Szombat előfizetés 2017

A magyar-zsidó irodalom

Írta: Sárdi Dóra - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Sárdi Dóra

definícióját már rengetegen próbáltak megfogalmazni, de még nem született minden korra és történelmi helyzetre érvényes meghatározás. Elképzelhető – bármily paradoxul is hangzik, hogy a definíciókra egyébként általánosan jel­lemző örök törvényű szabályrendszer kialakítása és alkalmazása ebben a té­mában nem lehetséges, hiszen maga a tárgy, amire a meghatározás vonatkoz­na, sem állandó. Tehát a mindenkori definíció egyes kitételeit (a szerző zsi­dó származása, a nyelv kérdése, a mű zsidó tematikája) egyénenként és ko­ronként más-más hangsúlyokkal kell ér­vényesíteni.

A magyar zsidóság elmúlt két évszá­zadbeli köztes helyzetéről már sok elemző dolgozat született, amelyek egy­felől bizonyították a zsidóság magyar­sághoz kötődésének magas fokát, más­felől azonban felhívták a figyelmet a zsi­dó öntudat állandó, erős jelenlétére1.

E tanulmány a XX. sz. első két évtize­de magyar-zsidó irodalmi kísérleteinek legfontosabb aspektusait igyekszik számba venni, két szinte teljes feledés­be merült zsidó származású magyar író munkásságának bemutatásán keresztül. Műveik felélesztésével és elemzésével elképzelhető, hogy a hosszabb ideje egy helyben toporgó magyar-zsidó irodalomkutatás új lendületet kaphat, és a hozzá­juk hasonló, körülbelül még kéttucatnyi szerző azonos szempontok szerinti elemzésével irodalmunk egy újszerű és érdekes dimenzióval gazdagodhat.

Ujvári Péter2 és Kiss Arnold3 ha­sonló (vidéki, vallásos zsidó) családból származott. Kiss Arnold rabbinak ta­nult. Rabbivizsgáját követően Zsolnán majd Veszprémben, végül pedig Budán teljesített szolgálatot. A neológ hitköz­séghez tartozott, beszédeit magyarul tartotta, a zsidó hagyományokhoz mindvégig hű, de az asszimilációs fo­lyamatot nagymértékben támogató em­ber volt. Irodalmi művei – novellák, versek, elbeszélő költemények és egy hosszabb lélegzetű, önéletrajzi és fikci­ós elemekből felépülő regény, vissza­emlékezés – a vidéki zsidóknak a szá­zad új jelenségeire adott válaszaival foglalkozik.

Ujvárinak 16 éves korában világiro­dalmi érdeklődése miatt távoznia kel­lett a jesivából, a szigorú, vallásos isko­lából. Ekkor hátat fordított a zsidó élet­formának, nevét is magyarosította: Pinchas Judah Grosszmannról Ujvári Pé­terre. A névváltoztatás jól jellemzi az író azon szándékát, hogy teljesen szakítani akart gyerekkorával és az ahhoz szoro­san kapcsolódó zsidó vallással, ugyan­akkor az Ujvári nevet Érsekújvár, gye­rekkorának városa ihlette. Tehát miköz­ben véglegesen elfordult mindentől, ami addigi életének meghatározója volt, meg is teremtette a folytonossá­got. S bár a húsz éves ifjú nem végleges döntést hozott, annyi bizonyos, hogy a zsidósághoz való későbbi visszafordulá­sát már nem az ortodox hit, és életfor­ma irányította, hanem sokkal inkább a „modern” zsidó öntudaton alapuló ér­zés. Zsidóságával egyedül írásaiban ta­lálkozunk, amelyekben viszont Kisshez hasonló kérdéseket tesz fel, és hasonló megoldási javaslatokat próbál adni.

A „hogyan lehet megtartani a zsidó­ság alapvető törvényeit és a mindenna­pi életre vonatkozó szabályait, úgy, hogy közben a modem ember követel­ményének is megfelelően éljen vala­ki?” hangzású, az utókor szemszögéből feltehető kérdésre mindkét író válasza áttételes, nem arról beszélnek, hogy mi az üdvözítő megoldás, hanem a bizto­san rossz választásokat vázolják: ezek szerint a hagyományokról való teljes megfeledkezés, szélsőségesebb eset­ben pedig a kikeresztelkedés csak vég­zetes következményekkel járhat. A ne­gatív utak bemutatása által rajzolódhat ki az olvasó előtt egy vagy akár több pozitív javaslat.

A művek tartalmi kérdései több szempont szerint is elemezhetőek:

1. Álom vagy valóság

kettőssége merül fel az írásokban megjelenített vidéki, kisvárosi zsidó élet idealizált ábrázolása kapcsán. A zsidó szokásokat betartok felemelke­dése, és erkölcsi fölénye, a hitet elha­gyók tragikus sorsa, és megbűnhődése állandóan jelenlévő motívumok. A zsi­dó élet tárgyainak és szokásainak pon­tos és beható ismertetése, sokszor in­kább ismeretterjesztő céllal, mintsem a cselekmény szerves részeként jelenik meg. A műveket olvasva nem szabad ezekről a kettősségekről megfeledkez­ni, hiszen egyrészt a folklór és tárgytör­ténet számára ezek a leírások pótolha­tatlan források, másrészt viszont sok­kal inkább a művek keletkezési ideje előtti állapotot tükrözik: egy elmúlt, de visszavárt, a korabeli jelennél minden­képpen jobbnak tartott kort jellemez­nek. Hasonló jegyeket találunk a mű­vek zsidó és nem zsidó szereplői közöt­ti kapcsolatban is. Vannak példák a zsi­dók és magyarok szinte már a paroxizmusig fokozott kitűnő viszonyára, és ennek ellentétére is, tehát a több ezer éves antiszemita tradíció folytatóira.

2. A zsidó író és nyelve

kapcsolatának vizsgálata nagyon fon­tos, hiszen a zsidóság történelme során rengeteg nyelvet használt, amelyet a tör­ténelmi helyzet megváltozásával „eldo­bott”, új felé fordult. Így lehet beszélni – csak a legfontosabbakat említve – judeo-arámiról, judeo-arabról, ladinóról (judeo-spanyol) és jiddisről. A modem korban is megtalálhatóak a legkülön­bözőbb zsidó nyelvek, így a judeo-angol, judeo-orosz stb. és ebbe a vonulat­ba sorolható a judeo-magyar is. E felsorolt nyelvekben az a közös, hogy az elsa­játított nemzeti nyelvekbe a zsidók hé­ber szavakat kevertek, bizonyos leíró grammatikai szabályokat, ill. a szintaxist átalakították különböző sajátosságok szerint, néhány nyelv leírásánál a héber karakterrendszert használták (pl. jiddis).

