Szombat előfizetés 2017

Remélem, odaát nagyon erős a szeretet – Gergely Ágnes költővel, regényíróval Várnai Pál beszélget.

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Számos kitüntetés, köztük a Kossuth-díj jutalmazottja. Fordított, többek között Yeatset – akiről esszéköte­te is megjelent – Joyce-ot, Dylan Thomast, afrikai és orosz költőket. Dolgozott riporterként a rádiónál, rovatvezetőként a Nagyvilágnál és az Élet és Irodalomnál, szerkesztőként a Szépirodalmi Kiadónál. Segédlevele van a vas- és fémesztergályos szakmából. Pályakezdőként Újpesten tanított, „nem középiskolás fokon”. Van egy szép mondata erről: „Köszönöm, hogy tanár lehettem.” Most pedig, már nyugdíjasként, megint az lett. Gergely Ágnes 70 éves.

Köszöntjük őt.

Nehezen kaptam meg az újpesti ál­lást, mert 1957-ben mindenütt azt kér­dezték, hogy részt vettem-e a tüntetés­ben. Persze, hisz mindenki részt vett, de tőlem ezt annyira zokon vették. Pedig nem voltam én különösen bátor, csak felvonultam, professzoraimmal, diáktár­saimmal együtt. Kéry László professzor segítségével végül sikerült elhelyezked­nem, először általános, majd középisko­lában. Kezdetben nem a saját szakom­ban, ám később már angolt és magyart tanítottam. Munkásgyerekeknek, akik­nek nagyon kevés előképzettségük volt, s akikkel négy év alatt komoly eredmé­nyeket értünk el. Az akkori merev politi­kai légkörben gyakran voltak konfliktusa­im feletteseimmel, de ettől eltekintve ezek boldog évek voltak. Úgy képzeltem, hogy a kedvenc osztályomat majd végig­viszem egészen az egyetemig. Ez nem si­került, bár nagyon sok akkori gyerekem­mel a mai napig megvan a kapcsolatom. Maga már elsorolta a különböző munka­helyeimet. A legtovább a Nagyvilágnál dolgoztam és onnan is mentem nyugdíj­ba. 1992-ben Péter Ágnes megkeresett az ELTE angol tanszékéről, hogy nem tanítanék-e műfordítást a doktorképzőn. Hálásan elvállaltam. Ez a kurzus váltako­zik egy Yeats szemináriummal.

Beszéltünk az iskolai konfliktusok­ról. A Stációk c. regényből, meg az Absztrakt tehén c. tárcanaplóból azt veszem ki. hogy később is voltak konf­liktusai a rendszerrel, nem csoda, hi­szen abban az időben az is gyanús volt, ha valaki idegen nyelveket ismert. Em­líti például, hogy faggatták, milyen új­ságíró volt édesapja, baloldali vagy jobboldali.

Ez a faggatózás a Színművészeti Fő­iskolán történt. Egy magas rangú úr, aki később ellenzéki lett, kikérdezett apám ismerőseiről. Ez nem volt kellemes, mert ezek olyan nevek voltak, amelyek­nek viselőit liberális meggyőződésükért meghurcoltak. Például Parragi György, Peyer Károly, akit később jobboldali szocdemnek bélyegeztek, vagy Rassay Károly, aki a háború előtt és alatt a parlament tagja volt, neves el­lenzéki. Ki is rúgtak a főiskoláról.

Az egy konfliktusos idő volt. hát­rány volt a polgári származás is.

Igen. Teljesen más konnotációja volt a „polgári” szónak.

Megkérdezhetem, hogy milyen volt gyárban, munkások között dolgozni 1950 és 1952 között, a maga polgári és etnikai származásával?

Eleinte nehéz. A nevem Guttmann volt, ami jelentését tekintve is gyönyö­rű név, de német név, közelebbről: zsi­dó név.

Erről A tolmácsban is ír, hogy ilyen szép nevet nem változtatott volna meg, ha karmester Svájcban.

