsidók azt választották, hogy kettő helyett egyetlen civilizáció lesz az otthonuk. Figyelmeztet­nek majd olvasóim, hogy ez utópikus el­képzelés, emlékeztetvén arra, hogy az úgynevezett „repatriáltak” az egész diasz­póra területéről származnak, s hogy a va­lódi repatriáltak, akik letelepedtek Izrael­ben, gazdag orosz irodalmat alkottak, s nem nagyon törték magukat azon, hogy elszakadjanak korábbi gyökereiktől. Két ellenérvem van e nézőponttal szemben. Általános ellenérv, hogy az emigráció nem fosztja meg az oroszt az Oroszor­szághoz fűződő jogától. (Szolzsenyicin azonban kétségbe vonta ezt, s úgy vé­lem, van némi igazság álláspontjában.) Ha azonban egy zsidó – azaz, akinek zsi­dó tudata van – hagyja el Oroszországot, nincs erkölcsi joga arra, hogy bárhogyan is ki akarja venni részét az orosz ügyek­ből, márpedig az oroszországi zsidó kul­túra legalább annyira orosz, mint amennyire zsidó ügy. Semmilyen jogcí­me nincs arra, hogy harcoljon a szovjet zsidók jogaiért, illetve csak annyi jogcí­me van rá, mint bármely más származá­sú embernek, aki ezekért a jogokért har­col. Semmilyen jogcíme nincs arra, hogy Tel-Avivban, New Yorkban vagy Nyugat- Berlinben letelepedvén irányítsa a szov­jet zsidók kulturális mozgalmát.

Második ellenérvem konkrétabb. Ve­gyük csak szemügyre a zsidó nemzeti új­jászületés orosz irodalmát Oroszorszá­gon belül, illetve Oroszországon kívül. Ez az irodalom először is jellemzően orosz nyelvű. Visszafordíthatatlanul vég­bement az asszimiláció. Az orosz a tel­jes szovjet zsidóság kultúrájának nyelv­évé vált (kivéve talán a grúziai, buharai közösségeket, illetve a Kaukázus hegye­iben élő zsidókat). Még a zsidó szamizdat legkorábbi kezdeményei is, melyek a Szovjetunió legkevésbé eloroszosított területén, a balti köztársaságokban je­lentek meg, orosz nyelven íródtak. A zsi­dó szamizdat kétségtelenül az egyik leg­fontosabb, legmeggyőzőbb jele volt az orosz zsidó kultúra újraéledésének. E szamizdat-irodalom kezdete 1970-re te­hető, és az elnyomatás ellenére a cik­künkben tárgyalt korszak végéig virág­zott. Ez elsősorban Moszkvára érvényes, de jelent meg szamizdat-antológia pél­dául Rigában és Odesszában is. A nem­zeti azonosság keresésének igénye egy politikai, vagy ha jobbcin tetszik gyakor­lati, haszonelvű döntés eredményeként született meg. E keresésnek a meghatá­rozás szerint valamiféle hősi, regényes múltban – a bibliai kor Izraeljében, a kö­zépkorban, a hitért vállalt vértanúság idején, a haluc mozgalom korában, és így tovább – és a hősi jelenben (a modern Izraelben, de nem az általuk nem ismert valódi Izraelben, hanem saját ál­maik megalkotta Izraelben) kell végbe­mennie. Félretették a múlt orosz zsidó kultúráját mint a diaszpóra-létből adódó­an rájuk nehezedő terhet, amitől ami­lyen gyorsan csak lehetséges, meg kell szabadulniuk. Az oroszországi zsidóság mai helyzete csakis „ellenszólamként” hasznos: tűnjünk el ebből az iszonyatos mocsárból, ahol nincs, és nem is lehet semmi más, csak „állatias antiszemitiz­mus”. Az érdeklődés középpontjában leginkább, sőt gyakran kizárólag a héber áll, mert ez nyújtja a kulcsot az izraeli valóság megéléséhez. (Ez a héber iránti érdeklődés később a Biblia, a Talmud nyelve, illetve a vallási hagyomány iránti érdeklődéssé szélesedhetett. Nem fog­lalkozom itt a vallási újjászületéssel, meg kívánom azonban jegyezni, hogy a hozzávezető utak egyike ez a „hebrocentrizmus” volt.) Az a fontos itt, hogy e szamizdat-irodalomnak nem sok köze van az orosz kultúrához.