A judeo-magyar nyelvet Kiss és Ujvári írásainak nyelvi elemzésével lehet a legjobban körvonalazni. Közös jel­lemzője az alkotásoknak, hogy magyar nyelven íródtak, ugyanakkor a szöve­gekben gyakran találkozunk jiddis sza­vakkal, mondatokkal illetve a rabbinikus gondolkodás hatásaival.

Az idegen nyelvi betétek magyar szö­vegben való megjelenésük alapján há­rom csoportba sorolhatók:

1. A magyar szövegen belül jiddis szavak használata

2. A magyar szövegen belül jiddis mondatok használata

3. A magyar szövegből kilépő, telje­sen jiddis nyelvű párbeszédek, leírások

Mindegyik esetben feltehető a kér­dés: van-e valami közös azokban a helyzetekben, amelyekben az írók a jiddis nyelvhez fordulnak?

A válasz nem egyértelmű, ám általá­ban az írók szereplőik gondolatainak idézésére, illetve a köztük lévő párbe­szédek leírására használják a jiddis be­téteket. Hőseik gondolatát vagy élőbeszédét stilizálják, egyénített beszédstí­lusukra irányítva a figyelmet, nem bíz­nak abban, hogy a szavak, mondatok magyar nyelven leírt változata tartal­mazná azt a kommunikációs többletet, amelyet az anyanyelvű olvasók számá­ra idegen nyelvi betét önmagában hor­doz. nem minden esetben, de az előfordulások többségére igaz az állí­tás, hogy az erős érzelmi hatás alatt ál­ló szereplők jiddisül szólalnak meg. Az alább hozott idézetek egy része erre is jó példa lesz.

Az első eset (1), amikor jiddis szava­kat kevernek a magyar szövegbe:

„(…) hogy a rabbi drósejaiban csakis a községi ellenzékre célozgathat s az ellenzéki „véseteket” tréfenek köteles paszkenolni az előkelő tüvekól.”4 5 (ki­emelések tőlem S.D.)

A négy jiddis szó fordítása: dróse: egyházi beszéd, vallási hitszónoklat, tréfe: olyan étel, amelyet a vallási tör­vények értelmében nem szabad fo­gyasztani, paszkenol: a rabbi ítélete vallási, közösségi kérdésekben, tüve­kól: hitközségi elöljáró.

Általános jelenségként fontos megje­gyezni, hogy a jiddis szavak a magyar nyelvtan egyeztetési szabályai szerinti ragokat kapják, tehát szerves részeivé válnak a magyar mondatnak. A mon­datrészi szerepük akkor is biztonsággal megállapítható, ha nem ismert a sza­vak jelentése. E szavaknak nincsen iga­zi magyar megfelelőjük, tehát, ha a ma­gyar változat szerepelne a szövegben, olyan körmondatokra lenne szükség, amelyek megtörnék a szöveget, és az olvasót kizökkentenék az olvasásából. A jiddis szavak viszont pontosan feje­zik ki az író mondanivalóját. Ha valaki nem is érti teljesen a szavakat, a szö­vegből áradó hangulat alapján ráérezhet jelentésükre. A jiddis szavak helyettesíthetetlenségéről magukban a szö­vegekben is szó esik.

Kiss Arnold A két világ című novellá­jában a már teljesen asszimilálódott Steinz papa mondja fiának: „Muszáj ne­ked mindennap, annál a falusi melamednél vizitelni?”6

Ebben a mondatban jól látható, mi­képp keveredik az asszimilált lipótváro­si zsidó nyelve az Atyák tradicionális nyelvével. Bármennyire is távol áll már Steinz a zsidóságtól, a falusi tanító kife­jezést mégis kerüli, hiszen a melamed egyszeriben jelent tanítót, zsinagógái mindenest, a zsidó tudományokban jártas embert.7 Egyszóval a hagyomá­nyok szerint élő zsidót. Ha a tanító kife­jezést használná, elvesztené a mögöt­tes jelentésárnyalatokat.

A második eset (2), amikor teljes mondat ékelődik a magyar szövegbe:

„És mennyit fizetnek maguk a pap­juknak?

– Nyolcszáz koronát évenként.

– Akkor önök még egy föltételt kife­lejtettek – mondogatta az ősz rektor – Mesüge müz er auch sein!”8

Ebben a rövid párbeszédben nyelv­váltásnak lehetünk a tanúi: – színtiszta magyar mondatok után az utolsó mon­dat, a dialógus csattanója jiddisül hang­zik el. Magyarul így szólna: Hát akkor annak nagy bolondnak (félkegyelmű­nek) is kell lennie! A mesüge szó jelen­tése azonban a jiddis nyelvben sokkal összetettebb, mint a magyarban. A szó jelentéstartományához a bolondságon, félkegyelműségen kívül hozzátartozik a feltétlen jóhiszeműség, és a balekság minden mozzanata is. (A mesüge a hé­ber saga’a Gazdagítja a szó jelentését az is, hogy nemcsak a szó jiddis, ha­nem az egész mondat, amelyben el­hangzik. Ezáltal a szó nincsen kiszakít­va eredeti környezetéből, a többletje­lentést, a hozzátapadt hangulatot egy­értelműbben hordozza. Ha e jelentés­sel értelmezzük a párbeszédet, jóval csattanósabb a rektor véleménye an­nál, mintha magyarul állna a mondat. Az első esettől eltérően itt inkább nyel­vi finomságról van szó mintsem más­képpen megoldhatatlan szöveghely­zetről. A kifejezés és az egész mondat helyettesíthető lenne, és végeredmény­ben a párbeszéd lényegén nem változ­tatna a magyar verzió használata. Az író mégis szükségét érzi, hogy a főnév egé­szen pontos kiválasztása érdekében megtörje a magyar szöveget, hogy így a helyzet (az alacsony fizetés) lehetetlen­ségére nyomatékosabban mutasson rá.

A harmadik eset (3), amikor teljes jiddis szövegrészeket találunk a novel­lákban. Míg az első kettőre mindkét vizsgált író alkotásaiban találunk pél­dát, addig a harmadik csak Kiss Arnold szövegeiben lelhető fel. Hála gyakran előfordul, hogy egy-egy hosszabb pár­beszédet teljes egészében jiddisül idéz. A legszembetűnőbb példa erre a Dagobert című novellában található.9 Az író szándéka minden bizonnyal, hogy hitelesítse a szituációt, ugyanak­kor ez az eljárás kétélű fegyvernek bi­zonyul, hiszen a hosszú sorokon ke­resztüli jiddis fecsegés elidegeníti a jid­dist nem értő olvasót, akinek át kell la­poznia ezeket az oldalakat anélkül, hogy egy szót is megértene.

Ezen a ponton merül fel a kérdés, hogy az írók tesznek-e valamit annak érdekében, hogy a jiddisben nem jára­tos olvasókat eligazítsák?