– De nagyon szeretem a nevemet. Az életben maradottak közül csak én va­gyok Gergely, mindenki megmaradt Guttmannak. Azt gondolom, ha az em­ber Magyarországon él, magyar néven kell írnia. A Gergely nevet különben Bornemissza Gergelyről másoltam le az Egri csillagokból, mert még gyerekfejjel elhatároztam, hogy olyan bátor leszek, mint ő. Eleinte bizony voltak a gyárban, akik kicsúfoltak, sőt, le is zsidóztak, ak­koriban még talán éltek a régi reflexek. A zsidógyűlölet mindig itt volt velünk. De nem ez volt a domináns. Ügyetlen kezem van és eleinte mindig selejtet csináltam az esztergapadon. Aztán szí­vós szorgalommal beletanultam a szak­mába és mire a csapatnak bedobtam az első személyit a kosárba, elfogadtak, sőt, ha kellett, meg is védtek. 1950 nya­rán röpgyűlés volt, és az egyik oktató azt mondta: „Jegyezzetek békeköl­csönt, mert most már a gyár nem a zsi­dóké”. S akkor mellettem állt egy másik oktató, aki megszólalt szép csendben, hogy „nem a kapitalistáké”. Ez nagyon jólesett nekem.

A Stációk Romolája 1956-ban el­menne innen s van egy olyan mondat, hogy külföldön „többé nem mondják, hogy kerülsz ide”. Ez a gondolat az Ön prózájában gyakran szerepel.

Igen, ez elhangzott egy másik okta­tó szájából, aki nem volt zsidógyűlölő, csak arra gondolt, hogy kerül ide egy úri kislány. Szinte meg akart engem vé­deni, ezért mondta. S azt is megjósolta, hogy ezt mindig meg fogják tőlem kér­dezni.

Azt is megkérdezték egyszer Magá­tól, hogy milyen vallású, mire azt felel­te, hogy „felekezeten kívüli” és akkor megfogadta, hogy ez soha többé nem fog előfordulni.

Nem is fordult. Én akkor megijed­tem, mert azt mondták, hogy meg fog­nak verni a soroksári erdőben a huligá­nok.

Beszéljünk most egy kicsit 1944-ről. Nagyon sok utalás van erre írásai­ban. „Ki országúton vánszorog”. „Bo­lond munkaszolgálatos”, „Mind, akik a halálba mentek,” „A rézbánya bezá­rult.” Regényeiben és verseiben az ilyen sorok váratlan mélységekből jön­nek elő. Ez a mi korosztályunk közös sorsa, öröksége. Többségünk elvesz­tette egyik vagy mindkét szülőjét.

Mondjuk inkább úgy, hogy megöl­ték őket.

S hát itt mindig ott kísért az apa alakja… „Ajtófélfámon jel vagy”, „Ki­lép, elindul,” „az a katonaszínű háti­zsák.” Verseiben többször megírja édesapja útját Mauthausenbe. Ugye éhen halt?

Úgy tudjuk. A legenda szerint apám egy nappal a felszabadító amerikai csa­patok bevonulása előtt halt meg. Vi­szont nem szerepel a foglyok listáján, amit máig sem értek. Talán az akkori napok zűrzavara miatt hiányos volt a nyilvántartás.

Szeretném, ha most mondana pár szót arról, hogyan élte túl a család a holocaustot?

– A szűk családból anyám és én éltük túl. Végigjártuk a szokásos kálváriát, la­kásunkból előbb csillagos házba, utána svájci védett házba, majd a gettóba ke­rültünk és azon belül is folyamatosan tovább vittek bennünket. Végül az oro­szok az Akácfa utcában szabadítottak fel. Megbeszéltük, hogy majd a család­dal Endrődön találkozunk, a nagyma­ma házában, elindultunk gyalog és egy hétig tartott, míg odaértünk. De nem tudtam iskolába menni, mert le volt fagyva a lábam és csak áprilisban irat­koztam be az első polgári osztályba.

És aztán huszonegy évig nem volt lakásuk, ugye?

Igen, különben sokfelé laktunk: a háború előtt Zalaegerszegen is, End­rédre nyaralni jártunk, majd én gyer­mekotthonban, kollégiumban laktam. Aztán anyámmal albérletben, majd társbérletben, ahonnan per útján kitet­tek bennünket. Ezután szükséglakás­ban, majd egy véletlen folytán sikerült megvenni ezt a pici öröklakást.