A cionizmus egy különös formája ala­kult ki, mely türelmetlenségében és a di­aszpóra, de különösen a jiddis kultúra iránt érzett túlzott ellenszenvében igen hasonló volt az 1920-as évek cionizmu­sához. 1980-ban Londonban a Moszkvá­ban illegálisan tevékenykedő ulpánok (héber nyelvtanfolyamok) egyik egy­kori vezetője azt mondta, hogy az orosz zsidóság nemzeti újjászületésének fő (sic!) ellensége a szovjet jiddis újság: nem azért, mert szovjet, nem is azért, mert Kommunista és anticionista propa­ganda olvasható benne, hanem egysze­rűen azért, mert jiddis nyelvű, nem túl okos álláspont, ám az 1970-es évek vé­gének kontextusát figyelembe véve nem is valami tökéletes képtelenség fogalma­zódik meg benne. A cionizmus és az 1970-es évek elejének cionista szamizdat sajtója csakugyan nagy szerepet ját­szott az orosz zsidók történelmében, nem annyira álomból, inkább egyene­sen halálos dermedtségből ébresztette föl az oroszországi zsidókat. Kérlelhetet­len szilárdsága – vagyis az, hogy min­dent elvetett, ami nem színtiszta és egy­szerű cionizmus – először elkerülhetet­len és lényegbevágó is volt. nagyon ha­mar fölébredt azonban korunk termé­szetes vágya, hogy ki-ki térjen vissza sa­ját múltjához, megszakadt és elfeledett hagyományaihoz. Ez a vágyakozás alap­jában véve ugyanolyan volt, mint az amerikai és francia zsidók vonzódása a jiddishez, kíváncsi érdeklődésük a stetl, „apáink világa” iránt, ami semmivel sem megfoghatóbb számukra, mint az orosz- országi zsidó fiatalok számára. S ez a vágy, úgy vélem, sokkal inkább hasonlít Szluckij vagy Ribakov nosztalgiájához, mint „a távoli szeretetéhez” (s szükség­képpen a közeli gyűlöletéhez), amit az Exodus ideológusai és propagandistái hirdettek. Szluckij és Ribakov esetében azonban számolnunk kell azzal, hogy kevés emlékük van azt illetően, mi ma­radt fenn abból a zsidó civilizációból, amelyet még saját szemükkel láttak. Ribakovnál még további megszorítást je­lent az a tény, hogy nem saját magának, hanem a szovjet nyomtatott sajtónak írt. A gyökerüket kereső fiatal amerikai és francia zsidók ellenben teljesen szaba­dok. Ez a felbecsülhetetlen előnyük.

Összegezve azt mondhatnánk, hogy egységes front jött létre az orosz-zsidó irodalmon belül – ez a front legális volt a hivatalos publikációkban, s illegális (ideológiai okokból) a szamizdatban. A front az oroszországi zsidó civilizációt képviselte, annak minden nyelvi formá­jában, ami pedig érthető módon meg­töri a héber hegemóniáját. Ennélfogva van bizonyos alapja a Londonban meg­fogalmazott aggodalomnak.

Izraeli orosz literatúra

Izraelben kiléphetett a nyilvánosság elé az orosz illegális újságírás. Akkora számban jelentek meg és tűntek el fo­lyóiratok és újságok, hogy nehéz volt, de nem is volt érdemes lépést tartani az eseményekkel. E sajtótermékeknek jó­részt semmi közük nem volt az orosz zsidó kultúrához, jóllehet oroszul íród­tak és Oroszországban jelentek meg. Azok az ex-szovjet polgárok, akik az oro­szon kívül semmilyen más nyelven nem tudtak, nem maradhattak minden infor­mációs forrás nélkül, másrészt mohón hozzá akartak jutni ahhoz, amitől régi országukban meg voltak fosztva. Meg is kapták. Egyesek a Time, mások a Pent­house valamiféle pótlékához jutottak így hozzá, megint mások a mozinak szen­telt folyóiratot olvashattak, stb. E sajtó­termékeknek természetesen volt valami­lyen funkciójuk, ám ez csaknem tökéle­tesen ellentétes volt azzal, amit az orosz-zsidó sajtó egykor Oroszország­ban betöltött. Oroszországban két civili­zációt egyesített az orosz-zsidó sajtó. Iz­raelben, a zsidó államban, amelyben egyetlen civilizáció van, az orosz sajtó ettől az egy „legitim” civilizációtól tartotta távol az olvasókat – és az írókat és egy másik, Izraeltől idegen civilizációba nyúló gyökereiket erősítette meg. Gyakorlatilag úgy fogalmazhatnánk, hogy az orosz emigráns sajtó elvileg nem különbözött számottevően a Párizsban, New Yorkban vagy Buenos Airesben megjelenő orosz újságoktól és folyóiratoktól. Közülük itt csak azokkal foglalkozom, amelyek tudatában voltak ennek a ténynek, és érvekkel álltak elő, hogy orosz-zsidó kiadványokként igazolják létüket.