A két író eljárása különböző. Kiss Arnold csak nagyon ritkán ad magyaráza­tot vagy fordítást a jiddis szövegekhez, betétekhez. Ezek fordítások hiánya még feltűnőbb, ha számba vesszük, hogy ahol bármilyen más nyelvet hasz­nál, legalább közli, hogy a következő szöveg, mondat milyen nyelven van: („stílszerűen németbe fordult az elmél­kedés”,10 „Steinetzné mondta egy uzsonna alkalmával a felszolgáló inas­nak hamisítatlan olasz kiejtéssel: Govanni, prego e gópel.”11 (kiemelés tőlem – S.D.). Ez utóbbi mondatban az idegen nyelvre való reflektáláson túl még egy érdekesség van. A gópel jiddi­sül jelenti a villát, tehát S.-nének ha idegen nyelven próbál beszélni, akarat­lanul, ösztönösen, jiddis kifejezések jutnak eszébe. A novella szerint, hiába fordít valaki hátat a hagyományoknak, az „apanyelvét” elfelejteni nem tudja.)

Kiss Arnold bizonyos helyzetekben fordítja a jiddis nyelvű szövegeket, de ezekben az esetekben semmilyen logi­kát nem találunk. Előfordul, hogy ma­guk a szereplők magyarázzák meg a szavakat: erre példa a 14. jegyzetben hozott idézet.

Általában azonban a magyarázatok meglétéről vagy éppen hiányáról csak annyit gondolhatunk, hogy csak azokat a kifejezéseket látja el jegyzetekkel, fordítással, amelyek nem tartoztak a korabeli „jiddis-zsidó nyelvhasználat” körébe.12 Mindebből azt a következtetést lehet levonni, hogy valószínűsít­hetően Kiss Arnold kizárólag és csak zsidók számára írt. A korabeli általános zsidó szóhasználatba a fenti szavak és kifejezések beletartoztak, a különböző jelentésárnyalatok kifejezésére a min­dennapi életben alkalmazták őket.

Kissel ellentétben Ujvári Péter mindig pontosan ügyel a jiddis részek ért­hetővé tételére. Azokat a szavakat ugyan, amelyek a zsidó szokásokra, ri­tuális előírásokra vonatkoznak, ő sem fordítja, de minden más, bonyolultabb jiddis kifejezést, mondatot a lap alján jegyzetekkel lát el. A fordításon kívül többször rövid magyarázatot is fűz a jid­dis szövegrészekhez. Ujvári Péter eseté­ben feltételezhető, hogy nemcsak zsidó közönségnek szánta regényeit. A jiddis elemeket használja, hiszen ezekkel pró­bálja a „couleur locale”-t megteremteni és hitelesíteni az általa elbeszélt törté­neteket, de ugyanakkor be is akarja mu­tatni a zsidók életét azoknak, akik azt nem, vagy csak kevéssé ismerik.

A művek nyelvezete döntően ma­gyar, így ezeket a szövegrészeket is megvizsgálnánk. Találhatóak-e benne olyan sajátos elemek, amelyek valami­fajta egységes képpé állíthatóak össze, bizonyítva a két író alkotásainak közös eredetét, hátterét.

Az olyan, nyelvjárásokból átemelt szavak, kifejezések, mint: „nem a”; „fe­küdniük”; „búvócska”; „gyüjjön”; „kigyelmed”; „vónék”; „mék”; „barátság­búl”; „kend”; stb. a szereplők földrajzi kötöttségeire is utalnak.13 A fent idézett szavakat, kifejezéseket a zsidó sze­replők használják a művekben. Több­ször előfordul az is, hogy egy mondaton belül követik egymást a jiddis és ma­gyar tájszólásbeli szavak. Ez a tény is megerősíti azt a feltételezést, hogy az írók a leghitelesebb ábrázolásra töre­kedtek, amelynek fontos összetevője a beszéd stilizációja. Hogy a korabeli nyelvhasználat valóságának megfelel-e ez a megjelenítés, nagyon nehéz vála­szolni, mivel semmifajta hangzó doku­mentum nem áll a rendelkezésünkre. Ha azonban számba vesszük, hogy a XIX. század első felében Magyarország­ra letelepedő zsidók többségének már a XX. század elejére magyar volt az anyanyelve, akkor valószínűsíthető, hogy egy adott térségben letelepedett zsidók, az ott használatos nyelvváltoza­tot sajátították el, így is azonosulva az őket körülvevő közösséggel. Ilyen gyors ütemű és nagy tömegeket érintő nyelvi akkulturáció máshol nem történt ebben a korszakban Európa e térségében.

Itt fontos kitérni a nem zsidó sze­replők nyelvhasználatára is. Jel­lemzően Ujvári műveiben találkozunk a helyi parasztság beszédével. Az uj ke­resztény című regénynek paraszti nyel­vezete értékes forrásanyaga lehetne a nyelvjárás-kutatásnak. A Földanyánk lo­vagja; egyik főszereplője, a zsidó Baum Jónás, a magyar parasztok beszédét hallgatva a következőket mondja:

„Hallottad mit beszéltek? Ezeket meg lehet érteni. Ezek másként beszélnek, mint a Budayk és a Bodayk. Istenem milyen boldog vagyok, hogy egyszer már olyan magyar szót is hallottam, amely nem úgy hangzott, mikor idegen nyelven beszélnek.”14

Az idézett szövegben a regény „mon­danivalójához” igazított kijelentéssel találkozunk, de az nem vitatható, hogy az asszimilálódni kívánó zsidó, a több­ség (ez esetben a parasztság) nyelvhasználatát tekintette elsajátítandónak.

A jiddis és tájszólási elemeken kívül van a szövegnek egy harmadik nyelvi összetevője is, az elbeszélő mondatok, amelyeknek szintén megvan a maguk különlegessége a mai olvasó számára, túldíszítettségük, idegen (elsősorban latin) hangzásuk, furcsa jelzős szerke­zetük miatt. Néhány példa:

„a disznó egy korrekt állat”15

„a temető nem egzisztál”16

„ezt pertraktálták vacsora közben is”17

„akceptábilis ember”18

„allűrökkel rendelkező hitközség”19

„apai dorgatórium”20

„terjedelmes embonpoint-jének né­mi megcsökkenése”21

„halványlilakék gőzeke”22

Az eddigi elemzés a szöveg elemeit, a szavakat, a mondatokat érintette. Iz­galmas kérdés, hogy a szöveg egészét vizsgálva, találhatóak-e sajátos, kifejezetten csak ezekben az írásokban előforduló megoldások?

A válaszra elsősorban Ujvári Péter re­gényei alapján lehet válaszolni. A jesivában elsajátított gondolkodásmód erősen rányomta bélyegét Ujvári későb­bi munkásságára. Ezekben a tanházak­ban elsősorban a Talmud könyveinek értelmezése áll a középpontban. Ezek megértéséhez természetesen egy, a szokványostól eltérő gondolatmenetre van szükség, amelyre jellemző a hierar­chikusan felépített logikai menet; a kér­désre kérdéssel válaszolás; az érvek és ellenérvek párhuzamos felsorakoztatá­sa; a tanmesével, közmondással reagá­lás; bibliai idézetek használata. Ujvári műveiben az imént felsoroltak majd­nem mindegyikével találkozunk:

„Kinek kell a sakter? Nekünk? Mert nekünk muszáj vágatni. De ha muszáj vágatni minek fizetjük a gabellát?