Nehéz sorsától független-e zsidó­ságtudata, zsidó sorsának vállalása? Hiszen erre is sok utalás van írásaiban. „Az a szégyen, ha az embert megjelö­lik… a sárga csillagot levették a mel­lünkről, de a szégyen alatta odatetoválódott a bordáinkra.”

A szégyen nem a miénk, hanem azoké, akik odatetoválták.

– Én máig A tolmács c. regényét ér­zem a hozzám legközelebb állónak. Itt roppant fontos kérdéseket vet fel: „Tudja e, mi az üldöztetés?” A másik gondolat az asszimilált zsidó sorsával kapcsolatos.

Igen. Abban Kner Imrét, a nyom­dászt idézem: „Ha az ember olyan zsi­dó, aki már zsidóul érezni, gondolkod­ni nem tud, hanem magyar, tagja a ma­gyar lelki és sorsközösségnek, s emel­lett megmaradt benne a zsidó problé­maérzékenység, akkor igazán tragikus a helyzete.” Ennél tovább ő se jutott. Annál, hogy megjelölje, hogy tragikus a sorsa. Hát az. Ezt tudni kell.

Azt is írja valahol, Ágnes, hogy „magának a zsidó szónak is van valami eredendően rossz hangzása.”

Én jobban szeretem az izraelitát. A „zs” bennem különben is rossz emléke­ket ébreszt, hiszen „apám katonaköny­vére egy hatalmas sárga „Zs” betű volt bélyegezve. Maga azt a szót használta, hogy „vállalni”. Nem kell ezt vállalni. Ez adva van. Ezt egyszerűen szeretni kell. Én nagyon boldogan vagyok zsidó.

Voltak ismerőseim, akik azt mond­ták: „Te legalább zsidó vagy, én még az se vagyok.” Tehát abban, hogy valaki egy kisebbséghez tartozik, sok jó is van.

Nézze, ez az embert sarkallja. Óriá­si karriertörténetekről tudunk, amerikai filmrendezőktől atomtudósokig. Csak hát el kellett először menni ehhez a karrierhez. Az én szakmám viszont a magyar nyelvhez kötődik. És annak a tudatában lenni, hogy nekem magyar az anyanyelvem, legalább akkora bol­dogság, mint az, hogy zsidó a vallásom.

Nagy kár, hogy megint divat lett a zsidóságot Kun Bélával és Péter Gábor­ral azonosítani és nem Solti Györggyel, Szilárd Leóval vagy Robert Capával.

Nagyon fontos, amit most mondott. Minden népcsoportot a legjobbjaival kell azonosítani. Én se Szálasival azono­sítom az örményeket, se a magyarokat.

Nekem úgy tűnik, hogy, ami a zsidó­kérdést illeti, maga egyike azoknak, akik ebben a kérdésben a legvilágosab­ban látnak. Maga már nagyon korán elő­relátta, hogy mi lesz és hogy, ahogy a franciák mondják, „mennél jobban vál­tozik, annál inkább ugyanaz.” Szóval, hogy ami ma van, az nem meglepetés.

Igen, előre láttam, de mint Kasszandrára, én rám se hallgatott sen­ki. És nem szeretem, ha olyanok oktat­nak ki a zsidóságból, akik negyven esz­tendővel ezelőtt gúnyosan mosolyog­tak rajtam. Nekem az első könyvem azt a címet viselte, hogy Ajtófélfámon jel vagy és ez 1963-ban történt. Hát az a jel az ajtófélfámon most is ott van.

A Maga regényei, a Stációkat kivé­ve, kozmopolita légkörben játszódnak. De gyakran foglalkozik kisebbségek­kel, a közös sorssal, a kisebbségek iránti érzékenységgel.

Mi nagyon átéljük a mások szenve­dését. Az 1915-ös örmény mészárlást, a biafrai háborúban az ibók legyilkolását. Az észak-európai ellenállást a má­sodik világháborúban.

Hogy került közel a háborús Skan­dináviához?