Először is a vallási kiadványokat kell megemlítenem, melyek esetében tökéletesen világos a raison d’étre. Megkönnyítik tudniillik azok dolgát, akik megpróbálnak visszatérni a zsidó hagyományokhoz; vagyis ezeknek a kiadványoknak van egy szilárd olvasótábora, akik számára nem cél, hanem eszköz az orosz nyelv és kultúra – ha úgy tetszik, annak eszköze, hogy az olvasó egy spirituálisán idegen országból a spirituális hazájába vándorolhasson. Nem az én feladatom megítélni, milyen kiterjedt, vagy mennyire szűk ez az olvasótábor, ám kétség sem férhet ahhoz, hogy nincs különbség az Izraelben vagy a Szovjetunióban élő olvasó között. Mindaddig, amíg vannak orosz zsidók, akik a zsidó istent keresik, az irodalomnak ez a különös ága meg fogja őrizni egyetemes orosz zsidó jellegét.

De mennyiben volt lehetséges eszményi Moszkvát teremteni a valóságos Jeruzsálemben? Az a ‘Moszkva’, melyet az asszimilálódott orosz értelmiség vitt magával Izraelbe, zsidó nézőpontból vadon volt, mely csak most kezdett el civilizálódni. S ha a valóságos Moszkvában megvoltak is e munka folytatásának bizonyos elemi feltételei, Jeruzsálemben semmilyen feltétel nem volt meg ehhez, már csak azért sem, mert nem lett volna kinek kedvéért folytatni a munkát. A fiatalok – s a gyerekek még inkább – gyorsan és visszavonhatatlanul elfelejtették ‘Moszkvát’. (Nem ez-e a fő különbség az orosz emigránsok és az orosz zsidó repatriáltak között?) Mit sem lehetett kezdeni az Oroszországban egykor virágzó zsidó civilizáció morzsáival, melyeket a 22 szerkesztőinek és közreműködőinek sikerült összeszedegetniük és magukkal vinniük. Következésképpen az áhított kettős kultúra zsidó felét teljes egészében jeruzsálemi kőből kellett építeni. A 22 „moszkovitáinak” minden abbéli képessége és óhaja ellenére, hogy mesteri módon munkálják meg a jeruzsálemi követ, az izraeli civilizáció világi része (márpedig a folyóiratnak semmi köze a vallási hagyományhoz) egyre inkább el­távolodott a diaszpóra civilizációjától, s így természetesen annak valaha Orosz­országban létezett formájától is.

Minden emigráció kísérője a visszaemigrálás. Akik csalódtak az újhazában, visszatérnek az óhazába. Tértek vissza emigránsok Palesztinából, s ugyanígy tér­nek vissza ma Izraelből Angliába, Argentí­nába, sőt még a kelet-európai országok­ba is. Csak a szovjet zsidóknak volt tiltva mindörökre a visszaút, legalábbis akkor így látszott. A megközelíthetetlen múlt iránti vágyakozás olykor az öngyűlölet, az új lakóhelytől való félelem, az attól való irtózás, vagy az általános embergyűlölet formáját ölti magára. A társadalompszi­chológusok számára ismerős ez az álla­potot, leírást is adtak róla. Cáfolhatatlan jele volt ez a szakításnak a zsidó álom­mal, vagy ha jobban tetszik, azzal az utó­piával, mely fölébresztette a zsidót a szovjet – vagy egyszerűbben fogalmazva: az orosz polgárban, s rávette Oroszország elhagyására. Ez a szakítás bizonyos cso­portok visszatérést is jelentette, visszaté­rést az orosz-zsidó irodalomtól az orosz – immár: emigráns orosz – irodalomhoz. Nagyon pontos leírást olvashatunk erről a botrányt okozó regény egyik ismertetőjé­ben. „Ez elkeseredett emigránsaink jajki­áltása, akik folyton azt követelték, hogy alijázhassanak. A szerző akaratlanul föl­tárja, hogy zavaros és hisztérikus módon, káoszként jelenítik meg a világot.”1

Úgy látom, az ebbe a típusba sorolha­tó szerzők a zsidó sorsú orosz írók kü­lön kategóriáját alkotják. Ez a sors egy­általán nem hasonlít Vaszilij Groszmannéhoz. Egyáltalán nem hősies. Tévelygő, paradox, keserűen ironikus, de zsidó sors, és tragikus. Számunkra azonban az a döntő, hogy orosz írók voltak.