Hátha nem fizetném a gabellát, a henteshez küldetne vágatni a hitköz­ség? Egy idea se. A metsző úgy vágna nekem, mintha fizetnék. Mert miért? Mert mit csináljak én metsző nélkül? Hogy élhetek én metsző nélkül? És ha nem élhetek metsző nélkül, miért fizes­sek érte? A levegő nélkül sem élhetek és talán a levegőért fizetnem kell? Ami kell, az kell. És mi következik ebből: ebből az következik, hogy nekem tulaj­donképpen nem is kellene fizetnem ér­te. Hát kinek kell fizetni?”23

Az idézet pontosan mutatja be, mi­képpen épülhet be egy magyar nyelvű szövegbe a zsidó szóbeli hagyomány, a Talmud logikai menete. Egy átlagos olvasó számára idegenül hathatnak az ilyen monológok, kicsavartnak, erőltetettnek érzi azokat, míg egy, a Talmudban járatos ember számára talán fel sem tűnik különlegességük.

Kissnél a fenti kategóriák közül csak a példázatok és a bibliai idézetek gya­korisága figyelhető meg, ami rabbiságára vezethető vissza, hiszen a szószéken beszélők előszeretettel szövik beszé­dükbe az elmúlt korok történeteit:

„Ő bizonyára olyan lesz a tóra kutatá­sában, Isten tanának fürkészésében, mint az a híres bölcs aki, amidőn elme­rülve a talmud tanulmányozásában, lo­bogó láng, a lelkesedés tüze hevité át egész bensejét, és ha ilyenkoron egy madár szállott el a feje fölött, szájából fölcsapódó forró lehelet elperzselte a mitsem sejtő fecskemadár szárnyait.”24

„Mikszáth a szájával írt – minden so­ra magán hordja az élőszóbeli elbeszé­lés közvetlenségét.” – írja Szerb Antal a korszak nagy magyar elbeszélőjéről.25 Ám ugyanilyen találó e megjegyzés a két vizsgált alkotóra vonatkoztatva is. S ahogy Mikszáth sikeresen ragaszkodott a látható, hallható magyar valóság áb­rázolásához, úgy tarthatjuk hitelesnek és specifikusnak az Ujvári és Kiss mű­veiben bemutatott zsidó világot is.

Az eddigiekben felvázolt még megol­datlan tartalmi és filológiai problémák magyarázhatják, hogy a két vizsgált szerző miért nem került még sohasem a kutatók figyelmének előterébe. E kér­dések ismertetése után azonban érde­mes kijelölni az alkotások helyét a ma­gyar irodalmon belül, hiszen

A magyar irodalomtörténet

általános keretét véve kiindulópontul, a két író és műveik elhelyezése lenne vizsgálódásom valódi célja, s talán egy szélesebb körbeni megismertetés alapja. Annak ellenére, hogy munkásságuk ab ovo a magyar irodalomtörténet része – hi­szen magyar nyelven íródtak és Magyaror­szágon élő emberekről szólnak – mellőzöttségük mégis érthető, hiszen ol­vasóik többnyire zsidók voltak, és az írók­nak is e közönség elérése volt a fő céljuk. Ennek ellenére a művekben egészen pontosan kimutathatóak a korabeli magyar irodalom hatásai, illetve a korban g uralkodó irányzatok tudatos vagy tudatlan követése is. A két író közül elsősorban Ujvárit tartom teljes mértékben kora jellemző írójának, akinek művei nagyon sokban hasonlítanak a századfordulón és a század első két évtizedében keletkezett más irodalmi alkotásokhoz. Kiss is beso­rolható eme irányzatba, de az ő művei túl direkten törnek céljai elérése felé, és en­nek a kicsit talán erőszakos írásmódnak művei esztétikuma esik áldozatul. Ha egy elképzelt könyvespolcon kellene elhe­lyezni műveit, akkor azokat az „egyebek” körébe utalnám, míg Ujvári alkotásait a szoros ábécérendbe sorolnám, közvetle­nül Tömörkény művei után.

Tömörkény és Ujvári is Szegeden kezdte írói pályafutását. Mindketten előbb újságírók voltak, majd később önálló köteteket adtak ki, de életük vé­géig dolgoztak különböző újságoknál is. Mindketten foglalkoztak tudományos anyaggyűjtéssel, és anyagrendszerezés­sel. Tömörkény több tudományos folyó­iratban jelentette meg változatos, általá­ban néprajzi témájú cikkeit.26 Ujvári, mint az ismeretes, a Zsidó Lexikon szer­kesztője volt, ő maga is több cikkének szerzője. Tehát a hasonlóság e terüle­ten is kimutatható, hiszen mindketten egy eltűnőben lévő, a korukbeli több­ség számára ismeretlen életmód, világ­látás „adatait” próbálták a nagyközönség számára összegyűjteni. Irodalmi munkásságukra is ez jellemző.

Tömörkény és Ujvári is egy választott témát dolgoz ki egész életében, ettől szinte egy írásuk sem tér el, munkássá­guk minden darabja egy irányba mutat: bemutatni és megismertetni Tömör­kény esetében a szegedi tanyasi világot, Ujvárinál pedig a vidéki zsidóság életét.

Tömörkény István művei,27 mint azt a jegyzetbeli felsorolásból is láthatjuk.

Ujváriéinál sokkal több kiadásban lát­tak napvilágot.28 Tömörkény minden kötete a szegedi tanyák világával foglal­kozik, ez alól csak néhány kivétel, de ezen kivételekben is a művek főhőse a tanyasi világból a városba érkező le­gény toposzát dolgozza ki.

A művek mindegyike nagyon gazdag az adott világ bemutatását szolgáló ada­tokban. „Kötetei kortörténeti okiratok, (…) a tanyasi levegőnek utánozhatatlan feltámasztásai”.29 Mintha legfőbb törek­vése az lenne az írónak, hogy egészen pontosan, szinte dokumentumszerűen tárja olvasói elé ezt az eltűnőben lévő világot. Tömörkény ezen törekvését Mó­ricz így fogalmazza meg:

„…elkapta minden szavát, fordulatát, mozdulatát, testi és lelki pillanatait, a köhintése, a szemrebbenése módját, a tarisznyájának eredetiségét az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt.”30

Azt a világot, amely a városiasodás felgyorsulása következtében, már alig megragadható, de melynek gazdagsága – meglátása alapján – nem múlhat el nyomtalanul. A küszöbön lévő változás­ról Tömörkény több helyen is szól írá­saiban: „Változik a világ és változunk benne mi magunk is”, „Másként van már, mint régente”.31 Az elmúló világ felett Tömörkény talán kevesebb bána­tot érez, mint Ujvári. Tömörkény a világ természetes folyamatairól szól, a fejlődés elkerülhetetlenségéről, míg ve­le szemben Ujvári írásaiban a nosztalgi­án kívül, a történetek végkicsengésé­ben arra is találunk utalást, néhol köz­vetlen megjegyzéseket is, hogy a válto­zásokat meg kell állítani, hogy az irányt meg kell változtatni, hogy a változó dol­gok nem egyszerűen egy más világot hoznak majd, hanem tragédiával jár­hatnak. Ennek lehetséges magyarázata­iról már szóltunk az előbbiekben.