Hat évig hadtörténeti munkákat ol­vastam. Kértem ösztöndíjat Norvégiába, Dániába és Svédországba. Három kü­lönböző típusú háborúalatti viselkedés volt ez: a norvégok a német bevonulás­nak azonnal ellenálltak, a dánok három és féléven át próbáltak kiegyezni a né­metekkel, hogy utána Európa legsikere­sebb ellenállását fejlesszék ki, a svédek pedig nagyon különös, kétarcú semlegességi politikát folytattak: egyrészt szállították a vasércet a németeknek, másrészt rengeteg menekültet befogad­tak. Igazából az emberi magatartás veszélyben: ez érdekelt. Legalább annyira lélektaniak voltak a riportjaim, mint történelmiek. Finnország is érdekelt, de a szovjet levéltárak zárva vol­tak, ezért erről le kellett mondanom.

Milyen volt a Riportnapló Északról című könyvének a fogadtatása?

Én nem szoktam nagy vihart kavar­ni. Van egy stabil, kicsiny létszámú olvasóközönségem. A könyveimnek soha olyan sikerük nem volt itthon, mint A tolmácsnak Svédországban.

Már beszéltünk kettős identitásról. A 137. zsoltár c. versében arról beszél, hogy Magának Jeruzsálem és Arany Já­nos egyformán fontos: „ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem”, „ha elfeledlek egyszer. Arany János”. Hát ennél szeb­ben ezt nem lehetne kifejezni.

Igen, itt parafrazeálom a 137. zsoltárt. Én nem hiszem, hogy ez kettős identitás vagy kötődés volna. Azt hiszem, hogy ez egy. Legalábbis az én családomban és ne­veltetésemben ezek a dolgok nem váltak ketté. Például nagyapám, Guttmann Zsigmond rabbi házában egyformán fon­tos volt, hogy valaki tudjon olvasni hébe­rül és szépen beszéljen magyarul.

Azt is írja valahol, hogy „egy haza kell”. Azt hiszem, itt arra gondol, hogy szép lenne, ha az ember azt mondhatná egyértelműen: ez a hazám. Aztán van egy vers Zrínyiről, melyben végigtekint a magyar történelem néhány esemé­nyén, és azt kérdezi önmagától, hogy mit is tud kezdeni ezekkel.

Ezt kétségbeesésemben írtam.

Van is rá oka, most, amikor „jöttmentekről” beszélnek. Hiszen a zsidók legalább ezer éve itt vannak.

És ha csak egy éve? Kinek mi köze hozzá, hogy a másik ember hol érzi ott­hon magát? Különben nemrég kaptam egy iratot, amely szerint apai családom, azaz az egyik rabbi szépapám 1760-ban a Dunántúlon, Gyömöre községben élt.

– Érzékeny pontra tapintott, amikor a Temető Pannóniában c. versében ki­mondta, hogy mit is fed a „Kozma u.6.”, az a bizonyos eufemizmus.

Igen, „Kozma u. 6” jelent meg a ha­lálhírekben és ez engem nagyon irritált. Miféle információ ez? Örülök, hogy vers lett belőle. Különben a rendszerváltás után, amikor a zsidógyűlölet föléledt, megint kezdtek előjönni ezek a Kozma u. 6-ok az újságban. Megint elkezdtek az emberek rejtőzködni.

Igen, az emberek félnek kimondani azt is, hogy zsidó. Azt hiszik, hogy ez sértés.

– Nemes Nagy Ágnes figyelmeztetett egyszer arra, hogy sokan lehalkítják a hangjukat, amikor erről van szó.

Milyen volt zsidó származású ma­gyar költőnek lenni 1989 előtt és ma? Van egy pár sora a régi És-ről, ahol „nem kérdezik, hogy törzsökös, mert az írásmű fontosabb.”

Igen, ez a Nemes György féle Élet és Irodalom, amely korábbi munkahe­lyeim közül az egyik legjobb volt. Ott a legkülönbözőbb meggyőződésű embe­rek dolgoztak együtt a legnagyobb har­móniában. Ezek már a Kádár korszak puha évei voltak és egy jó vezetőn sok minden múlik. Kéry László is jó főnö­köm volt a Nagyvilágnál.

Olyat is ír, hogy „szerettük egymást és ez nem kevés.” Máshol is ír a szeretetről, arról, hogy a legfontosabb az, hogy az embert szeressék: „csak sze­ressenek, akármerre vagy.”

Ez a sor halottra vonatkozik. A sze­retet ószövetségi fogalom. Remélem, odaát nagyon erős a szeretet.