Nyugatra nézve

Végül hadd szóljak néhány szót a nyu­gat-európai orosz-zsidó irodalomról. Amennyire megítélhetem, ilyen valójá­ban nem volt S ez ellentétben áll a két világháború közti szituációval: elsősor­ban ugyanis Nyugat-Európa szolgált me­nedékül ebben az időszakban az Orosz­országból elmenekült orosz zsidó értel­miségnek. A legkülönbözőbb politikai színezetű társaságok, klubok és egyesü­letek versengtek, illetve működtek együtt egymással. Természetesen bőven akadt irodalmi és zsurnalisztikái vállalko­zás. Elegendő arra emlékeztetünk, hogy a Petrográdon kiadott cionista Rasszvet bár 1918-ban felfüggesztette tevékenységét, de 1922-től Berlinben, majd 1924-től Párizsban újra megjelent, továbbá arra, hogy nagy történészünk, Simon Dubnov folyamatosan írt és publikált műveket oroszul. Mindez valódi kulturális erőt jelentett, mely – újfent mutatis mutandis – arányban állt az orosz emigráció kulturális erejével. Ám ez sem tarthatta életben az orosz zsidó kultúrát idegen országban. Az 1930-as évek közepére már megkezdődött az orosz zsidó emigráció mint kulturális jelenség hanyatlása: részben az orosz emigrációban, részben pedig tisztán zsidó környezetben és tevékenységekben (azaz a cionizmusban, illetve a diaszpóra helyi közösségeinek tevékenységeiben) oldódott föl. Hitler nem megölte ezt a kultúrát, csak megadta neki a kegyelemdöfést.

Úgy látom, helyénvaló Simon Dubnov szavaival zárnom írásomat. Az Evrejszkij mir (Zsidó világ) című, 1939-ben Párizsban megjelent kiadványban szereplő írásából idézek – talán ez volt az utolsó orosz nyelvű írása. Ezt a gyűjteményes kötetet a Párizsi Orosz Zsidó Értelmiségiek Egyesületének bizottsága jelentette meg, 1939 Évkönyve címen. Ez volt az első és utolsó ilyen évkönyv. Attól tartok, Nyugat-Európában ez volt az utolsó bárminemű orosz zsidó publikáció a holokauszt előtt.

Dubnov ezt írta:

Hadd emlékeztessünk arra, hogy a diaszpórában végbemenő akaratlan nyelvi asszimilálódás még nem jelent belső asszimilálódást, nem jelent kiszakadást a nemzeti egységből. Történelmünk folyamán népünk legjobb képviselői közül sokan idegen nyelven írtak és beszéltek. Tökéletesen elsajátítván ezeket a nyelveket, olyan gondolatokat fejeztek ki segítségükkel, melyek a judaizmus pilléreit alkotják. A judaizmus gyarapítóinak sorából nem zárhatjuk ki Philónt, Maimonidészt, Mendelssohnt, Graetzet, Hermannnt Cohent és sok más gondolkodót. A jövő nemzedékek nem fogják elfelejteni a legújabb orosz zsidó értelmiség érdemeit, akik népünk mindkét nyelvén íródott irodalma mellett orosz nyelven is alkottak nemzeti irodalmat.”2

Ábrahám Zoltán fordítása

Jegyzetek

1 22, No. 17, January/February 1981.

2 Evrejszkij mir (Paris, 1939)

*In: Jewish Studies at the Central European University. Public Lectures 1996-1999. Buda­pest, 2000 CEU pp. 147-156.

Címkék:2002-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ignatz Bubis – Nem volt nagy német*

Maxim Biller Ignatz Bubis - nem volt nagy német* Amikor Ignatz Bubis meghalt, a néme­tek megint elkezdtek hazudozni. Ha­zudtak maguknak...

A száműzetés naplója

JUDITA SALGO A száműzetés naplója* (Részletek) 1988. szept., 14. szerda Egy amerikai pszichiáter szerint, aki a lélekvándorlást bizonyított ténynek tekinti,...

Close