Visszatérve a két író szemléletének hasonlóságaira most a legfontosabb egyezést vesszük számba, a nyelvit. Ujvári és Kiss nyelvhasználatát már ele­meztük, és végkövetkeztetésként arra a megállapításra jutottunk, hogy sze­replőiknek hiteles bemutatásakor a már említett életmódból fakadó jellemzőkön túl, leginkább a nyelvi sajátságokra fek­tetik a hangsúlyt. A nyelvi fordulatokra, a különböző nyelvekből átemelt szavak­ra, kifejezésekre hozott példák szándé­kom szerint mind ezt a célt szolgálták.

Ha a Tömörkény szakirodalmat vizs­gáljuk, azt látjuk, hogy nagy többségük az író művészetében legfontosabbnak éppen nyelvhasználatát, stílusát tartja. „(…) legmaradandóbb ajándéka a ma­gyar irodalom számára: Tömörkény stí­lusa”.32 Tömörkény leírásaiban ponto­san ügyel, hogy mindig a megfelelő táj­szót használja, szólásokkal és szófordu­latokkal színesíti, és egyben hitelesíti szereplőinek és történeteinek leírását. Szinte minden művéből lehetne példát hozni, álljon itt most csak egy mutatóba:

„(…) Csónakját a vízbe betolja a ha­lász. Pipára gyújt, a keczét kiveti, az ev- edzőt a cziklonyba behúzza s állva egy­felől fogja a kecze kötelit, másfelől az evedző nyelét, lassan ziklant arra lefe­lé, víz alá (…).”33

Ha visszagondolunk az előző fejezet jiddis szavakkal teli példáira, azonnal látjuk a hasonlatosságot: ez a pár mon­dat sem érthető egy átlagolvasó számá­ra. Míg Ujvári műveiben a jiddis szavak okoztak megértési nehézséget, addig itt a tájszavakat nehéz beazonosítani. A két eddig vizsgált íróhoz hasonlóan Tömör­kény sem látja el mindig jegyzetekkel írásait. Tömörkény műveinek nyelveze­tét vizsgálva, egyértelmű, hogy nemcsak a szavak szintjén találunk népnyelvi ele­meket, hanem mondatszerkesztésében is. A népi beszéd sokszor lomha lassú­ságát, körülményességét is pontosság­gal követi. Stílusa teljesen azonosul a népnyelv belső szerkezetével:

„Nem lehet mondani, hogy jó idő vol­na, mivel hogy – nincsen jó idő.”34 Vagy: „Kukoriczát, dinnyét, szalmát őriz kerti csősz is némelykoron, már hogy minek van ideje.”35

A tanyasi emberek gondolatmenetét is hűen tükrözik dialógusai:

„Azt mondja a Mihály:

– A szalonnáért én már nem igön mék föl a létrán a padlásra.

Az asszony mondja:

– Majd föl mék én.

Azt mondja Mihály:

– Az eke után se tudok már járni.

Azt mondja az asszony:

– Majd járok én.

Azt mondja Mihály:

– Hát aztán köllök én így is?

Azt mondja az asszony:

– Te vagy énneköm így is mindennöm.”36

Ennyi idézett mondatból is világosan látható, hogy Tömörkény írásaiban a valóság leírása leginkább a művekben használt nyelv és a bemutatott világ legkisebb részletekig való ismerete ál­tal válik pontossá és igazzá:

„A valóság teljes megragadásának, megörökítésének a szenvedélye ábrá­zoló stílusát megduzzasztja, bő ned­vekkel járja át. A realizmus, az ábrázo­lás páthoszának nevezhetnénk ezt a stílust (…). A maga tömör numerozitásával, sokszor szinte kimeríthetően szabályos mondatritmusával a valóság­nak minden kis elemét megragadni, összezsúfolni igyekszik.”37

Ebből a rövid, Tömörkény művésze­tét ismertető összefoglalásból annyi bi­zonyosan kiderült, hogy Tömörkény írá­sai sokban hasonlatosak Ujvári és Kiss műveihez. Mindhármuk munkássága a századelő leíró jellegű, naturalista mű­vészetéhez tartozik, amelyben az érzékletes megjelenítés folklórral telített stílusa volt a vonzó, tehát műveik egy, a korabeli világot jobban megismerni vágyó olvasó számára jelentenek elsősorban élvezetet.

A dolgozat írójának célja e párhu­zammal, hogy megpróbálja bebizonyí­tani: a két elemzett zsidó szerzőnek he­lye van a magyar irodalomtörténetben. Tömörkényt a mai napig olvassuk, és műveit forgatva örömmel emlékszünk egy elmúlt világra:

„Tömörkény életműve (…) őrzi a ma­gyar parasztélet századfordulói emléke­inek archívumát.”38

Ha az esztétikai szempontok

nagyítója alá tennénk két szerzőnket, Kiss Arnold műveiben sok „hibát” talál­nánk. Novellái rengeteg esetben túlírottak, egy bizonyos cél fele törnek, és efe­lé haladva sokszor megfeledkeznek olva­sójukról. Hosszú, sokszor túldíszített mondatai nagyon megnehezítik az olva­sást. Történetei inkább példázatok, mint­sem valódi cselekményes művek, de pél­dázatnak ugyanakkor nem elég tanulsá­gosak, a levonható következtetésekből nehezen áll össze a tanítás. Kiss Arnold rabbi volt. írásai világi történetek, ame­lyekből azonban a szószéken álló tudós fájdalmas kiáltása tisztán hallik ki: „Zsi­dók, ne hagyjátok el Apáitok hitét és szo­kásait!” Nem tudni, hogy elérték-e célju­kat a művek, de annyi bizonyos, hogy a mai olvasó számára már sokkal inkább kortörténeti adatgyűjtemények, mintsem szépirodalmi alkotások.