Kérdeznék most politikáról vagy ideológiáról. Maga korán kiábrándult? Vagy hitt egyáltalán? Arra gondolok, hogy a háború után, az újjáépítés ide­jén még volt lelkesedés.

volna eljátszani azt a szerepet, hogy mennyire hittem és mennyire ki­ábrándultam, de sajnos nem igaz. Nincs meg az a képességem, hogy bár­milyen közösségben igazán feloldódjam. Így nem volt miből kiábrándulni. Mindig magányos alkat voltam. Egyet­len nap volt az életemben, 1956. októ­ber 23, akkor oldódtam fel, abban a tüntető tömegben, de ez a kábulat is csak négy napig tartott. Nem fogok er­ről se hazudni. Amikor megláttam az el­ső köztörvényes rabokat, akik kitódul­tak az utcára és elkezdtek kiabálni, hogy mi majd rendet csinálunk, akkor már tudtam, hogy reménytelen. Nekem az a dolgom, hogy írjak. írásos nyoma van, hogy melyik mozgalomba hogy ke­rültem be. A háború után a cionisták­hoz azért, mert ott Szegeden pingpon­gozott egy fiú, aki tetszett nekem. De engem a családom zsidó magyarnak nevelt, nem voltam cionista. Ma már er­re másképpen nézek és megértem, sőt, szeretem azokat, akik ilyen bátran ki­mentek és megcsináltak egy országot maguknak. És néha, azokon a vad futballmeccses napokon azt gondolom, hogy minekünk is. Az ifjúsági mozgal­makhoz nem tudtam közel kerülni azért, mert láttam, hogy akik baloldali jelszavakat kiabálnak, azok korábban egész mást kiabáltak. Végül pedig a pártba be kellett lépnem, 1951-ben. Ezt megírom a Stációkban, 1982-83-ban: 1950-ben a párttitkár végigment az esz­terga-tanulóműhelyen és rámutatott azokra, akiket kiszemelt. 1956-ben si­mán kimaradtam. Nem égettem el a tagkönyvemet, mert ez is az életem egy darabja volt. Érdekes darabja, sokat ta­pasztaltam. A munkásokat nem lehe­tett úgy átverni az 50-es években, mint az értelmiséget.

Azt hiszem, nem mindig segíti az írót, ha hívő, ha egy mozgalomhoz csatlakozik?

Ez alkat kérdése. Engem nem segített.

Azt is írja valahol, hogy nem voltak mesterei. S akkor elmondja Kassákkal, Füst Milánnal való találkozásait.

Legújabb kötetemben, A kastély előtt-ben, mottóversben hat költőről írok, akiknek sokat köszönhetek: öt magyar költőről és Yeatsről.

Utolsó regénye, az őrizetlenek ma­gánjellegű tragédiával foglalkozik.

Igen, a halállal. Gyermekhalállal, mert az a végleges iszonyat.

– Nyilván gondolt itt arra az egymillió gyerekre is, akiket elgázosították

Igen, lefordítottam néhányat a theresienstadti gyermekrajzokhoz írott versekből, amelyeknek alkotói nem maradtak életben.

Valahol megkérdezték Magától, hogy mit jelent a költészet az Ön számára és akkor azt mondja, hogy túlélést.

– Igen, ennél többet nem tudok mon­dani és abban reménykedem, hogy ta­lán segítek kevésszámú olvasómnak.

Gergely Ágnes

A tévutak lassan feledve.

Leckék és koreszmék homálya.

Felocsúdik végül az elme,

hogy egy lidércfény visszarántja.

„Nem az a legény”, az a másik,

„aki üt, hanem aki állja”.

Az adott szó hosszan sugárzik.

Belül feszít, mint sast a szárnya.

A keresztényt oroszlán tépte,

a protestánst lökte a gálya.

A füst a sátán számvetése.

Tekints föl Dávid csillagára.

2003. július 21.

Címkék:2003-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

2003. októberi szám

A Sófár egyesület a világi zsidó képviseletért Summary Gadó János: Szomorú búcsú Csáki Márton: Csoportgondolkodás Pécsi Katalin: Gettó vagy misszió?...

Summary

Summary This month's issue of Szombat starts with a study by Jonathan Webber, "How transna­tional is the modern diaspora?" István...

Close