Ujvári regényeivel egy kicsit más a helyzet. Őt sokkal inkább nevezném tu­datos írónak, olyannak, aki nem pusz­tán tanítani kívánja olvasóit, hanem rabbinikus és világi műveltsége felhasz­nálásával önálló, irodalmi igényű műve­ket kívánt alkotni. írásaiban a cselek­mény különböző szálai nem maradnak elvarratlanul, az apró részletek végül is kerek egésszé állnak össze egy. Törté­netei izgalmasak, figurái nem mind egy kaptafára készültek. A művek befejezé­sei azonban nála is egyneműek: min­den zsidó, aki elhagyta hitét, elkárhozik. Ugyanaz a félelem járja át őt is, mint Kiss-t: a zsidóság el fog tűnni, fel fogja adni mindazt, ami immáron több mint öt évezred óta sajátja. Ez a szoron­gás, az első fejezetben leírt történelmi folyamatok ismeretében nem alaptalan, pontosan tudjuk, hogy a zsidóság né­hány évtized alatt milyen változásokon ment keresztül. A hagyományok követé­sét fontosnak tartó ember, függetlenül attól, hogy hívő-e, rabbi-e, vagy csak egyszerűen zsidónak tarja magát, értet­lenül áll a többséggel szemben, akiket a modernség száguldása magával raga­dott, akik mindentől, ami addig megha­tározó volt számukra. El tudnak-e sza­kadni. Attól is tart, hogy a tagadás nem marad büntetlenül. Az íróember tehát nem tehet egyebet, mint felhívja a fi­gyelmet a veszélyekre, és talán egy ki­csit feketébben rajzol. Bízik abban, hogy a rosszra fordult sorsok megírásá­val célt érhet el. A leghitelesebb ábrázo­lásra törekszik, hogy meséi valóságos­nak tűnjenek, ne pedig (rém)álmoknak.

E tanulmány talán közelebb vitt ah­hoz, hogy végre érdemben lehessen foglalkozni a magyar-zsidó irodalom­mal, annak puszta létének megkérdője­lezése nélkül. Érdemes megjegyezni, hogy magyarországi zsidó írók létezé­séről egy angol nyelvű novella-antológia is tanúskodik, amelynek a dolgozat szempontjai szerinti elemzése után ki­rajzolódhatna a magyar-zsidó irodalom Holocaust előtti vonulata.39 A gyűjte­mény (melynek magyar nyelvű megfe­lelője máig nem látott napvilágot), ere­deti nyelvre való „visszafordítása” lehet­ne az ebben az irányban tett első lépés.

*

Szerkesztőségünk a fenti tanulmány­ban felvetett kérdések mentén tovább­ra is vizsgálni szeretné a magyar-zsidó irodalom egy eddig feltáratlan vonula­tát. A vészkorszak előtt, főként a zsidó sajtóban közzétett prózai írások tükré­ben arra a kérdésre keressük a választ: létezett-e népi zsidó irodalom? E tárgy­ban szerkesztőségünk a közeljövőben szimpóziumot rendez és tematikus mellékletet kíván megjelentetni.

Kiss Arnold munkái

Novellás kötetei:

Kiss Arnold: Ifjak és Öregek. Magyar Zsidó Könyvtár VII. kötete. Sorozat szerkesztő: Patai József, Budapest, Márkus, [1906.]

Kiss Arnold: Álom és Valóság. Budapest, Springer ésWolfner, 1913.

Kiss Arnold: A háború legendái. Budapest, Universum Irodalmi Társaság, 1916.

Kiss Arnold: A Fekete Horovitz és más elbe­szélések. Budapest, Múlt és jövő. Korvin Test­vérek. [1923.]

Kiss Arnold: Lear király és más elbeszélések. Budapest, Remény könyvek, Korvin Testvérek [1923. után.]

Kötetben megjelent fordításai:

Rosenfeld Morris: Gettódalok.(fordította Kiss Arnold) Budapest, Deutch, 1908.

Salamon Ibn Gabirol, (fordította Kiss Arnold) Budapest, Glóbus, 1922.

Sámuel Hanagid ibn Nagréla. (fordította Kiss Arnold) Budapest, Bíró, [1928.]

Ujvári Péter munkái

Kötetben megjelent regényei:

Ujvári Péter: Legendák és krónikák. Szeged, Endrényi. 1905.

Ujvári Péter: Az új keresztény. Budapest, a szerző kiadása, 1908.

Ujvári Péter: Földanyánk lovagjai. Budapest, Springer és Wolfner, 1914.

Ujvári Péter: Astarte temploma. Budapest, Kultúra, 1918.

Ujvári Péter: A bosszúálló isten. Budapest, Kultúra, 1920.

Ujvári Péter: A túlsó parton. Budapest, Zsidó Szemle, 1920.

Ujvári Péter: A cédrusfa daliája. Budapest, Rajna Rosenfeld Pál, 1921.

Ujvári Péter: A mécs mellett. Budapest, Sprin­ger, 1931.

Felhasznált irodalom

Bahtyin, Mihail: A szó esztétikája. Budapest, Gondolat, 1976.

Bérezi Géza: Nyelvjárás és stílus. Budapest, Gondolat, 1961.

Berkes Imre: Bülbül hadnagy. Néhány drága nap Galíciából. Budapest, Atheneum, 1917. Büchler Sándor: „A magyar irodalom terjesz­kedése a zsidó között”, in: IMIT. Évkönyv 1905, 259-265.

Csefkó Gyula: „Tanulmányok a szaggatott stí­lusról”, in: Nyelvőr 40, 1911, 377-379.

Deáky Zita – Csorna Zsigmond – Vörös Éva (szerk.): …és hol a vidék zsidósága…Történeti és néprajzi tanulmányok a falusi, mezővárosi zsidók és nem zsidók együttéléséről. Budapest, Centrál Európa Alapítványi Könyvek 2, 1994. Dormándi László és Juhász Vilmos (szerk.): Új Lexikon. V. kötet.. Budapest, Dante-Pantheon, 1936.

Dubnov, Simon: A zsidóság története. Buda­pest, Gondolat, 1991.

Eisler Mátyás: „A zsidó irodalom határkérdé­sei”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1926, 142-152. Friedmann Dénes: „Kiss Arnold”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1939, 6-8.

Gervai Sándor: „Kiss Arnold a költő és író”, in: Múlt és jövő, 1941, 13-14.

Goldziher Ignác: „Abuvalid”, in: Magyar Zsidó Szemle, 1896, 1.

Grózinger M. József: A jiddis nyelv pszicholó­giája. Libanon füzetek 3. Budapest, 1936. Guttmann Mihály, Hevesi Simon, Lőwinger Sámuel (szerk): Emlékkönyv Dr Kiss Arnold budai vezető főrabbi hetvenedik születésnap­jára. Budapest, Lőwinger Sámuel, 1939.

Hana Wirth-Nesher: „Between Mother Tongue and native language: Multilingualism in – Henry Roth’s Call it Slee.”, Prooftexts 10, 1990, 299-312.

Handler, Andew: Ararát. Collection of Hungarian-Jewish Short Stories. New Jersey, 1977.

Hetényi Zsuzsa: „A zsidó irodalom fogalma”, in: Remény, 1998. augusztus-szeptember, 39-42.

Hetényi Zsuzsa: „Az orosz-zsidó irodalom váz­latos története (1860-1930)”, in: Tiszatáj, 1998. 9, 42-51.

Horváth János: Aranytól Adyig. Budapest, Pallas, 1921.

Kádár Judit: „Az antiszemita magyar regény”, in: Kritika, 1998. július, 26-30.

Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Ma­gyarországáról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12.

Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, pol­gárosodás. Budapest, Cserépfalvi, 1994. Kecskeméti Ármin: A zsidó irodalom történe­te I-II. Budapest, Bethlen Gábor Könyvkiadó, 1994.

Kende Péter: „Zsidó Magyarország”, in: Kriti­ka, 1997. február, 6-10.

Keszi Imre: „A zsidóság irodalmi szerepe a XX. században”, in: Libanon, 1937. szeptem­ber október, 109.

„Két új könyv”, in Múlt és Jövő, 1923, 283-284.

Kókay Gyula és V. Windisch Éva (szerk.): A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1848-1905-ig. Személyi rész II. kötet. Akadé­miai-Argumentum, Bp. 1997.

Kovács András: „Asszimiláció és identitáskere­sés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Kozocsa Sándor (sajtó alá rendezte): Magyar Könyvészet. 1911-1920. Budapest, 1939. Komjáthy Miklósné (szerk.): Magyar Könyvé­szet. A Magyarországon írott könyvek szakosított jegyzéke. Közreadja az OSZK. Budapest, 1984.

Magyar Szó. 1899. október 14-től december 31-ig megjelent számai.

Molnár Ernő: „Új könyvek”, in: Múlt és jövő, 1906. január, 39.

Nagy Révai Lexikon XII. kötet. Budapest, Ré­vai Testvérek Irodalmi Intézet, 1915.

Ortutay Gyula: Tömörkény István. Szeged, 1934.

Patai Edit: „Földanyánk lovagjai”, in: Múlt és jövő, 1914, 397.

Patai József: „Búcsú Ujvári Pétertől”, in: Zsidó Szemle, 1931. január 23. 5.

Péter László: Tömörkény világa. Budapest, Lord, 1997.

Péter Ujvári: By Candellight. (fordította: Handler, Andrew). Ruthford-Madison-Teaneck, Fairleigh Dickinson University Press, 1997.

Petrik Géza (szerk.): Magyar Könyvészet

1901-1910. Budapest, Magyar Könyvkeres­kedők Egyesülete, 1917.

Pfeiffer-Papp Izsák: „A Fekete Horovitz és más elbeszélések”, in: Múlt és jövő, 1923, 326. Pintér Jenő: A magyar irodalom története VIII. A magyar irodalom a XX. század első felé­ben II. Budapest, Franklin, 1941.

Podhardszky György: „Az etnográfus Tömör­kény, I-III”, in: Magyarország, 1917. július 22, 10-11, 1917. augusztus 9, 7-8, 1917. augusz­tus 19, 10-11.

Raáb Andor: „Zsidó irodalom-magyar iroda­lom”, in: Zsidó Szemle, 1919 dec., 26-56. Romaine, Suzanne: „Code-switching and Communicative Competence”, in: Bilingualism, Chapter 4, New York, Basil Blackwell, 1989, 110-163.

Scheiber Sándor: „Ujvári Péter ébresztése kül­földön”, in: Nagyvilág, 1978, 139.

Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. Bu­dapest, Makkabi, 1996.

Shlomo Spitzer: A középkori zsidó történe­lemből: Askenázi zsidóság a keresztes háború előtt. Értesítő 14. szám. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1996.

Schön Dezső: Tízmillió zsidó nyelve. Kolozs­vár, 1942.

Singer és Wolfner cég kiadványjegyzéke 1928. szeptember 1-től.

Szabó S. Vilmos: „Emlékezés Ujvári Péterről”, in: Múlt és Jövő, 1933, 108.

Szabolcsi Lajos: „Kiss Arnold új könyve”, in: Egyenlőség, 1915. november 21, 15.

Szerb Antal: A magyar irodalom története. Budapest, Révai, 1943.

Szinyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. kötet. Budapest, 1914.

Szombat. 1910. február 19. száma.

Takács Menyhért: „Könyvesház rovat”, in: Bu­dapest Hírlap, 1909. (118. szám.) május 20, 30. Tisbi Illés: „A mécs mellett”, in: Múlt és jövő, 1931, 412.

Kovács Sándor Iván és Péter László (szerk.): Tömörkény emlékkönyv. Szeged, 1996. Tömörkény István: Célszerű szegény ember. Szeged, 1922.

Tömörkény István: Ne engedjük a madarat… s más holmik. Budapest, Franklin, 1911. Tömörkény István: Népek az ország használa­tában. Budapest, Gáltos, 1917.

Tömörkény István: Vizenjárók és kétkezi mun­kások. Szeged, Engel, 1902.

Török Petra (szerk.): A határ és határolt. Töp­rengések a magyar-zsidó irodalom létformái­ról. Budapest, Yahalom, 1997.

Ujvári László: „A Jesívától a francia irodalo­mig”, in: Múlt és jövő, 1931, 184-185.

Ujvári Péter (szerk.): Magyar Zsidó Lexikon. Budapest, Zsidó Lexikon, 1929.

„Ujvári regénye”, in: Népszava, 1909. június 13,4-5.

Várkonyi Nándor: A modern magyar iroda­lom. Budapest, 163-350.

Bacher Vilmos: „A zsidó irodalom fogalmá­ról” in: Magyar Zsidó Almanach, 1911, 193-194.

Vas Ottó: „Kettős nyelvi értelem”, in: A hűség nyelve, Bratislava, Madách, 1985, 78-80. Weisner Jakab 25 éves jubileumára kiadott emlékkönyv. Kéziratban a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában.

Hana Wirth-Nesher (ed): What is Jewish literature. Philadalphia, Jewish

Jegyzetek

Karády Viktor: „Még egyszer a „Zsidó Magyarország”-ról”, in: Kritika, 1997. november, 9-12. Kovács András: „Asszimiláció és identitáskere­sés”, in: Kritika, 1998. november, 7-8.

Karády. 1994.

Ujvári Péter 1869-ben született Tolcsván, Zemplén vármegyében. Apja, Grosszmann Wolf, az Érsekújvári ortodox hitközség rabbi­ja, fiát jesivákba járatta. Előbb a nagysurányi, később a váci és a miskolci tanhelyek növen­déke volt. 1889-ben került Szegedre, ahol a Szegedi Híradó munkatársa lett. Ebben az év­ben alapította meg a Magyar Szó című hetila­pot (szépirodalmi, művészeti és társadalmi (hetiszemle), amelynek a Széchenyi Könyvtár állományában 12 száma található, 1899. ok­tóber 14-től december 31-ig.

Nem lehet tudni, hogy hány szám jelent meg összesen, de az biztos, hogy tiszavirág életű lapról volt szó. Az 1899. október 15.-i szám bekö­szöntőcikkében, a „Szerkesztői üzenetben”, Ujvári a következőket írja: „Nekünk, műveltség­ben visszamaradt magyaroknak jobb lenne semmit sem olvasni, mint olvasni mindent, válo­gatás nélkül. (…). A Magyar Szó magyar szellem­ben a magyar irodalom igéit kívánja közölni.”. Ez a törekvés a megjelent számokban nem lát­szik megvalósulni. Az írások többségükben ér­dektelenek, a rovatok nem állnak össze, esetle­gesnek tűnik a szerkesztés. A színvonal nem tel­jesíti az ígérteket. Ujvári 1906-ban költözött Bu­dapestre feleségével és gyerekeivel. A Pesti Hír­lapnak, majd később a Magyar Hírlapnak és a Budapestnek lett állandó szerzője. Cikkeiben a kor szociális problémáival foglalkozik. Szépiro­dalmi írásai csak ritkán jelentek meg ebben az időben. 1909-ben újabb lapot alapított Szom­bat címmel. Ennek a lapnak összesen egy száma lelhető fel. (1910. február 19., I. évfolyam 7. szám). A Tanácsköztársaság bukása után Ujvári Kolozsvárra ment, később Érsekújvárra, utána Pozsonyba, végül pedig Kassára. Kolozsvár kivé­telével mindenhol megpróbálkozott zsidó poli­tikai és irodalmi lapok alapításával, Kolozsváron pedig az Új Kelet munkatársa volt 1923-ig. Sor­rendben a következő lapokat hozta létre és szerkesztette: Szombat (1924, Érsekújvár), Judea (Pozsony, 1925), Új Judea (Kassa, 1925-26). 1926-ban tért vissza Budapestre, ahol az Orszá­gos Egyetértés munkatársa volt 1927-ig. Nagyjá­ból ebben az évben zárult le újságírói pályafu­tása. 1927-től a Magyar Zsidó Lexikon szerkesztésével foglalkozott, amit 1929-ben jelentetett meg. Ekkor már halálos beteg volt. 1931. január 16-án halt meg a Budapesti Zsidó Kórházban.

Kiss Arnold 1869-ben született Ungváron, 1940-ben halt meg Budapesten. Apja, Klein Mór rabbi volt Nagybecskereken. Kiss itt kezdte meg tanulmányait, melyeket Budapes­ten folytatott. A gimnázium elvégzése után a Bölcsészkaron és a Rabbiképző Intézetben ta­nult. 1893-ban avatták a Bölcsészettudomá­nyok doktorává, egy évvel később pedig rab­bivá. Előbb Zsolnán, utóbb Veszprémben volt rabbi, majd 1901-től a budai közösségnél tel­jesített szolgálatot haláláig.

Papi pályája mellett irodalommal is foglalko­zott. Mint műfordító a középkori és újkori hé­ber és jiddis költők alkotásait ismertette meg a magyar közönséggel. Legismertebbek Sala­mon Ibn Gabirol (Kiss.1922.), Samuel Hannagid Ibn Nagdela (Kiss. [1928], és Morris Rosenfeld [1908] fordításai, illetve az ezekhez készí­tett irodalomtörténeti tanulmányai. Az utób­bi, a Gettó dalok címen megjelent a legje­lentősebb, ezt a Petőfi Irodalmi Társaság ren­des ülésén is bemutatta nagy érdeklődés mel­lett. Több adatot is találtam arra, hogy Kiss miképp próbált bekapcsolódni a Petőfi Tár­saság munkájába.

Kiss Arnold. 1923. 5.

Tanulságos, hogy a ,,’98-as magyar helyesí­rás ellenőrző program” a fenti XX. századi magyar novella egyetlen mondatában négy szót is ismeretlennek jelöl.

Kiss Arnold. 1906. 53.

A novellában maga Steinz úr magyarázza el a melamed szó jelentését: „Akinek az apja drasenol (talmudikus előadást tart); leinol (a tórát felolvassa), sajfert fú (a kifejezésekre jól emlé­kezett Steinzné ő nagysága, csak hangosan nem merte volna azokat elmondani); sőt szörnyűség, csibéknek és ludaknak a nyakát vágja el esetleg. Egy falusi sacmac.” Kiss. 1906. 52.

Kiss Arnold. 1923. 38.

Kiss Arnold. 1923. 122-123.

Kiss Arnold. [1923.] 36.

Kiss Arnold. [1906.] 44.

Fordítását sohasem a lap alján közli, ha­nem vagy zárójelben, vagy külön mondatban.

Az idézett szavakat vegyesen válogattam Kiss és Ujvári munkáiból.

Ujvári. 1914. 100.

Ujvári. 1914.

Uő. uo.

Ujvári. 1931.

Ujvári. 1908.

Kiss. [1923.] 27-36.

Kiss. [1906.] 33-73.

Uő. uo.

Ujvári. 1920.

Ujvári Péter. 1914. 57.

Kiss Arnold. 1906. 9.

Szerb Antal. 1943. 415.

A teljesség igénye nélkül utalok itt néhány folyóiratra, és a bennük megjelent fontosabb cikkekre:

Ethnographia; XXIII. 372: „A Prónai-féle nép­rajzi képek”

A Magyar Nemzeti Múzeum értesítője; V. 253 és 309: „A tanyai világból” VIII 41: „Néprajzi apróságok Szegeden”

Archeológiái Értesítő; XXII. 372: „Leletek a szegedi határban”

Múzeumi és Könyvtári Értesítő; VII. 63: „A független kanta hordószerszáma”

Részletes bibliográfiához Id. Kókay és V. Windisch (szerk.) 1997. 496-508.

Itt most elsősorban a hagyaték gondozásá­ra gondolok. Ujvárinak a háború óta nem jelent meg egy kötete sem magyarul, Magyarországon.

Pintér Jenő Vili. kötet. 1941. 1017.

Idézi: Péter László. 1997. 111.

Idézi: Péter László. 1997.

Ortutay Gyula. 1934. 107.

Tömörkény István. 1902. 43.

Tömörkény István. 1922. 124.

Tömörkény István. 1911. 53.

Tömörkény István. 1917. 237-238.

Ortutay. 1934. 98.

Podhradszky György: „Tömörkény”, in: Magyarország, 1917. július 22. 10-11, augusz­tus 9. 7-8, augusztus 19. 10-11.

39 Handler, Andrew. 1977,

Címkék:2001-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Rekviem két hangra

Szappanopera – Spiró György drámája a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában

Szappan­opera Spiró György drámája a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójában Spiró György a színházi szórólapon a görögökre hivatkozik, s azt mondja:...

Close